Érzem, hogy automatikusan kiül az arcomra egy fintor, ahogy a tekintetemet az előttem magasodó, óriási, ormótlan házon járatom. Hogy képes valaki ezt a behemótot otthonának érezni? Azt egy dolog, hogy gyönyörű, gondozott, és ami a legfontosabb, sugározza magából az erőt, a hatalmat, a rangot, de hogy egy cseppet is otthonos legyen... Ha csak ránézek a családiház minden irányba pöffeszkedő méreteire, a három emeletére, a muskátlikra minden egyes ablakában, makulátlan virágoskertjére, az épület mögötti hatalmas udvarra, látom lelki szemeim előtt a benne lakó tökéletes kirakatcsaládot is. Dúsgazdag, ám hideg apuka, topmodell alakkal és állandó műmosollyal rendelkező anyuka, két elkényeztetett gyerek.

Nem vagyok előítéletes. Esküszöm, hogy nem vagyok, ugyanis én pontosan tudom, hogy a felsoroltak mind ráillenek az itt lakó családra. Jól ismerem őket, de még milyen jól, sokkal jobban, mint azt ők szeretnék. A többséggel ellentétben én beláttam a tökéletesség álcája mögé, és nagyon nem tetszett, amit látok. Ha rajtam múlna, nagy ívben elkerülném ezt a házat, azonban van benne valami, ami miatt nem tudom megtenni, ami miatt nem tudok távol maradni, ami újra meg újra visszahúz ide.

Az egyik elkényeztetett gyerek.

Óráknak érződik az idő, amit várakozással töltök, arra várva, hogy valaki méltóztasson ajtót nyitni. Aztán amikor ez végül megtörténik, terebélyes, kötényt viselő asszonysággal nézek szembe. A házvezetőnő. Bizony, nekik még olyanjuk is van, jócskán belerondítana ugyanis a hibátlan összképbe, ha az anyukának kellene főznie és takarítania.

– Helló – vigyorgok rá idegesítően szélesen Ms. Thompsonra, ugyanis tudom, hogy mennyire utál engem. Vicsorogva viszonozza üdvözlésem, mire eláraszt az elégedettség. – Bemehetek?

Mint minden alkalommal, most is hunyorogva, undorodva néz rám, hogy kifejezze, mennyire szívesen bevágná az orrom előtt az ajtót, de végül egy szó nélkül arrébb áll az útból.

– Köszi, öreglány – surranok be mellette angyali mosollyal, és hallom, ahogy felhördül mögöttem, de ügyet sem vetek rá, lazán elindulok a hosszú folyosón a ház belseje felé.

Nem is tudom, mit remélek jobban, azt, hogy elkerülhetem a találkozást a kedves anyukával és apukával, vagy azt, hogy összefutok velük, már a jelenlétemmel is kiborítva őket. Idegbajt kapnak mindentől, ami beszennyezi életük idilljét, és én ebből a szempontból a létező legnagyobb szennyeződés vagyok.

Alig érek a végére ennek a gondolatmenetnek, amikor a ház két lépcsője közül az egyik aljába érkezem, és kis híján beleütközöm a híres anyukába. Alig bírom elfojtani elégedett mosolyom, amint egyből hátrál egy lépést, mintha már a puszta közelségem is taszítaná, a tekintete közben pedig pillanatok alatt a jégnél is fagyosabbá változik. Bár jobban belegondolva neki még akkor is lenézés ül a szemeiben, amikor vérvörös ajkait negédes mosolyra húzza. Mellesleg valami vörösfétise lehet a nőnek, állandó jelleggel szoros kontyba fogott haja is vörös, és műkörmei is a tűz színével égnek. Rendmániás, irritáló, karótnyelt boszorkány.

– Miben segíthetek, Lisa? – kérdezi egy kígyó kedvességével, tisztában vagyok vele, hogy a valódi mondandója inkább úgy hangzana: „Takarodj a házamból, koszos kis kurva." Ha Ms. Thompsonra azt mondtam, hogy utál engem, akkor ennek a nőnek irántam való érzésére új kifejezést kellene feltalálni.

– Üdv, Mrs. Cooper. – Rá is villantok egy fültől fülig érő mosolyt, amitől az övé azon nyomban lelohad. – Jessicához jöttem tanulni.

– Á. – Csak ennyit mond, de olyan becsmérlően, hogy a legtöbb ember kicsire összehúzná magát a helyemben, én azonban csak még jobban hátrafeszítem a vállaimat. Nagyon téved, hogy ha azt hiszi, bármivel is kevesebbet érek nála, és nem hagyom, hogy ezt érzékeltesse. – Szóval már megint. Nagyon nagy szüksége lehet a lányomnak valaki olyan korrepetálására, mint te.

Valaki olyan, mint te. Hol burkoltan, hol teljesen nyíltan, de rengetegszer megkaptam már az emberektől, hogy egy ostoba, semmirekellő csitri vagyok, egy csodabogár, akit legjobb lenne eltaposni. Minden nap kapom a felháborodott, undorodó, legjobb esetben hitetlenkedő pillantásokat a hajamra, a tetoválásaimra, a piercingjeimre, a gyűrűimre, a stílusomra. Viszont már nagyon régóta nem veszem a szívemre, még élvezni is megtanultam. Ha az az ára annak, hogy önmagam lehetek, hogy az emberek kiborításának szerepe jut nekem, akkor ez van, jól akarom csinálni.

Lazán elnevetem magam.

– Hogyne, Mrs. Cooper. Én egy kibekúrt zseni vagyok, és a lánya rengeteg hasznos dolgot tanulhat tőlem.

A boszorkány annyira összeszorítja a száját, hogy nem látszódik semmi a rúzsa legendás vörös színéből. Fogadok, hogy éppen elképzeli, amint az ő drága kislánya egy olyan, számára undorító lénnyé változik a hatásomra, mint én. De nem szól semmit, sosem szól nekem vissza, mert ő az az ember, akinek szemtől szemben nem nagy a szája, csak az illető háta mögött. Gyáva.

– További kibaszott szép napot, Mrs. Cooper – búcsúzom tőle kedves mosollyal, pontosan tudva, hogy mindenfajta káromkodástól borsózik a háta, aztán elhaladok mellette, fel a lépcsőn. Befordulok a lépcsőfordulóban, majd még egyszer befordulok, a ház harmadik emeletére tartok. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyi elpazarolt szobát, helyet, pénzt jelent ez a hely. Minden második helyiséget nem használnak, csak vannak, mert miért ne, és akkor a város másik végén meg az olyan családoknak, mint az enyém, pár négyzetméter jut, és ott kell nyomorogniuk. Elhessegetem a gondolatot, mielőtt túlságosan felhúznám magam rajta.

Ahogy felérek a legfelső emeletre, gondolkodás nélkül fordulnék be az első ajtón balra, mindig is így szoktam, menekülök a ház többi visszataszító részéből erre az egyetlen biztonságot sugárzó helyre. Nem arról van szó, hogy ez a szoba sokban különbözne a többitől, nem, ennek is drága bútorai, ízléses berendezése van, azonban rendelkezik még valamivel, ami a háznak ezt az egyetlen szegletét élettel, melegséggel, valódisággal tölti meg. Így hát nem rontok be egyből az ajtón, inkább lefékezek, szánok pár másodpercet arra, hogy megszemléljem ezt a valamit.

Jessica törökülésben ül a nagy franciaágy közepén, fel sem néz a füzetből, amibe körmöl, fején fejhallgató, így egyáltalán nem észleli a jelenlétem. Naplót ír. Más esetben a markomba röhögnék, hogy vannak még ilyen álmodozó fajta lányok, de ennek a lánynak az esetében ez csak egy plusz dolog, ami erősíti a belőle áradó bájt és ártatlanságot. Nagyon elmélyedt a saját gondolataiban, ez megállapítható szája finom mozgásából, amivel hangtalanul szavakat formál. Úgy három másodpercenként tűri hátra vállig érő haját, mert állandóan csiklandozzák fitos orrát, és ettől valamiért mosolyoghatnékom támad. És még valami megindul bennem - Én akarom elsimítani onnan azokat az őzikebarna tincseket.

Egy kicsit sajnálom, hogy meg kell szakítanom a látványt, amit egész nap képes volnék bámulni, de ezúttal tényleg benyomulok a szobába, és az ágyhoz megyek. Egészen addig nem is vesz észre, amíg gyengéden a hajához nem nyúlok, és a füle mögé simítom a tincseit, ügyelve rá, hogy ujjbegyeimmel közben az arcát érintsem. Ő összerezzen és tágranyílt szemekkel mered rám, esküszöm, hogy még a szeme is olyan, mint egy őzikéé, csak egy kicsit nagyobb, úgy cintányérméretű.

– Rám hoztad a frászt! – kap a szívéhez Jess, nekem pedig mosolyra húzódik a szám, kezemet továbbra is szeplős bőrén tartva. – Lisa, mit csinálsz te i... – Épp mielőtt végigmondhatná, számat a szájára nyomom. Egy másodpercig tiltakozik, aztán kezesbáránnyá válik, szó szerint elolvad az érintésemben, és ettől én is kis híján megolvadok. Érzem a számban cseresznye ízű szájfényét, miközben nyelvem az övébe gabalyodik, és olyan közel vagyunk, hogy a fejhallgatójából szóló könnyed, pörgős számot is hallom. Az egyik pillanatban még kis, jóleső sóhajt hallat, a másikban pedig már kipattannak a szemei, és meglepő erővel, konkrétan ellök magától. Dühösen lekapja a fejhallgatóját, csodálkozom, hogy nem hajítja a szoba túlsó végébe.

– Ezt nem csinálhatod! – förmed rám. – Jól tudod, hogy ebben a házban nem lehet.

– Nekem az előbb nagyon is úgy tűnt, hogy lehetséges... – Nekem nem sikerült ilyen élesen váltanom, az előző pillanat boldogsága még szinte lebegésben tart, miközben újból közeledek hozzá, de mielőtt bármit is tehetnék, megfogja a vállamat. Még az ágyra sem enged leülni.

– Nem úgy értem, hogy a dolog lehetséges-e vagy lehetetlen, hanem hogy itt tilos ezt csinálnod. És ezt te is tudod – vet rám olyan metsző, haragos pillantást, ami ebből a kedves lányból nem is kinézhető.

– Mit aggódsz? Az előbb futottam lent össze anyáddal, fizikai képtelenség, hogy ennyi idő alatt átszelje a házat és meglásson – poénkodok, de láthatóan nem értékeli.

– Te is ideértél – közli hűvösen, elvéve ezzel a jókedvem. Közölni akarom vele, hogy csak vicc volt, de rájövök, hogy semmi értelme, mivel igazán ideges. Úgyhogy csak ennyit mondok:

– Ja.

Másodperceken keresztül állom égető tekintetét, érzem, hogy lassan az enyém is tüzelni kezd.

– Csak azt akarom mondani, Lisa – töri meg a csendet –, hogy pontosan tudod, hogyan érint engem ez a dolog. Hogy mennyire félek tőle. Hogy mennyire fontos nekem, hogy a szüleim ne tudják meg. És kezd egyre jobban idegesíteni, hogy időről időre semmibe veszed ezt.

Élesen beszívom a levegőt, és visszanyelem a szavakat, amiket szívem szerint mondanék, amik olyan régóta bennem vannak, és amik tagadhatatlanul veszekedést robbantanának ki köztünk. Inkább teszek egy utolsó kísérletet a téma meglágyítására.

– Ha meglátnának velem, legalább nem kellene a coming out miatt izgulnod.

Amikor azt mondtam, a házban két elkényeztetett gyerek lakik, nem csak Jessica bátyjára gondoltam, hanem magára Jessre is. Természetesen ennek ellenére is szeretem, szeretem az összes tökéletlenségével együtt, de ez, és az, hogy mennyire sértődős, néha igazán próbára teszik az idegeimet. Ezt a megjegyzésemet is egyből a szívére veszi, és a felháborodásából egyből nyilvánvaló, hogy hiábavaló volt a veszekedés elhárítására tett erőfeszítésem, mert a veszekedés ennek ellenére is ki fog törni.

– Én nem vagyok olyan, mint te, Lisa! – csattan fel. – Nekem ez nem megy ilyen könnyen, nekem nem olyan anyukám van, mint neked, engem nem tud nem érdekelni az emberek véleménye, nekem tökéletesnek kell lennem, nekem azt kell csinálnom, amit előírtak számomra, én nem lehetek olyan, amilyen éppen lenni akarok, és ami a legfontosabb: Én nem lehetek leszbikus!

Érzem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz, minden egyes szavával egyre inkább feltüzel bennem valami ősi haragot.

– Ez nem kívánságműsor – szólalok meg hidegen. – Leszbikus vagy, mert leszbikusnak születtél. És muszáj, hogy még az olyan sznobok, mint a szüleid is elfogadják ezt egyszer, mert ezen nem lehet változtatni.

– De nem fogadnák el! – üt mérgesen az ágyára, és mint mindig, amikor zaklatott, szinte sipákol a hangja. – Ébresztő, Lisa, nézz már körül az életemben! Tökéletesség, makulátlanság, szabályosság, mások véleményére való építés. Születésemtől fogva én vagyok apuci és anyuci édes, tökéletes kislánya, kedves, udvarias, ártatlan vagyok, mert ezt várják el tőlem, csupa jó jegyem van, mert ezt várják el tőlem, pompomlány vagyok, mert ezt várják el tőlem, orvosnak fogok tanulni, mert ezt várják el tőlem, ezt szabták ki rám a szüleim, ez fogja lenyűgözni a többi embert.

– Még csak nem is érdekel a biológia! – kiáltok fel, nem csak Jesst, hanem magamat is megdöbbentve kicsit, amiért pont ezt fogtam meg a mondandójából. – Ez a cukormáz és csillogás nem is a te életed, Jess, miért törődsz bele, hogy valaki olyan legyél, aki nyilvánvalóan nem vagy? Szegülj már szembe a szüleiddel, legalább most, ha már tizenhét éven keresztül nem tetted meg, ne hagyd, hogy ők irányítsák az életed! Te nem embereket akarsz boncolni, hanem gyerekekkel akarsz foglalkozni, nem pompomlány akarsz lenni, hanem legszívesebben az olvasóklubba járnál, nem akarsz egy napon tökéletes gyerekeket szülni egy tökéletes pasinak, mert te kurvára nem a pasikat szereted. Leszbikus vagy, érted? Leszbikus, szóval legyél már leszbikus – dühöngök.

– De a szüleim... – kezdi tétován, jócskán veszítve az indulatából.

– Nem, nem a szüleid! Te! Mondhatnád, hogy könnyen beszélek, könnyű nekem, és valahol igazad is lenne, mert engem valóban nem fenyeget a veszély, hogy valaki az identitásom miatt cserben hagy, én már az eleje óta felvállalom magam, vagyis eleve csak az van velem, aki valóban elfogad, de tudod mit? Rohadtul nem könnyű nekem sem. Szerinted mennyit szenvedtem, mire elértem, hogy ne érdekeljen, mit mondanak mások? Szerinted hány évnek kellett eltelnie, mire végre mertem száz százalékosan önmagam lenni? Nem vághatod a fejemhez, hogy nem tudom, milyen a helyedben lenni, Jessica – rázom a fejem, ő pedig megkövülten figyel rám. – Nagyon nehéz lesz. Rohadtul nehéz lesz szembemenned a szüleiddel, főleg ennyi év kérdés nélküli szófogadása után, de hidd el nekem, hogy megéri. Szabadítsd már ki magad. Rossz nézni, ahogy fuldokolsz a saját életedben, a szüleid markában.

Mint egy őzike a kocsi fényszórója előtt, ledermedve néz rám. Tudom, hogy a szavaimmal megmozgattam benne dolgokat, és csak remélem, hogy elegendő mértékben ahhoz, hogy a véleményét is átfordítsam. Tudom, hogy egyszer majd gyűlölni fogom magam ezért, amikor sírni látom Jesst a sok utálkozó megjegyzés miatt, akkor majd haragudni fogok magamra, amiért arra kényszerítettem őt, hogy vállalja fel magát, de akkor is megéri a dolog, mert végre az lehet majd, aki akar lenni, és én megölök mindenkit, aki kritizálni meri. Csak merné már végre meglépni ezt!

A lélegzetemet visszafojtva várom, hogy mit fog mondani.

Lesüti a szemét. És ez nem jó jel.

– Nem érted, Lisa – mondja nagyon halkan, és elfordul tőlem, karjával átöleli a lábait. – Te ezt nem érted.

– Mit? – ordítok rá váratlanul, mire összerezzen, de azért sem fordul újra felém. Megkerülöm a bazinagy ágyat, hogy szembe kerüljek vele, és kénytelen legyen rám nézni. Nem értem, hogy miért éppen most, ettől a reakciótól, de dühösebb leszek, mint a beszélgetésünk során bármikor. – Mit nem értek?

– Ezt az egészet. Nem csak a szüleim miatt nem coming outolok. Nem csak félek megtenni, hanem nem is akarom megtenni. – Ahogyan ezt mondja, végre felpillant rám, szomorú, hideg, hozzá képest túlságosan hideg tekintettel. Olyan, mintha pofon vágott volna. Már a harag sem forr az ereimben. – Nem akarom az életet, ami azzal járna. Nem akarok Jessica Cooper lenni, akire úgy utalnak az emberek, hogy „tudod, az a leszbi". Inkább leszek Jessica Cooper, a tökéletes, a kis ártatlan lány. Ez a biztonságos, és én ezt szeretném.

Utálom, hogy nem tudok megszólalni, mégsem jönnek a számra a szavak. Két ember van a világon, akinek érdekel a véleménye, és az egyik Jessica. És ez fájt.

– Akkor most szakítasz velem? – kérdezem rekedten, neki pedig egy kis ijedtség villan a szemében.

– Ezt nem mondtam. Szeretlek.

Elröhögöm magam, de egy cseppet sem hangzik vidámnak, csak gúnyosnak, fájdalmasnak, összetörtnek.

– Amikor kettesben vagyunk, akkor elvileg szeretsz, amikor szem- és fültanúk vannak körülöttünk, akkor úgy teszel, mintha nem ismernél. Torkig vagyok ezzel a játékkal, Jessica. Torkig vagyok azzal, hogy miközben én legszívesebben világgá kürtölném, hogy a világ legklasszabb csaja a barátnőm, addig számodra én a legundokabb kis titkod vagyok, akit szégyellsz, akit rejtegetsz, amiért bármit megtennél, hogy ne derüljön ki. Most komolyan... Inkább választasz egy küszködéssel teli életet, minthogy velem legyél? Én ezt nem vagyok hajlandó tovább csinálni, elég volt ebből. Kiszállok. – Miután elhagyja a számat ez az egy szó, egy pillanatra a világ legmélyebb csendje telepszik a szobára. Jessica elkerekedett szemeit elfutja a könny, és ez majdnem megingat, de a kín a mellkasomban emlékeztet az előbbi szavaira, így felszegem az állam, és halkan, de határozottan folytatom. – Csakis rajtad múlik, hogy mi lesz velünk. Bizonyíthatod, hogy nem hazudsz, amikor azt mondod, hogy szeretsz, vagy bujkálhatsz tovább, de az hétszentség, hogy én nem bujkálok tovább veled.

Az egyik felem olyanokat üvöltözik nekem, mint vadbarom, idióta, azonnal kérj tőle bocsánatot, a másikat, a sérült felemet pedig egy pillanatra eltölti az elégedettség, hogy én is megbánthattam őt. Gyűlölöm mindkét felemet, és mielőtt bármire is rávehetnének, sarkonfordulok és kiviharzok Jess szobájából.

Rohanok lefelé a temérdek lépcsőn, fuldoklom ebben a házban, valami ősi ösztön hajt, hogy mielőbb kijuthassak belőle. A földszinti folyosón már futok a kijárat felé, közben elhaladok Ms. Thompson mellett, aki rám üvölt, hogy összejárkálom a frissen felmosott padlót, de ügyet sem vetek rá, kirontok a sötétedő, hűvös nyári este illatot árasztó utcára. Még ott sem lassítok, sőt egyre gyorsabban haladok, és eszemben sincs buszra szállni, hiába lakom a város másik végén. Ha végig ilyen tempóban megyek, akkor úgyis fél óra alatt otthon vagyok.

Nem vagyok egy futóbajnok, így hamar elkezd szúrni az oldalam, zihálok is, de nem állok meg, minden lépésnél erőszakosan odavágom a tornacipőm az aszfaltra, és közben igyekszem semmire nem gondolni. Csak ki akarom ereszteni a gőzt.

Mikor az ismerős, lepukkant környéken meglátom a házunkat, már ki tudnám köpni a tüdőmet. A házunkat tulajdonképpen nem is nevezném háznak, hanem házikónak, esetleg házkezdeménynek, Cooperék villájához képest pedig egyértelműen egy egérlyuk. Egyáltalán nem lóg ki a körülötte lévő, szinte omladozó házak közül, amiket többnyire drogosok laknak. Talán azért van ez így, mert egykor a mienkben is lakott egy drogos, az apám, aki szerencsére kiskoromban elhagyott minket.

Olyan halkan nyitom a bejárati ajtót, amennyire csak tudom, de hallom, hogy anya tévézik, így megnyugszom egy kicsit. Nem akarom, hogy ebben a félőrült állapotomban lásson. A fürdőszoba felé veszem az irányt, egészen addig, amíg be nem érek, visszatartom a lélegzetem, majd ott újból elkezdek zihálni. Lekapkodom a ruháimat és egyből odalépek a parányi zuhanytálcára, elhúzom az ócska minőségű függönyt, és kellemesen hűvös vizet veretek magamra. Addig állok ott, amíg le nem csillapodik normálisra a légzésem, és még azután is, hogy elkezdek fázni. A víz mindig megnyugtat.

Őszintén nem tudom, hány percig, vagy hány óráig zuhanyoztam, és egyből bűntudatom is lesz, amiért ennyi pénzt elpazaroltam. A szobámban magamra veszem a pizsamaként használt elnyűtt rövidnadrágot és hatalmas pólót, azzal nem is fáradok, hogy megszárítsam a hajam, a fiúsan rövid tincsek úgyis pikkpakk megszáradnak. Bemászom az ágyba, annak ellenére, hogy tudom, talán egész éjszaka nem fogok tudni elaludni.

Éppen a kezembe veszem a telefonom, amikor halk kopogás hallatszik az ajtómon, és anya dugja be a fejét a szobába.

– Bejöhetek?

– Persze.

Beljebb jön, leül az ágyamra, esténként gyakran így tesz, rám néz, mielőtt elmenne lefeküdni.

– Jó napod volt? – kérdezi halkan, a fejem felé nyúlva, hogy megsimítsa a hajam. Hány, de hány alkalommal simogatott így kiskoromban, amikor nem tudtam aludni, vagy rémálmaim voltak. Hirtelen újra gyereknek érzem magam, aki legszívesebben az anyja karjaiba bújna a világ rossz dolgai elől, kis híján elpanaszolom neki azt, ami ma Jess és köztem történt. De aztán megemberelem magam, igazán nem lenne fair őt traktálni ezzel.

– Igen – sóhajtom. – Elment.

– Jessica? – Csak ennyit kérdez, mintha sejtene valamit. Megint elgondolkodom. Tulajdonképpen beavathatnám, hiszen ő az egyedüli, aki tud a Jess-szel való kapcsolatomról, de... Nem. Ezt tényleg magamban kell rendeznem, ez a kettőnk ügye.

– Jessica is jól van – felelem. Nem faggat, pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, történt valami, ez bele van írva békés, sötét íriszeibe. Mindig elcsodálkozom azon, hogy ez a szeretetteljes tekintet milyen kontrasztban áll sovány arcával, kiálló arccsontjaival, amikről az évek megpróbáltatásai leették a húst.

Igen, most többnyire az apámról beszélek, mármint a férfiról, aki biológiailag az apám, de soha nem lenne gyomrom annak is tekinteni. Elvileg három éves voltam, amikor elhagyott minket, és én azt mondom, ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velünk, de anyát természetesen megviselte. Nem hibáztatom érte, viszont azt nem értem, hogy miért. Az apám drogfüggő volt, és komoly indulatkezelési problémái voltak, amik anyán csapódtak le. Anya azt mondta, engem sosem bántott, de ettől még nem lesz kisebb a szívemben az iránta való gyűlölet.

Azelőtt sem voltunk gazdagok egyáltalán, hogy az apám elhagyott minket, de miután lelépett, kifejezetten csórók lettünk. Persze nem kellene panaszkodnom, elvégre van hol laknunk, van mit ennünk és van mit felvennünk, de akkor is iszonyatosan ki tud borítani az a hatalmas pazarlás, luxusélet, ami Cooperéket jellemzi. A stílustól eltekintve tökéletesen igaza van Mrs. Coopernek, amikor arra utalgat, hogy én nem tartozom abba a közegbe.

Azt pedig leszögezném, hogy igen, valóban adok a megjelenésre, vannak tetoválásaim, piercingjeim és egy csomó gyűrűm, de ezekre egy fillért sem költöttem az anyám által keresett pénzből. Éveken keresztül gyűjtöttem rájuk, dolgoztam, nem csak nyáron, hanem a suli mellett is, a hajamat pedig például nem fodrásznál festetem, hanem mindig otthon ügyeskedek vele valamit. De megéri, mert nekem ez fontos, én ezekkel együtt érzem magam önmagamnak, úgyhogy mondhat bárki bármit. Mellesleg anya nem mondott semmit, legalábbis negatívat nem, inkább támogatja az extrém külső dolgot, mert mindent támogat, amitől jobban kiteljesedhetek. Mindenkinek olyan coming outot kívánok, amilyen nekem volt anyának köszönhetően. Voltam vagy nyolcéves, és úgy kétnaponta változott jövendőbeli férjem neve, amit mindig meg is osztottam anyával, aztán egy nap nem egy kisfiúról, hanem egy kislányról lelkendeztem. Feleségül akartam venni őt, és nem értettem, hogy ezért miért nevet ki annyira a legjobb barátnőm. Nem értettem, mi ezzel a baj, nekem tök természetes volt. Anya nem nevetett ki, de mosolygott, ez volt a legsugárzóbb, legbüszkébb mosoly, amit életemben láttam. Emlékszem, hogy megölelt, és azt mondta, hogy természetesen feleségül vehetem azt a lányt.

Jó, persze, ez nem az a tipikus coming out, amikor az illető teljesen tisztában van az identitásával, és ezt direkt mások elé tárja, de ennek az aranyos kis véletlennek köszönhetően nekem sosem jött el anyával a hagyományos coming out, onnantól kezdve egy nyílt dolog volt, hogy én a fiúkhoz és a lányokhoz is vonzódom.

Beszélgetünk még egy kicsit anyával, én is kérdezgetem az ő napjáról, de mivel látom rajta, hogy mennyire álmos, rászólok, hogy menjen aludni. Miután ad egy puszit a homlokomra, végigkövetem a tekintetemmel, ahogy elhagyja a szobámat, a kicsi, sovány alakját teljes egészében megörököltem tőle.

Elmosolyodom. Szeretem az anyukámat, nagyon. Ő, és az elfogadó reakciója az oka annak, hogy sosem tagadtam le az identitásom, sosem szégyelltem, gyűlöltem vagy harcoltam ellene, és ez csak egyike azon dolgoknak, amiket értem tett. Ő a másik személy az életemben, akinek érdekel a véleménye. Ő és Jess azok.

Apropó, Jess...

Az ő gondolata egyből kiránt az idillből, amit anya személye teremtett nekem, és visszalök a valóságba. Összevesztem Jessicával. Jessica nem akar velem lenni, kimondta. Nem akar felvállalni, és nem a szülei miatt, hanem azért, mert egyszerűen nem szeretné ezt az életet. Ő a biztonságot akarja, inkább lesz egy olyan ember, akire valójában nem hasonlít, még azt is bevállalja, hogy elveszít engem. Én pedig megmondtam neki, hogy végeztünk, hacsak... Hacsak nem vállalja fel végre önmagát, és a velem való kapcsolatát.

Érzem, hogy nem fogja megtenni. Túl sokáig élt egy olyan életet, ahol mások véleménye volt mindennek a mozgatórugója. Érzem, hogy nem engem fog választani, hanem az álarcát, érzem, hogy el fogom veszíteni, így önkéntelenül is elgondolkodom azon, hogy talán nem kellett volna kiakadnom, nem kellett volna ilyen választás elé állítanom, ki kellett volna bírnom még egy kicsit, hiszen a titokban együtt töltött percek is többet érnek a semminél, és...

Nem. Meg kellett tennem, már így is sokáig vártam. Túl sok időt hagytam magamnak arra, hogy reménytelenül beleszeressek, miközben lehet, hogy ő a mocskos kis titkánál többként nem tekint rám. Már régen ki kellett volna derítenem, hogy ez így van-e.

De az nem lehet, hogy így van! Lehetetlen, hogy neki semmit jelentettek az együtt töltött percek, a csókok, az érintések, az ezernyi üzenet, a végigbeszélt éjszakák, a közös röhögőgörcseink. Bevillan egy emlék majdnem egy évvel ezelőttről, tizenegyedik szeptemberében az első kémia specializációról. Kötelességtudóan figyeltem a tanárnőre mindaddig, amíg valami el nem vonta a figyelmem. Azon kaptam magam, hogy bámulok egy lányt, akit szégyellem, de nem emlékszem, hogy láttam volna előtte. Annyira szelídnek és bájosnak tűnt, az ablakon beáradó őszi napfény megcsillant őzikebarna haján, és annyira... Tökéletes volt. Volt rajta néhány plusz kiló, de ez valahogy csak még tökéletesebbé tette. Aztán egyszer csak felém kapta a fejét, és a tekintetünk találkozott, szemei finoman elkerekedtek. Abban a pillanatban tudtam, hogy beleszerettem.

És egészen a mai napig biztos voltam benne, hogy benne is ilyesmi gondolatok játszódhattak le, most már azonban... Semmit sem tudok. Fáj belegondolni, hogy végig tévedésben éltem. Hogy talán nem jelentettem neki semmit.