A tükör előtt álltam és már órák óta próbáltam belőni a hajam, de sehogyan sem sikerült. Fekete sörényem kócos loboncként terült el a fejemen. Egy "Jó lesz így" sóhajjal abbahagytam és eindultam a ruhásszekrényem felé. Kinyitottam és megakadt a szemem egy sötétkék kopott farmeron valamint egy Ferraris csapatpólón. 

- Ebben találkoztunk először, ebben is fogom elmondani.- mondtam, majd kiléptem az ajtón. Az órámra nézve konstatáltam, hogy húsz perce a kávézóban kéne lennem. "Jó, futva tíz perc alatt ott vagyok." Ezzel futásnak eredtem. Rohantam és rohantam. Néhányan felismertek a rajongóim közül. Elém álltak selfiet és aláírást követeltek. Most semmi sem érdekelt. Általában megállok és eleged teszek, de így is késésben voltam. 

- Nagyon sietek. Majd a hétvégén!- printeltem el mellettük rájuk villantva a "kamera mosolyomat". 

A kávézóhoz érve megtorpantam az ajtóban. A nagy kirakatablak mögött Ő ült. Arcán a zavar és a csalódottság egyvelege játszott. Nagy levegőt vettem, majd a kilincset lenyomva léptem be a helyiségbe. 

- Jó napot senor! Miben segíthetek? -sietett elém a tulajdonos.

- Köszönöm Pedro, egyenlőre megoldom.- mosolyt erőltettem az arcomra. Nagy levegővételek közepette léptem az asztalhoz. Ana rám emelte hatalmas barna szemeit, melyekben sértődöttség csillogott. 

- Carlos, ennyire nem számítok neked semmit?- a hangja suttogás volt. 

- Mi amor, ne haragudj!- ültem le vele szemben. 

Átnyúltam az asztal fölött és kezébe fogtam apró kezeit.

- Miért késtél?

- Feltartottak a rajongók.- válaszoltam őszintén. 

- És a hajadat próbáltad megcsinálni.- tört ki belőle a nevetés.

A lélegzetem is elállt. Ezelőtt sosem láttam Anát így nevetni. Fejét hátavetette, a haja a szemébe lógott. "Angyali teremtés."- gondoltam a látványba feledkezve. 

"El kell mondanom neki, még ha tönkre is megy a barátságunk."- húzódott halvány mosolyra a szám.

- Hát te min gondolkozol ennyire?- komolyodott el hirtelen. - Mit titkolsz?- könyökölt az asztalra. 

- Ana...mondanom kell valamit. - éreztem, hogy hideg verejték csorgott le a hátamon.

- Igen?- a lány szeme mosolyogtt.

- Ana...nem tudom, hogyan mondjam el, de szeretlek. És igen, emlékszem, hogy miben állapodtunk meg. Tudom, hogy just friends, de...de én így már nem tudok élni. Folyton téged látlak magam előtt. Ébren is csak rólad álmodom. A csapatnak is feltűnt, hogy szerelmes vagyok. -miközben beszéltem, nem mertem a szemébe nézni. Arcom a csapatpólómnál is vörösebb lett. 

Monológom végeztével éreztem anyyi erőt, hogy rá tudjak nézni. Életem értelme gyönyörűen mosolyogtt. Olyan mosoly volt ez, ami meglepetésről és zavarról árulkodott. Hosszú csend telepedettközénk. Kezdtem úgy érezni, hogy valamit elrontottam, vagy rosszul mondtam. Bő tíz perc múlva Ana megszólalt. hangja csal suttogás volt, én mégis megértette. Egy egyszerű szó mondat, mely mindent megváltoztatott köztünk.

- Igen, én is szeretlek.