Amanda a világon talán az egyetlen, olyan lány, aki péntek délután önkéntes munkát vállal az iskolájában, ahova jár.

Az egész épületben talán ketten tartozkodnak még rajta kívül. A könyvtáros és a portás.

Ám Amandát ez cseppet sem zavarja. Örömmel rakosgatja, rendezgeti a könyveket a könyvtárban és közben a kedvenc zenéjét dúdolgatja.

Képzeletében egy hatalmas színpadon énekel, ami előtt majdnem 100 ezer ember ordítja a dalszöveget. Ő pedig táncol, és énekel. Úgy repdes az örömtől, annyira örül annak, hogy azt csinálhatja, amit igazán szeret, hogy teljesen elfelejtkezik a valóságról, és elejti a kezében lévő könyveket.

A puffanás hirtelen és erősen visszarántja álomvilágából.

Lehajol, hogy felszedje a könyveket, majd a polcra teszi őket.

-Ezek a buta álmok! - szidalmazza magát-Anya is megmondta már vagy ezerszer, hogy sehova nem vezetnek. Csak áltatom magam. -gondolja mind ezt magában.

Elképesztően retteg attól, hogy valaki esetleg meglátta, vagy ami még rosszabb meghallota, hogy a dúdolást néha felváltotta az ének.
Az ő éneke.

Tesz egy kör a könyvtárban, majd mikor teljesen megbizonyosodott róla, hogy továbbra is egyedül van, vissza ment eredeti helyéhez. A könyvespolcok közé, Jane Austin könyveihez.

Amandának nem igazán vannak barátai, így rengeteg időt tölt olvasással. Jane könyveiért pedig egyenes rajong. Otthon is meg van neki, minden könyve, de azért néha kikölcsönöz egyet-egyet a könyvtárból is.

Úgy véli azok olvasása sokkal varázslatosabb, mert minden ember aki kikölcsönözte tesz hozzá egy kicsit. Mind a történethez, mind az olvasás élményéhez.

Ma is így tesz, és leemeli a kedvenc könyvét az író nőtől. Mert bár, mindenkinek azt állítja, hogy az összeset imádja, azért még is van egy, amit ha csak egy picikét is de jobban szeret a többénél.

Belelapozz, megszagolja a suhogó lapokat majd elteszi a táskájába.
És elindul haza.

A könyvtári önkéntes munkának ez a hatalmas ajándéka. Bármelyik könyvet haza viheti szó nélkül, feltéve ha hétfőre sértetlen állapotban visszahozza.

Amandának ez a feladat cseppet sem lesz megterhelő.

Hazaérve azt tapasztalja, hogy a szülei mit sem törödve vele, vacsoráznak a testvérével.

Ő hiába üdvözli őket, választ nem kap.
Egyszerűen mintha levegő lenne.

Bezzeg a testvérét már-már körbecsókolják, amikor elárulja mai foci meccsén lőtt egy gólt.

Azt már csak Amanda hallja, hogy ezzel a góllal nem nyertek, már a másik csapat 3-ször ennyit rúgott.

Keserédes mosolyt villant az arcán. Ő nem tudta, hogy testvérének ma meccse van. Honnan is tudhatta volna, amikor senki nem beszél vele.

Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor rosszul teljesít az iskolában. Amanda esetében ez annyit jelent, hogy négyest kap a dolgozatára. Legrosszabb esetben hármast, de azért már igen kemény büntetést kap. Egyszer fordult vele elő ilyen, és két hét szoba fogságot kapott.

És arra a két hétre az elektromos eszközeinek is búcsút inthetett.

A jó eredményei pedig senkit nem érdekelnek. Legalábbis a családját nem igazán. Bár az utóbbi időben Amanda nem is mondta el ezeket a jó eredményeket, úgy gondolta úgyis csak addig lesz érdekes még a testvére rá nem kontrázik. És el nem mondja neki hogyan teljesít az iskolában.

Így inkább csendben meghúzta, és eltűnt a szobájában.

Kintről beszűrödött a nevetés, ami úgy hasított Amanda szívébe, mint a világ legélesebb kardja. Azután megfordult párszor ez a kard, a szíve pedig egyre jobban sajgot.

Sok mindent nem értett, pedig nagyon szerette volna. Ahogy azt is, hogy együtt ülljenek, négyen együtt az asztalnál. És együtt nevessenek.

De őt nem várták egyáltalán ebbe a családba. És ezt nem csak úgy kitalálta. Többször hallotta a saját füllével, ahogyan a szülei azt beszélik:

-Nem kellett volna még egy gyerek., Hiba volt., Egynél meg kellett volna állnunk.

Amanda ezekből a mondatokból következtet arra, hogy bátyja az egyetlen tervezett gyermek ebben a családban. Ő pedig csak amolyan Hiba.

Ennek ellenére szerette a családját, és minden erejével azon volt, hogy segítsen nekik ahol csak tud. Még egyelőre ezt a tanulmányaival, a versenyekre járással és a sporttal teheti, és teszi is.

Viszont a kívánt hatást sosem éri el. A szülei szemében egy szikrányi büszkeséget sem lát. Pontosabban lát, de csak akkor mikor a bátyja eredményeiről van szó.

Rosssz, fájdalmas gondolatok hada szállta meg fejét, ezért úgy érezte muszáj elmenni a házukhoz közeli erdőbe, hogy kitisztuljon elméje.

Amint kilépett szobájából döbbenten látta, hogy az egész ház üres. Fogalma sem volt, hová tűnhettek a többiek, még nem talált, egy árva Színház jegyet a pulton. Miszerint ma este 9-kor egy nem mindennapi színdarabot játszanak. A jegy mellett talált egy blokkot, amin látva az összeget gyorsan rájöhetet az ember, hogy az nem egy jegy ára.

Hanem négyé. Az idő pedig 8:57.

Amanda mindent visszatett a pultra majd elindult az erdőbe.

Út közben a világ nagy dolgairól gondolkozott. Olyanokon, mint, hogy mi az élet értelme. Főleg az ő életének mi az értelme.

Mert az már világos, hogy senki nem akarta erre a világra, de akkor mégis miért van itt.

- Talán van valami feladatom- gondolta magában.

Ám miután rájött, hogy ez a legnagyobb butaság, amire valaha is gomdolt, gyorsan el is hessegette a gondolatot.

Ugyan mi lehetne az ő feladata. Senkinek még csak a jelenléte sem tűnik fel, nem hogy még valaki valamilyen feladatot adjon neki.

Ahogy lépésről- lépésre közelebb ért az erdő sűrűjéhez, mély levegőt vett, és hagyta, hogy teste minden porcikáját átjárja a fenyőfa illat. Ami szomorúsággal párosult.

Nem tudta, miért viselkedik vele így a családja. Rendben az megértette, hogy nem akarták, hogy megszülessen. Viszont ez nem Amandán múlott.

Elérkezett egy kidőlt, vastag fához, ami az ösvény mellett volt. Gondolta megpihen rajta, és leüllt rá.

Abban a pillanatban hatalmas zokogásban tört ki. És nem azért várt vele eddig, mert állva nem tudott volna sírni, hanem mert mikor leüllt akkor érezte csak igazán egyedül, és nyomorultam magát.

Az érzés félelmetes volt számára. Egészen eddig azt hitte, hogy egy boldog családban él. És, hogy szeretik őt. Ha nem is annyira, mint a bátyját, mert azzal már megbékélt, de szeretik.

Most egyszerre minden felidéződött menne. Azok a mondatok, amiket a szülei mondtak mikor azt hitték, ő már alszik.

Nem kellett volna, Hiba volt.

Teste rázkodott, könnyei végig folytak arcán majd le a földre.

-Tényleg hiba vagyok. Semmiben sem vagyok jó. Csak csalódást okozok mindenkinek. Szerencse, hogy nincsenek barátaim, mert nekik is csak csalódást okoznék.-szavait nem lehetet tisztán érteni, a sírástól artikulálatlanul beszélt.

Ám egy valaki még is minden szót megértett.
-Szerintem ez egyáltalan nem így van.-szólalt meg egy férfi hang.

Amanda másodpercek töredéke alatt felállt, megtörölte szemeit, majd mint egy rémült őzike elindult haza.

De a férfi nem engedte. Karjaba kapaszkodva magához húzta.

-Ne haragudj, hogy megijesztelek, hidd el nem akarlak bántani. Csak hallottam, hogy sír és amiket mondtál. Csak segíteni szeretnék- dadogta és közben végig Amanda szemébe nézett.

Igaz sötét volt, de kellően hozzá szokott már mindkettejük szeme ehhez, így egész jól látták egymást.

A lány hátra lépett, hogy kellő távolság legyen közte és a férfi közt.
Akit a hangjából ítélve sokkal idősöbbnek gondolt, mint amilyennek a teste és az arca mutatta.

-Nem kell segítség-szippogta Amanda és próbálta állítását igazolni.

De a férfi nagyon értett a nőkhöz, és nem hagyta, hogy csak úgy elküldjék.

A következő egy óra e két ember számára a bizalom építésről szólt. Eleinte nehezen ment, mert minden kérdésre csak egy szavas választ kaptak egymástól. De ahogyan haladtak előre az időben úgy egyre jobban megnyíltak egymásnak.

Bár Amanda továbbra is tartott ettől a férfitól, mert ismeretlen volt számára, még is hosszú idők óta most először érezte magát boldognak. Végre talált valakit, aki meghallgatta, és megértette.

Másnap

A rendőrség kopogtatott egy olajzöldre festett faajtón. A tulajdonos kinyitotta és felemelte kezeit.

Egy percig sem tiltakozott, tudta miért jöttek hozzá. Nagyon bántotta a tegnap este. A láttotaktól most is megborzad.

-Szólni kellett volna valakinek-gondolta magában.
-Le van tartoztatva-kattant a bilincs a csuklóján-egy ártatlan nő megölése miatt.