-Adj Isten! -köszönt a katona az előtte álló öreg embernek.
-Tekintélyes uram, há vége van a háborúnak? – kérdezte ámulva botján támaszkodva.

Az köves úton, ahol tartózkodott e két ember a frontról egyenes a faluba vezetett. Jó hosszú volt ez az út, aki nem jártas biztosan el is téved rajta, bár nagyon senki sem járt ezen az úton. Lovasszekérrel is csak évente kétszer mentek át az emberek a másik faluba, akkor is csak a vásárba a legszükségesebb dolgokért.
Ezen kívül, csak azok a katonák jártak ezen az úton, akik nem vesztek oda a háborúban.

- A háború télig szünetel– adott választ a katona és már ment is volna tovább, ha az öreg ember az útjában nem áll. 
- És mondja el már, hova ilyen sietős?
-Menjek haza, a családom már biztosan vár. E tátják a szájuk abban biztos vagyok.
-Ehhjj- sóhajtott nagyot az öreg. – Biztosan e tátják majd a szájukat, de nem azé, amié maga azt hiszi.
-Nemme, háta akkor mié? – emelte fel a hangját a katona.
-Mié, mié azt én nem mondhatom meg, csak annyit, sok minden változott mióta maga utoljára itthon vót. – felelte az öreg, azzal útjára bocsátotta a fiatal embert.

A katona ment, ment, mendegélt az úton, hátizsákjával a hátán, amiben csak éppen egy két dolog volt, amit a háborúban használt. Egy két fegyver, élelem, és egy pecsétgyűrű. Ez a gyűrű, amit ellopott egy másik katona kezéről, miután azt cafatokra tépte egy bomba, volt a legtöbbet érő dolga. De jó ajándék is lesz ez a feleségnek.
Ahogy a faluba tartott azon gondolkozott, amit az öreg ember mondott neki.
Bolond ez az ember- gondolta magában.
Hallott is már sok dolgot erről az öreg juhászrúl. Mesélték neki a harctéren, hogy ez az öreg egyszer belehajtotta az összes juhát a folyóba, mert szerinte bolhásak voltak.
-Há mondom én, hogy bolond, hogy lenne már egy juh bolhás?

Puff puff hallatszódott a távolban, erre a katona eszeveszettül szaladni kezdet. Lábai alig érték a talajt, olyan gyorsan futott.

-Csak ne engem, csak ne engem! – kiálltozta.
Mikor már nem bírta tovább tüdeje megállott és körbe nézett.
-Sé tank, sé semmi más. Há megmenekültem. – örvendezett.
Még egy ideig mendegélt, nyugodtan tovább mikor végre megérkezett, egy fehér kicsi parasztházhoz.
Egy ablaka az utcára nézett a másik az udvarra, ahogy az ajtaja is. Bement hát ezen az ajtón, és így szólott.
-Asszony megjöttem, ípségben a háborúból, és még ajándékot is hoztam.
A szoba, amiben állott, teljesen üres volt. Az asztalon semmi étel nem vót, a tűz is már majdnem kialudt.
A másik szobából hangokat hallott így hát benyitott.
-Asszony, há mit csinálsz? Ki ez az ember? – kelt ki magából, mikor megpillantotta a feleségét egy férfival az ágyban.
-Té, hogy kerülsz ide? – csodálkozott az asszony és azonnal kipattant az ágyból.
Ruháját maga köré csavarta és magyarázkodni kezdett.
Hogy így meg amúgy szereti a férjét, de azt gondolta nem tér haza és ezért új férfit kereset.
-A gyerekeknek apa kellett, te pedig a hadseregben szolgáltál...
-Apa kellett, hát mindjá adok én apát neki- azzal elővette a táskájából a fegyverét és mielőtt a férfi elmenekült volna, lepuffantotta. A vére a falra loccsant, a test pedig az ágyra esett.
-Aki megszegi a törvényt, ezt érdemli. – mondta a katona.
-Mit tettél, mit tettél, megölted ezt az embert! – szörnyülködött az asszony.
Lekuporodott a testhez és próbálta megmenti.
-Hagyd mán asszony, már akkor halott volt, mikor bejött ebbe a házba, inkább menj főz valamit. – parancsolt rá, azzal ott hagyta és elment megkeresni gyermekeit.

Az asszony csak sírt – rít a test fölött.
- Nem leszek soká ezzel az emberrel, te legalább szerettél engem, nem úgy, mint ez a hálatlan. Csak főzzek és mossak, hát tényleg csak ez jár egy asszonynak?

Fél év múlva az asszony meghalt, és hátra hagyott egy gyermeket a férjére.
-Miből neveljelek én fel, a gyűrűből?