*2019 karácsony*

Gyerekkoromban imádtam nézni, ahogy a karácsonyi fények felgyulladnak a fenyőfán. Annak a kislánynak, aki alig tudott elszámolni tízig, milliónak tűnt az az ötven led, ami színpompásan villant fel az orra előtt. De sütni is imádtam. Bár akkor a sütés még csak annyit jelentett hogy kiszúrogatom a sok különböző formájú sütit a tésztából, majd ha megsült feldíszítem és megeszem. Sosem engedtem apámnak, hogy akár egyet is elvegyen a kekszek közül, amíg nincs mindegyik készen. De sunyi kis kukta voltam. Elnasiztam a leveshez főzött tésztát, elnyammogtam a krumplipürét és itt-ott, amikor nem figyeltek elvettem pár szem mazsolát, a sütemények alapanyagai közül. Anyukám midig odahívott, és tanított főzni. És habár se a húsleves receptje, se a tökéletes oldalas titka de még az isteni rétegezett sütemény hozzávalói sem ragadtak meg, imádtam ülni és nézni ahogy anya főz. A hó is mesés volt. Bár ma már a karácsony inkább saras, emlékszem amikor még karácsony este a bátyámmal a hóban taposva rohantunk át nagyiékhoz hogy kinyissuk az ajándékokat. Volt egy tél amikor annyi hó esett hogy ki se láttam a hótakaróból. A bátyám ekkor homokozólapátot fogott, és nekiment a fagyos falnak, hogy folyosót ásson nekem. Persze apa besegített neki, és az akkor még apró Bogi nevetgélve fogócskázott a testvérével az alagútnak tűnő folyosókon. Nem messze tőlünk, van egy játszótér. Amikor már elfogyott a hó az udvarunkról, mert a testvéremmel elhógolyóztuk, vagy hóembert építettünk az összesből, ott folytattuk a játékot. A nagyszüleim a játszótérrel szemben laktak. Minden délután, amikor belefáradtunk az építkezésbe, beszaladtunk a házba, ahol várt a gőzölgő húsleves, a friss töltöttkáposzta, a csokipuding és a forró tea. Nagyi már tudta a szokásainkat. Én mindig sok tésztát kértem a levesbe, és Mama lelkére kötöttem, hogy ne kerüljön bele répa, mert én már épp elég jól fütyülök. A bátyám ezzel ellentétben fullosan ette az aranyló előételt. Hús, zöldségek és egy kis bors, és azzal szinte mindig már jól is lakott. Amikor jött a második, mindketten levettük a káposztát és csak a tölteléket ettük meg. Széttörtük a tölteléket, amibe mama mindig sok húst tett, majd Kolos összekeverte tejföllel, én pedig mellé raktam egy hatalmas kanállal. Mindketten elfogyasztottunk mellé egy-egy nagy karéj kenyeret. Mivel bátyám többet evett, ő mindig később végzett. Ez a pár perc előny mindig elég volt arra hogy hozzá lássak a pudinghoz. Mama mindig hűtőbe tette, így a teteje bebőrösödött. Mivel ezt a bátyám utálta, amíg ő befejezte a töltöttkáposztát, én leloptam a tetejéről a megszilárdult réteget. Amikor Mamáéknál voltam, mindig rengeteget beszélgettünk. Akkoriban sok álmomat írtuk le. Azaz én elmeséltem, ő meg leírta. Ezek persze azóta a padláson vannak, de akkor nagyon izgalmasnak tűnt. A legtöbbre nyilván már nem emlékszem. Sok mindenre nem emlékszem az óvodából. Sok fontos dologra, amire emlékezni akarok, míg sok lényegtelen dolog megragadt a fejemben. Emlékszem, hogy boglárka virág volt a jelem, hogy az ajtótól balra lévő szekrénysor rövidebbik felének középső szekrénye az enyém volt, és hogy mindig volt egy tartalék csatt az ovis zsákom jobb felső zsebében. Emlékszem például arra is, amikor azt álmodtam, hogy Csillagok Háborúja szereplő vagyok, vagy amikor azt hogy Pókember egyszer csak megjelent az ovi udvarán és elhívott New Yorkba hogy segítsek neki Dr.Octopus ellen. Emlékszem hogy már akkor is a fiúkkal szerettem barátkozni, mert rajtam kívül egy lány sem szeretett kardozni, Star Warst vagy Marvelt nézni, nem tudtak addig elszámolni mint én és egyikük sem mert feljönni velem a mászóka legtetejére. Ezzel ellentétben a fiúk mindig nyitottak voltak egy barátságos párbajra, együtt számoltunk, úgy hogy körbeültünk és sorban mondtuk a számokat, versenyeztünk, hogy ki tud leggyorsabban végigmenni a játszótér elemeiből álló „akadálypályán", és könnyű volt eldöntenem hogy ki leszek, ha szerepjátékozunk, mert mindig Ahsoka, Póklány vagy Fekete Macska voltam. Arra is emlékszem, hogy mikor sértettem meg valakit először; az oviban, amikor már nagycsoportos voltam, egy kiscsoportos lánynak valamiért azt mondtam, hogy én már nagylány vagyok, de ő még kis pisis. Nem akartam én megbántani, sőt, úgy értettem, hogy milyen jó neki hogy még pici, nem kell jövőre iskolába mennie, de ő ezt nem tudta és sírva fakadt. Megszakadt a szívem, hogy szomorúnak láttam, mert egy nagyon aranyos lány volt. Először teljesen lefagytam, aztán megöleltem, és bocsánatot kértem, aztán odamentem az óvónénihez, és elmondtam mit csináltam és hogy mennyire bánt. Emlékszem, hogy az egyik lánnyal, Ágival versengtünk mindenben. Nagyon jó barátok voltunk, de valamiért mindenből versenyt csináltunk, még abból is, hogy kire figyel jobban a közös barátunk. Emlékszem arra a két barátomra, akiket azóta ismerek. Ott volt Andrea. Elválaszthatatlan legjobb barátok voltunk, folyton oroszlánosat játszottunk az asztal alatt. A másik, Andris. Ő akkor még kicsit rossz és erőszakos volt, de imádtam vele lenni. Akárcsak az öccsével, Lacival, aki akkor, mint példaképre tekintett rám. Emlékszem Korinára, aki behazudta hogy ő már iskolás. Persze abba nem gondoltunk bele hogy mit keres az oviban egy iskolás. Emlékszem az ovis ballagásomra. Elmondtam egy verset, néhány iskolás zenélt egy kicsit, aztán megkaptuk a búcsúztató ajándékot. Egy kis sütit, néhány ceruzát és egy füzetet, mindezt egy tarisznyában amit mi csináltunk az évek alatt. Volt egy szövősarok, ott volt mindenkinek a kerete. Minden nap szőni kellett volna, de én inkább könyveket lapozgattam, így a ballagáson csak egy kis szőttesem volt, nem tarisznyám. A búcsúztató ajándékot egyébként Laci adta ide. Azt is fel tudom idézni, hogy még csak ovis voltam, de nagypapám megtanított olvasni. Az volt a péntek esti programunk, hogy felolvastam egy részletet a bibliából és értelmeznek kellett, átfogalmaznom neki.

De nem emlékszem arra hogy ki adta a kincsként őrzött ékszeresdobozt a hatodik szülinapomra, hogy ki volt az a fiú akit egyszer megpusziltam az udvarom, hogy kitől tanultam el a középsőujj mutogatását és hogy mit mondott az óvónéni amikor megbántottam azt a kislányt. Nem tudom, hogy miért háborúztunk a cica csoporttal, hogy miért kezdtem el balettozni, hogy melyik házban lakik Karcsi az utcában, és hogy miért hívott mindenki barbie babának, és azt a fiút sem tudom felidézni az istenért sem, aki elvileg a csoporttársam volt és alig egy hónapja randira hívott.

Amikor kicsi voltam, buzgó hívő voltam. A nagymamámmal állandóan imádkoztam, és el is hittem, hogy van fent valaki aki meghallgatja amit mondok, és válaszol is. Akkor úgy gondoltam hogy Istennek van velem valami célja. Hogy van számomra valamilyen küldetése, amit meg kell tennem, hogy nem csak egy egyszerű lány vagyok. Ma már nem hiszek istenben. Miért? Mindenért ami történt. Én mindig próbáltam jó lenni, keresztény életet élni, de mindig történt valamit. Imádkoztam hogy a dolgok legyenek jobbak, de minden egyre rosszabb lett. Egyszer, nagy bánatomban felnéztem a bibliára, amit nagyapám rám hagyott a halála után, és azt mondtam „ha ezek után ezt teszi velem az Isten, akkor vagy nem létezik, vagy nagyon kegyetlen. És én nem akarok olyan lényben hinni aki nincs, de olyanban sem aki kegyetlen." Így váltam ateistává. És életem legjobb döntése volt. Azzal hogy már nem reménykedtem segítségben, hogy úgy éreztem, magamra maradtam, megerősödtem. És ezzel a pajzzsal amit akkor megalkottam, túl tudtam élni egy gyerekkornyi depressziót és egy tucat öngyilkossági kísérletet.

Sok minden megváltozott.

Már nem érdekel az a tucatnyi égő. Szívesebben nézem a csillagokat, töprengés közben. A sütés átalakult egy pótcselekvéssé, amit akkor csinálok ha ideges vagyok, vagy szomorú. Már nem kukta vagyok, hanem főszakács. A szüleim hajnaltól éjjelig dolgoznak. Ha én nem főznék ritkán ennénk meleget. Nem kell elmondani hogy készül a húsleves, hogy hogyan kell jó oldalast sütni, és tudom a rétegezett sütemény hozzávalóit. Mára gyűlölöm a havat. Szép nézegetni a meleg szobából, de a lucskos karácsony után már kevés vígasz a fehér hótakaró. A bátyám már nem lapátolna el értem egy udvarnyi havat. Amint iskolába került a kapcsolatunk megváltozott, és meggyűlölt. Már csak agyalni, írni járok ki a játszótérre, nem játszani. Ha most benyitnék a nagyszüleimhez nem gőzölgő húsleves fogadna, csak két megfáradt öreg. Az álmaim már nem tündérmesék, hanem kaotikus képek, amiket már nem merek leírni. A kedves mesék pedig még mindig a padláson porosodnak. A múltamból sok lényegtelen dolog van amire emlékszem, és sok fontos ami kiesett. És a tetteimnek folytatása és következménye volt. A jelem ma már másé, akárcsak a szekrényem, és már nincs ott a tartalék csatt. És bár még mindig emlékszem a Star Warsos és a Pókemberes álmomra, már csak vágyakozó foltot hagynak bennem, áhítozva a régi egyszerű időket. Mai napig a fiúkkal barátkozom, ami miatt elkönyveltek ribinek. A lányok a mai napig nem szeretnek kardozni, Marvelt vagy Csillagok háborúját nézni vagy fára mászni. De akik anno párbajoztak, versenyeztek, számoltak és szerepjátékoztak velem, felnőttek, és én is, és soha többé nem voltam már Ahsoka Tano, de Póklány sem. A lány napokig sírt miután megbántottam, belőlem pedig kiölte a világ a bűntudatot, ami akkor napokig gyötört. Nem akartam én bántani senkit, de néha az élet nem hagy más választást. Már nem a játékokban kell versengenem, hanem jegyekért, lehetőségekért, az életért. Mindenért. Andreával 13 éves korunkig voltunk barátok. Nem voltunk osztálytársak, de talán jobb is volt úgy. 14 után én átmentem a gimibe, és minden megváltozott. Én is megváltoztam, új barátaim lettek, és cserbenhagytam a legjobb barátomat. Azóta nem beszéltünk. Andrissal töltöttem az egész általános iskolát, és ő is átjött a gimibe, de külön csoportba kerültünk vele is megszakadt a kapcsolat. Az öccsével sem találkoztam már nagyon rég. Korinával azóta is gyűlöljük egymást. Az ovis ballagásom után alig vártam az általánosiskolás ballagást, de az elmaradt. A hatosztályosoknak nincs ballagásuk. És az egész család leszarta hogy Bogi gimis lett, míg a bátyámat mindenki körbeujjongta hogy milyen nagyfiú. A tarisznyám azóta sincs kész... A nagyapám meghalt. A bibliát azóta sem nyitottam ki.

Az ékszeres doboz porosodik, a kisfiú azóta valószínűleg ezer lánynak is összetörte már a szívét, A középsőujj azóta mást jelent, és még mindig nem tudom mit mondott az óvónéni arról, hogy nem szabad megbántani másokat. Már nem a cica csoporttal háborúzunk hanem mindenkivel, a balettot ott hagytam, pedig az volt az egyetlen amiben valaha jó voltam, Karcsival azóta sem beszéltem, és a bennem rejlő barbie babának annyi, de a srácnak sem mondtam igent.

Amikor kicsi voltam, buzgó hívő voltam. Őszintén hittem, hogy van fent valaki aki meghallgatja amit mondok, és válaszol is. De nem válaszolt senki. Ma már nem hiszek istenben. Egyszer elhatárotam hogy nem akarok olyan lényben hinni, aki nincs, de olyanban sem aki kegyetlen. Így váltam ateistává, és így lettem erős. Akkor úgy gondoltam, hogy Istennek van velem valami célja. Hogy van számomra valamilyen küldetése, hogy nem csak egy egyszerű lány vagyok. 10 év telt el azóta. Hogy igaz-e? Nem tudom. Mi az a küldetés? Nem tudom. Hiszek-e még benne. Igen.

Amikor kicsi voltam, nem balerina, hercegnő vagy énekes akartam lenni. Nem tudtam mi leszek ha nagy leszek, de abban biztos voltam hogy nyomot akarok hagyni a világban. Segíteni akartam, tenni a világért, hogy ne csak magamért, de másokért is harcolhassak.
Félúton vagyok afelé hogy nagy legyek. 16 évesen, 10 évvel azután hogy naiv, jólelkű kislány voltam, amikor ezt kijelentettem. Hogy sikerült-e? Remélem. Azóta, hogy én kikászálódtam a mélyből, másoknak próbálok segíteni, akik még ott vannak. És büszke vagyok a sikereimre. Több ember öngyilkosságát akadályoztam meg. És kezdek rájönni hogy nem csak rossz van a világban.

A tucatnyi égő ismét ámulatba ejt, akárcsak a csillagok, amik olyan távol vannak hogy nem tudni mi van ott. Élvezem a sütést. Örömet okoz az unokahúgaimnak vagy a csapattársaimnak, amikor beállítok egy nagy adag süteménnyel, büszkeséget a nagyszüleimnek, amikor viszek kóstolót, és a szüleim is gyerekként tudnak örülni az illatoknak, amikor hazaérnek a munkából. A főszakács fejlődik, és imádja, amit csinál, bár még mindig elnasizza a levestésztát, elnyammogja a krumplipürét és lopkodja a sütibe szánt mazsolát. Már látom a szépet hóban, és arra emlékeztet amit átéltem régen. A bátyám egyetemre jár, és nagyon büszke vagyok rá, már kezdünk jobban kijönni. A játszótér még mindig a kedvenc helyem. Arra emlékeztet ki voltam, és most az unokahúgomat vihetem ki hogy ő gyűjtsön emlékeket. A nagyszüleim még mindig a legbölcsebb emberek a világon, és bár már nagyimnak nincs ereje töltöttkáposztát készíteni, a receptet már átadta. Az álmaim még mindig kaotikus eseményképek sorozata, de már látom a mögöttük rejlő jelentést. És bár a mesék még mindig porosodnak, egy nap majd újra megtalálom őket. A múltamból sok lényegtelen dolog van, amire emlékszem, és sok fontos, ami kiesett. De a boldog emlékek megragadtak.

A boglárka virág már egy másik vidám, remélem Bogi nevű kislány jele, és a szekrényében, ami egyszer az enyém volt, talán neki is van egy tartalékcsat. A Star Warsos és a Pókemberes álmaim megmosolyogtatnak akárhányszor eszembe jutnak. Már nem érdekel hogy elkönyveltek kurvának, olyan fiú barátaim vannak akiket mindennél jobban, testvérként szeretek. Mintha az öcséim lennének. A lányok még mindig nem kardoznak velem, néznek szuperhősöket vagy jediket, és nem másznak fára velem, és akikkel anno párbajoztam, versenyeztem, számoltam és szerepjátékoztam már felnőttek, és én is. És bár már nem vagyok Ahsoka Tano, már vannak unokaöcséim és húgaim, és egy rakás kisgyerek, akik szinte nővérükként tekintenek rám, és ezer örömmel játszanak le velem egy barátságos párbajt, ha rám jön az ötperc, és már nem Ahsoka vagyok, hanem a Jedi mester. Bár a lány napokig sírt, és engem napokig gyötört a bűntudat, hamar újra jóban lettünk, és nem igaz az sem hogy kiölték belőlem a bűntudatot. Nem akarok én bántani senkit, de néha sajnos sikerül, de én mindig bocsánatot kérek és törekedek a békére. Bár versengeni kell mindenben, én kitartóan küzdök a céljaimért. Az Andreával töltött évek csodás emlékeket hagytak, és megbeszéltük a dolgot. Már nem vagyunk legjobb barátok, de a béke szent. Andrissal azóta is nagyon jó barátok vagyunk. Néha összejövünk a családdal együtt. Halloweenezünk egy kicsit, sütünk fánkot farsangkor vagy mézeskalácsot karácsonykor. Bár még mindig nem hagyom apának hogy megegye amíg nincs kész az összes. Laci vízilabdás lett, és már ő is abba a gimibe jár ahova mi, így őt is egyre többször látom. A ballagásom elmaradt, de az akkori nyálas, könnyes keringő helyett keringőzhettem a mazsolaavatómon egy csapattársammal, fiúnak öltözve Zámbó Jimmy remixre („Még nem veszíthetek"). A tarisznyám azóta sincs kész, de én erre a pár sorra is büszke vagyok amit anno szőttem. A nagyapám meghalt, de békében őrzöm az emlékét, és mosolyogva nézek a bibliámra.

Az ékszeresdoboz az egyik legnagyobb kincsem. Nem érdekel hol van most az a kisfiú, vagy mit csinál, mert rátaláltam a szerelemre és sosem akarom elengedni őt, akármilyen meredek kijelentésnek is tűnik ez egy 16 évestől. A középsőujj azóta mást jelent, de már nevetve használjuk ha valaki beszól. Még mindig nem tudom szó szerint felidézni mit mondott az óvónéni arról hogy nem szabad bántani mások érzéseit, de tudom hogy értettem, mert azóta is aszerint élek. Háborúzunk mindenkivel, de bátran vonulunk a világ ellen. A balettot talán abbahagytam, de a zene és a tánc örökké a lelkembe égett. Karcsival bár nem beszélünk, minden nap köszönünk egymásnak amikor találkozunk suliba menet. A bennem rejlő barbie baba felnőtt, és már nem érdekli ki hívja randira, mert egy csodálatos srác a párja.

Több mindent elértem mint azt valaha gondoltam. Önkéntes lehettem a vízilabda világligán. DÖK elnök lettem. Sikerült a műtétem és visszatérhetek a vízilabdához. Olyan emberek vesznek körbe akiket szeretek. Felvettek egy OKJ-s sportoktatói képzésre, annak ellenére hogy se betöltött tizennyolcom, se érettségim nincs, azaz hét hónap múlva vízilabda edző leszek. És persze ott van Áron is...

Közel sem vagyok az út végén. Sok küzdelem és fájdalom, de ugyanannyi öröm és jó emlék vár még rám. Imádom nézni, ahogy a karácsonyi fények felgyulladnak a fenyőfán. Tudom, hogy nincs annyi, mégis milliónak tűnik az az ötven led, ami színpompásan villan fel az orrom előtt. Csak remélem hogy 10 év múlva is emlékezni fogok arra, hogy 10 évvel ezelőtt mennyire ámulatba ejtettek a karácsonyi fények.