Sok minden vagyok. Diák, zenész, DÖK elnök, művész, író és még sorolhatnám. De mind közül egy valami vagyok leginkább. Vízilabdás.

Kb 3-4 éves voltam amikor apa, az edző, levitt az első úszóedzésemre. Mindig azt mondom, hogy engem úgy tanítottak meg úszni, hogy bedobtak a vízbe és ússz, de az igazság az, hogy örömmel, talán önként ugrottam be az ismeretlen közegbe. 6 évnyi úszástanulás után, 9 évesen egyszer elkísértem apát egy meccsére télen. A nálam 3 évvel idősebbek játszottak egy kemény csapat ellen, a hét vízben lévő játékosokon kívül 3 csere volt a kispadon. Az utolsó negyedben a három csere, már három kiállított volt, nem térhettek vissza a pályára. És akkor, csatlakozott hozzájuk egy negyedik. A pályán már csak hat játékos volt, egy kapus és öt mezőnyjátékos. A csapatunk hátrányba került. Én közben már szárítkóztam, de apa felém fordult. Azt mondta be kell mennem. Én persze azonnal rávágtam hogy nem. Apa elkezdett ígérgetni mindent, sütit, játékot, pénzt, de nem voltam hajlandó bemenni. Akkor az egyik srác megszólalt: „menj be Bogi, nincs több csere, számítunk rád!" Sapkát vettem és félve apámra néztem. „Annyi a dolgod, hogy megfogod AZT az embert, és ne hagyd gólt lőni. És ne feledd, ha labda kerül hozzád, csakis egy kézzel."
Beugrottam, és vártam hogy a többiek elmondják mit csináljak. Egy nagydarab fiú kezdett felém úszni. Legalábbis hozzám képest hatalmas volt. Megrémültem és elkezdtem úszni vele a kapunk felé. Egyszer csak a labda nagyon magasra felrepült. Követtem a szememmel. A labda egyenesen az én támadómhoz esett le. A fiú hátra tette a labdát, maga alá húzta a lábát. Lőni készült. „Támadd Meg!" Így tettem. Talán szabálytalan volt, talán hagyta magát, de megszereztem a labdát, és egy szánalmas passzal átadtam a csapattársaimnak. Végül a bátyám lőtte be a gólt, amihez én szereztem a labdát. Abban a pillanatban hogy a labda bekerült a kapuba, a meccs végét jelző síp elhangzott. A csapat felsikoltott. Egy emberként kezdtek ujjongani, és mindenki beugrott a vízbe. Én nem tudtam mi történt, amíg el nem mondták: nyertünk. Egy góllal. Azzal a góllal, amihez én szereztem a labdát.

Ez nagyjából 2012-ben történt. Ekkor átkerültem a vízilabda előkészítő csoportba. Megtanultunk bánni a labdával, a védővel, a támadóval. És egyértelmű volt hogy melyik lesz az én posztom. A bekk. Védekezésnél és stratégiánál a legfontosabb játékos. Ő fogja a centert. Közvetlenül a védendő kapu előtt, általában a legnagyobb, legerősebb játékos, a center góllövését. Nem kellett kilómétereket úszni, a szívem nem bírta volna. Csak harcolni kellett. Nem tudnám elmagyarázni hogy mi is történik ott, azt át kell élni. Az adrenalin, és a vágy, hogy küzdjek a csapatért, minden ismert határt átlép. Mindig is ezt élveztem ebben a sportban. A küzdelmet. Ahogy verekszünk a labdáért, mind ezt a csapatért.

2013-ban lettem igazi vízilabdás.

2015-ben szereztem az első érmemet

2017-ben az egri csapat felkért vendégjátékosnak a lánycsapatba. Az első meccsem borzalmas volt. Azt sem tudtam hogy hol vagyok, megszeppentem hogy a lány meccsek agresszívabbak mint a fiú meccsek. De szépen lassan hozzászoktam, és próbáltam fejlődni. De a szívszórásom is fejlődött. Eleinte csak egyszer, max kétszer jött elő egy meccsen, de az utolsó egri meccsemen az első negyed kb második percében majdnem szívrohamot kaptam, annyira fájt. Azon a meccsen lőttem az első gólom lány bajnokságban. Gyönyörű volt...

Emlékszem a legszebb gólomra. Legalábbis szerintem az volt. Gyöngyösön volt, nem tudom már ki ellen. Utolsó másodperc, félpályánál távolabb voltam a kaputól, előttem az összes ellenfél blokkol. De én rádobtam. Repült a labda. Mindenki látta hogy a jobb felső sarokban fog landolni, a kapus felkészülhetett, de mégsem érte el. Döntetlen volt a meccs. Azzal a góllal nyertük meg. A legszebb csavarásom is Gyöngyösön volt. Két védő is csimpaszkodott a nyakamon, a fejem a víz alá szorították, háttal álltam a kapunak, de én kitapostam magam, minden erőmet a jobb kezembe vittem és becsavartam a labdát. Gyöngyösön sok szép megmozdulásom volt, sok gólomat ott lőttem. És sok rossz döntésemet is ott hoztam. Például egyszer ötméterest dobtam. Az első felsőlecet talált, érte úsztam, de megint felsőléc lett. Ismét érte úsztam, és lőttem még egy felsőlecet, aztán lepasszoltam, és a csapattársam is lőtt egy felsőlecet, mire végre beszenvedtük a labdát a kapuba. Az ötméteresek egyébként a gyengéim. Nem tudom miért, mindig vagy a kapufát vagy inkább a kapust találom el. Miskolcon játszottunk egyszer Jászberény ellen, ötméterest lőttem. Elhangzott a sípszó, én pedig szó szerint minden erőmmel (és nem vagyok ám gyenge) megbikáztam a labdát, még meg is pattintottam, és a labda egyenesen a kapus arcában landolt. Én összerezzentem, és mindenki hirtelen csak annyira lett figyelmes hogy a kapus arcából ömlött a vér. Először a bíróra néztem, aztán az edzőmre. Mindkettejük feje vörös volt az elfojtott nevetéstől. Az edző szólt hogy jöjjek le, amikor kiértem annyit mondott röhögve hogy „te ma már nem mész vissza, megölsz mindenkit." A kispadon ülő csapattársaim egy emberként törtek ki röhögőgörcsben, mint akik varázsgombát ettek. „Megjött a terminátor" mondták, és megveregették a vállam. Egész úton hazafelé erről beszéltek „mit fog majd mondani otthon?" „Apa, eltörte az orrom egy lány!"

A brutalitás egyébként egy olyan dolog ami elég gyakran jelen van, eltekintve hogy agresszív a játékstílusom. Az egyik egri meccsemen nem tudom mit csináltam de a lány arca egyszer csak elkezdett vérezni. A legtöbb meccsen elég sokszor ki vagyok állítva, gyakran ki is pontozódok, de megéri.
Sok csontot törtem, okoztam véres karmolásokat, harapásokat, és még sorolhatnám.

A legbüszkébb talán a 2019-es szentesi Turbó Kupán játszott Izrael elleni meccsre vagyok. Végig szúrt a szívem, de sikerült kibírnom, és a vízben mindenkit szétkaptam. Nyertünk is.

Szóval most, 2019-ben teljesen kétségbeestem a szívszúrás miatt. Úgy volt hogy abba kell hagynom, így apa talált nekem egy OKJ-s sportpedagógiai képzést, amire bevettek úgy hogy nincs érettségim és a 18-at se töltöttem be. Iszonyú nagy dolog, tavaszra végzettséggel rendelkező edző leszek.

2019 November 14-én reggel bevonultam a Semmelweis egyetem szívklinikájára, és kés alá feküdtem. A katéteres szívműtét sikeres volt, és már most van egy pesti csapat akik szeretettel látnak meccsezni.

Sok-sok történet kötődik a vízilabdához, és még sok-sok történet fog születni. A csapatomról még nem is beszéltem, és nem is fogok sokat. Testvérként szeretem őket, olyanok vagyunk mint egy nagy család, de ez már egy másik történet...