Sziasztok! ^^

Végre megérkeztem a Ha nem tűnsz el második, utolsó spin offjával😌 (szintén Ádám-szemszög) Sokkal hamarabb szerettem volna megírni, de ez most valahogy nem ment, nem is vagyok megelégedve vele. A lényeg, hogy elkészült, remélem, nektek jobban fog tetszeni, mint nekem😅

Jó olvasást!🖤

***

Augusztus harmincadika volt az utolsó napja annak az amerikai kiruccanásnak. Az volt az utolsó nap, amikor nem kellett arra gondolnom, hogy aznap vége, megyünk haza. Az volt az utolsó nap, amikor felébredve lustán elmosolyodtam a gondolatra, hogy ma vajon milyen őrültséget fog az utamba sodorni az élet, olyan fajta őrültséget, amit korábban élből elutasítottam volna, ekkor mégis kiszínezte a napjaimat. Az volt az utolsó nap, amikor Luke-ék nyaralójának teraszán kávét szürcsölve beszélgethettem a barátaimmal, egy fárasztó nap után pedig a stégen ülve nézhettem a naplementét, miközben a lélegzetem is elakadt, hogy milyen gyönyörű Charlotte, ahogy a szél fújja a szőke tincseit. Imádtam azokat a hűvösebb nyári estéket. És baromira nem akartam hazamenni.

Ez nem kellet volna, hogy problémát jelentsen, hiszen felvételt nyertem az egyetemre, alig két hét múlva már jöttem is vissza. És mégis problémát jelentett, mert tudtam, mennyi mindent veszthetek azzal, hogy hazamegyek.

Természetesen hiányzott Dóri, de nem úgy, ahogy kellett volna, egyenesen féltem visszamenni hozzá. Szerettem azt a lányt, akitől júniusban elbúcsúztam a reptéren, illetve az az énem szerette, aki akkor elbúcsúzott tőle. De világos volt, hogy már nem vagyunk ugyanazok az emberek, sem ő, sem én, teljesen mindegy, hogy valószínűleg mindkettőnk esetében pozitív változásról volt szó, erősen gyanítottam, hogy a hazaérkezésemmel szétzúzzuk az álomképet, amit együtt alkottunk meg. Az álomképet, ami soha nem is létezett.

Charlotte-ot is felvették, úgyhogy azt meg végképp nem értette volna egy kívülálló, hogy őt miért nehéz itthagynom, tulajdonképpen én sem értettem, az ő helyzetét nem láttam olyan tisztán, mint Dóriét. Annyi mindent éltünk át a nyár folyamán... Jót is, rosszat is, nevettünk együtt, sírt is a karjaimban, kiabáltunk egymással, és ölelkeztünk olyan hosszan, hogy a percek egy örökkévalósággá olvadtak. Az összes vele töltött pillanatban közös volt, hogy rettentően igazi volt. Semmi megjátszás, semmi felszínesség, csak az érzelmek. Érzelmek, amik így augusztusra kifürkészhetetlenné bonyolódtak, csak azt tudtam, hogy nem akarom őt elveszíteni. Márpedig amiatt, hogy hazamegyek a barátnőmhöz, mintha meg sem történt volna a nyár, ennek elég erősen fennállt az esélye...

– Jó reggelt! – hallottam meg magam mögül a magyar köszönést azon az édes hangon. Akaratlanul is széles mosolyra húzódott a szám Charlotte raccsolós, franciás „r"-jét hallva, eszembe jutott, hogy mennyit vesződtünk vele, hogy megtanítsam neki ezt a hangot. De igazából örültem neki, hogy nem sikerült.

– Jó reggel – köszöntem vissza az alvástól rekedten. Charlotte óvatosan elmosolyodott, és kijött mellém a teraszra, kezében neki is egy bögre kávé volt, mint nekem. Abban a fehér hálóingben komolyan úgy nézett ki, mint egy angyal, és bár sokat finomodott a modorom a nyár folyamán, mégsem tudott hidegen hagyni a hálóinges Charlotte látványa.

– Korán felkeltél – mondta angolra váltva, ami már nem csak hogy természetesen, hanem majdnem hibátlannak is hangzott a szájából. Egyáltalán nem volt rossz nyelvérzéke Charlotte-nak, csak a tanáruk lehetett valami világi nyomorék. Nem Charlotte hibája volt, hogy sokáig nem sikerült megtanulnia az angolt.

– Nem tudtam aludni – sóhajtottam. – És úgy látom, te sem.

– Nem, mert... – Már nem mellettem, hanem előttem állt, a nyár folyamán kialakult az a szokása, hogy ragaszkodott hozzá, hogy a szemembe nézzen, miközben beszélünk. Ebben én is támogattam, a hatalmas kék szeme általában mindent elárult arról, amit éppen érzett, és én tudni akartam, hogy mikor szomorú, mikor boldog, jól van-e, szüksége van-e a segítségemre. A tekintete ekkor egyértelműen szomorúnak tűnt. – Ez az utolsó napunk.

– Csss, ne beszéljünk erről. Kérlek – simítottam meg Charlotte haját, ez a mozdulat végtelenül természetesnek tűnt két olyan ember esetében, akik már annyira összecsiszolódtak, hogy konkrétan érzik egymást. Az én hangomba is szomorúság gyűlt, és vágyakozás is, valami olyan után, amit tudtam, hogy nem kaphatok meg. És Charlotte ezt mindet dekódolta, egyértelmű volt, hogy ért engem.

– Nem akarsz hazamenni? – Ettől a kérdéstől sok minden futott át rajtam.

– Nem számít, hogy mit akarok – válaszoltam végül. Kivételesen nem tudtam mire vélni az arckifejezését, mintha egy falat húzott volna maga köré.

– Pedig kéne, hogy számítson. – A fal eltűnt, és Charlotte kifejezetten csalódottnak tűnt, nem tetszett a gondolat, hogy miattam, de nem visszakoztam. Ugyanis volt bennem egy érzés vele kapcsolatban, amit már nagyon régóta rejtegettem, és hiába tudtam valahol mélyen, hogy micsoda, nem engedhettem meg magamnak, hogy azonosítsam. Ha engedtem volna... Az mindent megváltoztat.

– Te nem mész haza? – kérdeztem annak ellenére, hogy én kértem, ne beszéljünk a hazautazásról.

– Nem, dehogy – tiltakozott Charlotte konkrétan undorral az arcán a gondolatra, hogy visszamegy Franciaországba. De a családi hátteréről tudva ez egyáltalán nem volt csoda. – Nincs otthon semmi, amiért vissza akarnék menni.

Charlotte-nak tizenhárom éves kora óta nem volt jó kapcsolata a szüleivel, akkor váltak el, ő pedig azóta haragudott rájuk. De nem is a válás akasztotta ki ennyire, hanem ahogy az egészet kezelték, ugyanis a szülei a hatalmas vitáik közepette hónapokon keresztül tökéletesen megfeledkeztek róla és a bátyjáról. Úgyhogy amikor a bátyja elvégezte a középsulit, és az USA-ba ment továbbtanulni, Charlotte eléggé elveszettnek érezte magát otthon, így boldogan ragadta meg a lehetőséget, ami a focitehetsége miatt adódott, és eljött ő is Amerikába. Sokszor csodálkoztam rajta, hogy ez a kicsi lány mennyire céltudatos a félénksége mellett, és mennyi erőre lehetett szüksége, hogy végig tudja csinálni, amit végigcsinált.

– És akkor Luke megengedi, hogy a nyaralójában lakj a tanév kezdetéig?

– Igen – bólintott Charlotte.

– És ez így jó neked? Nem lesz baj? – Hiába fürkésztem az arcát kutatóan, ő a bizonytalanság legkisebb jelét sem mutatva rám mosolygott.

– Ismered Luke-ot. – Majdnem rávágtam, hogy Mátét is ismertem, mégis elárult. De végül nem emlékeztettem rá, az egyikünk sem egy kedves emlék, és tudtam, hogy Luke más, mint a volt legjobb barátom. – Rendben leszek. Ígérem.

Kezét az enyémbe csúsztatta, és megnyugtatóan megszorította, az érintése pont olyan hűvös volt, mint a kora reggeli levegő. A keze kicsi és puha volt az én tenyeremben, az embernek mégis – vagy éppen ezért – az az érzése támadt, hogy pont oda tartozik.

A korai órában csak néhány kocsi hajtott el az úton, a csend majdnem teljes volt, csak a madárcsicsergés megnyugtató hangja törte meg időről időre, amit Pesten elég ritkán volt alkalmam csak így önmagában hallgatni. És tessék, máris ott kötöttem ki, hogy nem akarok visszamenni Pestre. Ott akartam lenni azon a teraszon. Azzal a lánnyal. Hirtelen minden addiginál erősebben éreztem azt a valamit, amit már olyan régóta rejtegettem Charlotte-tal kapcsolatban.

– Jó reggelt! – hallottuk meg magunk mögül Luke jókedvű hangját. Ahogy kilépett a teraszra, automatikusan elengedtük egymás kezét, Luke meg rendes volt, és próbált úgy tenni, mintha nem is látta volna. – Képzeljétek, mindenki fent van már, igazából senki sem tudott aludni.

– Nem csodálom – biccentett Charlotte, közben futva rám pillantott.

– Hát igen – sóhajtott Luke a távolba meredve, valószínűleg túl lehangolónak tartotta hangosan kimondani az okot, ami senkit nem hagyott aludni. A focis álomnyárnak vége, holnap a többség megy haza. – Ja, amúgy reggeli az asztalon, Diane megterített.

– Oké. – Charlotte elindult befelé, és én is követtem volna, de Luke nem mozdult.

– Mi az?

– Még kicsit kint maradok – válaszolta a szemembe nézve. Ami annyit jelentett, „Szeretnék beszélni veled négyszemközt." Sóhajtva fordultam vissza az ajtóból, és újra kimentem a teraszra.

– Ádám, most őszintén. Mi van köztetek? – Annyira tudtam, hogy ezt a kérdést fogja feltenni, de valahogy mégsem sikerült felkészülten és természetesen reagálni rá. Luke bármennyire is kereste a szemkontaktust, képtelen voltam felvenni vele.

– Emlékszel arra, amikor múltkor megkérdezted ezt? – kérdeztem, közben körmeimmel a terasz fakorlátjába vájtam.

– Ja, amikor perceken keresztül ölelkeztetek, és amíg Charlotte a karjaidban sírt, te megnyugtató dolgokat suttogtál a fülébe? Igen, határozottan emlékszem.

– És arra emlékszel, hogy mit válaszoltam akkor? – hagytam figyelmen kívül Luke csípős megjegyzését. – Mert még mindig ugyanaz a válasz. Barátnőm van, és Pesten vár rám.

– Csakhogy a kérdés egyszer sem ez volt – állt elém hirtelen Luke, kényszerítve, hogy ránézzek. Tudtam, hogy tökéletesen átlát rajtam.

– Tök mindegy – morogtam, és ismét elindultam befelé, de Luke hangja megállított.

– Az nem lehet, hogy nem jelent semmit, nem lehet, hogy csak játszadozol Charlotte-tal. Én nem ilyennek ismerlek. Mondd, annyira nehéz lenne beismerni valamit, amit még a vak is lát?

Ezt hallva a kezeimet automatikusan ökölbe szorítottam, de nem reagáltam semmit, mert nem tehettem.

***

A nyár búcsúztatására rendezett buli végül teljes unalomba fulladt. A társaság a felére csökkent ahhoz képest, amennyien érkeztünk nyár elején, mivel azután, hogy júliusban kiderültek a felvételi eredmények, egy csomóan hazamentek azok közül, akik nem kerültek be az egyetemre. Például Máté is. Bár vele kapcsolatban sosem tudtuk meg, hogy eredetileg felvették-e volna, az egyik július közepi éjszaka mutatott magatartása miatt ugyanis egyszerűen hazaküldték, az egyetemre jelentkezését pedig nem tekintették érvényesnek. Tulajdonképpen még most sem értem, hogy választhattam valaki olyat legjobb havernak, mint ő. Fel nem foghatom, miért nem vettem észre korábban, hogy milyen...

Az egész csak egy kis iszogatással kezdődött. Mivel a feszített napirendjeink miatt ilyenre nagyon ritkán volt alkalmunk, majdnem mindenki beleegyezett, amikor felmerült az ötlete – tulajdonképpen Máté és általam – egy esti kiruccanásnak és lazulásnak. Az egész társaság ott volt, a szórakozóhely tele, a hangulat jó volt, így nem volt nehéz jól érezni magunkat, de persze ez egyáltalán nem mentség arra, amit Máté csinált. Akkoriban sokat piszkált a Charlotte-dologgal, egyenesen arra buzdított, hogy csaljam meg Dórit és mozduljak rá, és nevetségesnek gondolta, hogy nem teszem. Igazából már itt fel kellett volna tűnnie, hogy egy rendes legjobb barát nem mond ilyeneket.

Mikor már feltűnően régóta nem találkoztam a buliban Mátéval, elkezdtem keresni, és ekkor beugrott, hogy Charlotte-ot sem láttam egy jó ideje. Mielőtt azonban bármilyen következtetést is levonhattam volna ebből, hirtelen szembetaláltam magam a válasszal: a tömegben nyomorogva „táncoltak" egymással, ami egyet jelentett azzal, hogy miközben Máté undorító módon fogdosva magához húzta Charlotte-ot, és ki tudja miket lihegett a fülébe, Charlotte lesokkolódva állt, és halálra rémült tekintettel pásztázta a tömeget. És megtalált engem. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy kiszakadjak a kábulatból, ami fejbe vágott, olyan haragot éreztem, mint még soha. Csak homályosan rémlenek az ezután történtek, nem igazán voltam önmagam. Valószínűleg elrángattam Mátét a kővé dermedt Charlotte-tól, és ráüvölthettem valamit, amire csak egy röhögés, és az volt a válasza, hogy „Mivel te nem voltál képes megtenni, megtettem én." Teljesen elveszítettem a fejem, megütöttem őt, és ha a közelemben lévő srácok nem fognak le azonnal, ennyivel nem is érem be, és sikerült Mátét is felhergelnem, miközben mindkettőnket visszafogtak, megállás nélkül ordibáltunk egymásnak. Aztán engem elráncigáltak onnan, és csak másnap értesültem arról, hogy ekkor Máté is lelépett a szórakozóhelyről, és részeg ámokfutásba kezdett. Elkötötte az egyik egyetemi csapattag kocsiját – akivel amúgy elvileg jóban volt –, de vezetni nem tudott az alkohol miatt, így teljesen megrongálta, és megrongált további két autót is, aminek nekiment. Tehát nincs azon csodálkoznivaló, hogy a legkisebb habozás nélkül küldték haza.

Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt, amikor percekig csak szólongattam Charlotte-ot, de ő nem volt képes válaszolni, csak meredt maga elé. Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor végre kitört belőle a sírás, hiszen ez volt az első reakció, amit mutatott, aztán váratlanul hevesen a nyakamba borult, mintha én lennék számára az egyetlen biztos pont. Hosszú perceken keresztül csak szorított és sírt, én pedig próbáltam megvigasztalni. Ez volt az a pillanat, amikor valami megváltozott. Ekkor dőlt el, hogy a mi kapcsolatunk nem csak egy átlagos ismeretség lesz, amiből annyi köttetett ott azon a nyáron, hanem valami sokkal szorosabb, akkor dőlt el, hogy mi akkor is ott leszünk egymásnak, ha már senki.

És innentől csak felfelé vezetett az út. Charlotte megváltoztatott engem, és én is őt. Én tisztább lettem általa, és amikor vele voltam, egyáltalán nem érdekelt már, hogy ki mit gondol, ő pedig valahogy... Egészebb lett általam. Be akartam neki bizonyítani, hogy mennyit ér, rá akartam ébreszteni, hogy milyen csodálatos, és még ha nem is hitte el maximálisan ezt magáról, az biztos, hogy azt elhitte, hogy én így gondolom, ez pedig nagy szó egy ilyen önbizalomhiányos lánytól.

A nyárbúcsúztató buli tehát kipurcant, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Nagyon sokan voltak, akiknek másnap reggel, esetleg kora hajnalban indult haza a gépük, és mivel köztük voltam én is, Charlotte, Luke, Vasile és Diane rendes volt, és ők is eljöttek velem haza, Luke-ék nyaralójába, ahová az utolsó két hétre költöztünk be. Mindössze öten. Más nem volt, akit hívhattunk volna, és őszintén szólva nem is akartunk. Nyár elején ugyanis mindannyian tagjai voltunk egy hatalmas társaságnak, ami főként Máté és körém csoportosult; rengeteget röhögtünk, szórakoztunk és hülyéskedtünk, és... igazából jó is volt. De Máté távozása rámutatott, hogy mennyire nem volt igazi. Az emberek fokozatosan koptak le rólunk, vagy éppen mi hátráltunk ki a nem igazi kapcsolatokból, így idővel a baráti körünk öt főre csökkent. Diane-re, Charlotte cserfes legjobb barátnőjére, Vasile-re, egy nem túl okos, de annál nagyobb szívű román fiúra, Luke-ra, akivel kapcsolatban elszenvedtem a legpozitívabb csalódásomat a nyáron, ugyanis sokkal jobb legjobb barátommá vált időközben, mint amilyen Máté valaha is volt, Charlotte-ra, és rám. Nem sok a négy fő, főleg hozzám képest. De furcsamód egyáltalán nem zavart, azzal, hogy ekkorát kellett csalódnom Mátéban, kezdtem egy kicsit máshogy látni a dolgokat.

Egyszerűen képtelen voltam elaludni aznap este. Akárhányszor behunytam a szemem, mindig azt vettem észre, hogy már megint nyitva, már megint gondolkodok, már megint ugyanazon jár az eszem. Holnap hazamegyek. Holnap itthagyom Charlotte-ott.

Egy idő után feladtam a próbálkozást, sóhajtva felkeltem, és vigyázva, hogy ne ébresszem fel a nyugodtan szuszogó Luke-ot, kimentem a szobából, hátra a stéghez. Az egyik lábamat belelógattam a vízbe, aminek a felszíne még mindig langyos volt a napközbeni hőségtől, és várakozva néztem fel a csillagos égre. Igen, vártam valakit.

És jött is. Hangtalanul, mezítláb, így csak akkor vettem észre, amikor mellém ért, leült, és átölelte a lábait. Nem kérdezte, hogy mit keresek itt éjnek évadján, annak ellenére, hogy hajnalban megy a gépem, mert pontosan tudta. És én sem kérdeztem meg, hogy miért nem tud aludni, mert én is tudtam. Hosszú percekig nem is mondtunk semmit, csak ültünk egymás mellett, hallgattuk a tücskök ciripelését, élveztük az együtt töltött időt, közben a kezeink automatikusan egymásra találtak. És bár nyugodtnak kellett volna lennem – eleinte az is voltam –, egyre idegesebbé váltam, a pulzusom az egekbe szökött, és egy érzés egyre jobban fojtogatott, mégpedig az az érzés, ami egyre gyakrabban akart felszínre törni bennem, az, amit olyan gondosan elnyomtam minden alkalommal. Csakhogy ekkor már szó szerint fuldokoltam.

– Hé. Jól vagy? – szorított rá Charlotte a kezemre, amikor megérezte, hogy valami nincs rendben. Csak bólintottam egyet, féltem, ha kinyitom a szám, kiszalad rajta az, amit sohasem szabad kimondanom. – Nem akarsz hazamenni, ugye? – Ezúttal a fejemet ráztam, és közben magamban könyörögtem Charlotte-nak, hogy hagyja abba. Hagyja abba – bármi is legyen az –, amivel eléri, hogy ennyire nagyon vallomást akarjak tenni. – Akkor... Maradj velem – suttogta bele az éjszakába, és én eddig tudtam tartani magam.

– Charlotte – szakadt ki belőlem. Tágranyílt szemekkel, pont úgy nézett rám, mintha tudná, mi fog következni. – Charlotte, szeretlek. Szeretlek téged.

Kimondtam végre azt, ami annyi ideje kínzott. Kimondtam. A megkönnyebbülés hatalmas erővel szakadt rám, azt hittem összecsuklik az egész testem, mindez azonban csak egy másodpercig tartott. Egyetlen másodpercig élvezhettem, utána ugyanis rá kellett jönnöm, hogy ez az elmotyogott pár szó a nagy semmit jelenti. Merthogy magyarul mondtam. És Charlotte azokon a szavakon kívül, amiket megtanítottam neki, egy kukkot sem tudott magyarul, én ezt pontosan tudtam, és mégsem angolul mondtam. És hogy miért? Mert egyszerűen nem bírtam kimondani. Túlságosan gyáva voltam, és felszínes, és nem fair, és nem egyenes. Ezzel pedig kockára tettem mindent, azt is, akibe a hűség illúziója miatt még mindig olyan nagyon kapaszkodtam, és azt is, akit bár jobban szerettem mindennél, nem voltam képes felvállalni.

Egy pillanatra átfutott valami Charlotte arcán, épp csak egy pillanatra, aztán felvette azt az értetlen arckifejezést, amit mindig, amikor megszokásból, vagy csupán szórakozásból magyarul beszéltem hozzá.

– Tessék? – kérdezte félrebillentett fejjel. Ösztönös mozdulattal simítottam a füle mögé a szél által lobogtatott szőke tincsét, az ujjhegyeim közben az arcához értek. Kaptam még egy esélyt. Kaptam még egy esélyt, hogy bebizonyítsam, komolyan gondolom, amit – magyarul –elmondtam, hogy bebizonyítsam, nem csak játszadozok vele, csupán el kellett ismételnem angolul. De nem ismételtem meg. Csak felálltam és bementem a nyaralóba.

Szinte magamnál sem voltam, nem engedtem be egyetlen gondolatot sem a fejembe ezzel kapcsolatban, nem engedtem, hogy rádöbbenjek, tényleg beismertem azt, amit egészen idáig rejtegettem. Nem az volt a baj, hogy beismertem. Hanem hogy csak magamnak ismertem be. Két lehetőségem volt: Augusztus harmincegyedikén hátrahagyni Chicót, elfelejteni az amerikai nyarat, nem venni tudomást mindarról, ami történt, és Dórival ott folytatni, ahol abbahagytuk. Vagy ország-világ előtt felvállalni, amit érzek, és Charlotte-ot választani. Harmadik út nem létezett. Én pedig valahol a kettő között álltam, és képtelen voltam dönteni, csak feküdtem az ágyamban az utolsó Kaliforniában töltött nyári éjszakán, hallgattam Luke egyenletes szuszogását, és másra se tudtam összpontosítani, csak arra, hogy mindent el fogok veszíteni.

Másnap csupa ébren töltött perc és óra után keltem fel. Elég felemás érzéseim voltak az ébresztőóra megszólalásakor, egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem kell több időt töltenem a nyomasztó gondolataimmal, másrészt az idegesség görcsbe rántotta a gyomromat attól, hogy ma nem csak hogy szembe kell néznem Charlotte-tal, hanem el is kell tőle búcsúznom egy időre, harmadrészt csupa keserűség voltam, hiszen mégiscsak életem legszebb időszakának zárásához érkeztünk. Ez a sok minden pedig egyetlen ideges ütésbe összpontosult, amivel az ébresztőórára vágtam rá, megszűntetve az idegesítő csipogást. Luke-nak láthatóan feltűnt a hevességem, de valószínűleg még túl kába és álmos volt ahhoz, hogy szóvá tegye.

Mivel tudtam, hogy a gépem felszállása miatt nagyon korán kell kelnem, a cuccaimat már előző nap összepakoltam, a bőröndöm indulásra készen állt, és egy kínkeservesen elfogyasztott reggeli után én magam is készen kellett volna, hogy álljak. Azonban csak ténferegtem összevissza a nyaralóban, nem tudtam mit kezdeni magammal, és egyértelműen nem fogtam fel, hogy itt az idő, vissza kell mennem Budapestre, és itt kell hagynom a várost, amit több mint két hónapig az otthonomnak neveztem. Persze, alig két hét után újra visszatérhetek Amerikába, de tudtam, hogy addig még az egész világ átfordulhat. Talán már nem is lesz, amiért visszajöhetnék. És talán már Budapesten sem lesz semmi, amiért érdemes lenne maradnom.

Bár Vasile és Diane gépe órákkal később indult Romániába és Franciaországba, mint az enyém, ők is kikísértek a reptérre, ahová Luke kocsijával jutottunk el. Elég csendes volt a társaságunk, én például egy szó nélkül meredtem ki az anyósülés ablakán, figyeltem a hajnali félhomályba burkolózó környéket, amit alaposan megismertem az utóbbi időben.

Diane-től és Vasile-tól viszonylag gyorsan elbúcsúztam, azonban csak ezután jött a kemény mag. Luke és Charlotte. Luke egy félmosollyal az arcán fogadta, mikor odaléptem hozzá, és automatikusan az ölelésébe zárt.

– Ki fogsz bírni nélkülem két hetet? – kérdezte vidoran, és megveregette a hátam.

– Fú, nem tudom... Ha keserves zokogást hallanál éjszakánként, gondolj arra, hogy talán én sírok érted olyan hangosan, hogy Pestről idáig hallani – vágtam rá, mire Luke hangosan felnevetett, és hátralépett.

– Észben tartom. Figyelj csak... Egy szóra... – hátrált el kicsit a többiektől, mert a beszélgetés komoly része már nemigen tartozott négynél több fülre.

– Igen?

– Tudom, utálod, ha erről beszélek, és én is utálom, hogy folyton beleavatkozok, de egyszerűen nem tudom hagyni, hogy elszúrd a dolgot. Szóval áruld el, mi bajod van már megint? – kérdezte komoly arccal, ahogy sejtettem, észrevette a ténfergésem. Kelletlenül sóhajtottam fel. De valamiért mégis úgy döntöttem, beavatom, elvégre a legjobb barátommá vált idő közben.

– Tegnap, miután mindenki lefeküdt, találkoztunk Charlotte-tal a stégen. És én azt mondtam neki, hogy szeretem.

– Micsoda? – kerekedtek el a szemei. – De akkor... Miért nem látom ennek a következményét egyikőtökön sem?

– Mert magyarul mondtam... – Elfordítottam a tekintetem, hogy ne is lássam a Luke-on átfutó csalódottságot és dühöt. A beálló csendből következtetve ugyanis pontosan ezt érezte.

– Tudod, mit gondolok? – kérdezte végül fojtott hangon. – Azt, hogy egy idióta vagy. És nem érdemled meg Charlotte-ot. De még Dórit sem.

– Aha... – dünnyögtem, Luke azonban még nem végzett.

– Annyira önző vagy! Csak ki akartad mondani, ugye? Hogy ne bolondulj meg, belefáradtál már a tagadásba. De nem volt vele célod, nem szándékozol Charlotte-tal is tudatni az érzéseidet, hazamész, mintha mi sem történt volna, közben itt hagyod őt ezer kérdéssel, otthon pedig kihasználod a barátnődet, akit annak ellenére tartasz meg, hogy valaki mást szeretsz. Mi ennek az értelme? Miért kell ezt?

Ekkor, a reptéren, Luke szemrehányó pillantásainak kereszttüzében először elgondolkodtam azon, hogy miért csinálom. A válasz egyszerű volt, és bár soha nem vallottam volna be, nagyon fájt. Mert mindazok után, amiket átélhettem a nyáron, nem így kellett volna lennie.

– Hogy miért? Mert népszerű vagyok, felszínes és egy tahó, mindig is az leszek, bármilyen édi akcentusú lány is próbál megváltoztatni, ja, és azért is, mert bármit megtehetek. Ilyen egyszerű – röhögtem el magam azt látva, hogy Luke milyen dermedten bámul rám. Aztán rátettem még egy lapáttal: – Figyeld csak!

Megfordultam, lazán visszasétáltam a többiekhez, és egy percig sem gondolkodva léptem oda Charlotte-hoz. Pont olyan jó volt megcsókolni azokat a telt, piros ajkakat, mint ahogy annyiszor elképzeltem. Sőt talán még jobb is. Charlotte eleinte nem reagált a csókomra, így egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy a félénk természetének ez mennyire sok lehet így hirtelen, de nagyon nem voltam együttérzős hangulatomban – inkább olyan „csesszünk el mindent" hangulatomban –, meg aztán nemsokára Charlotte is életre kelt, így végül életem egyik legjobb csókolózása lett a dologból. Összeborzolt hajjal, lihegve húzódtam el Charlotte-tól, aki a feje búbjáig vörös volt, és tágranyílt szemekkel nézett rám. Küldtem Luke-nak egy mindentudó pillantást, Charlotte-nak egy lebilincselő mosolyt, aztán egy szó nélkül leléptem. Egy szó, egy töredékmagyarázat nélkül otthagytam a lányt, akit szeretek, és egy csepp bűntudatot sem éreztem, amiért még csak hátra sem néztem. Mint egy igazi, utolsó bunkó.

A repülőút nagyon nagy részét átaludtam, csak akkor ébredtem fel, amikor Magyarországra értünk. Az ember általában alvás után észszerűbben tud visszagondolni az előző napra – esetemben az alvás előtti időszakra –, jobban felfogja a dolgokat, és azonnal rájön, ha fatális hibát követett el. Én a felébredésem pillanatában tisztában voltam vele, hogy fatális hibát követtem el. Megcsaltam Dórit, és kihasználtam Charlotte-ot. És mindezt miért? Mert eldurrant az agyam. Meg akartam változni, Charlotte kedvéért jobb emberré akartam válni, és amikor szembesültem vele, hogy nem lettem az, csak tovább rontottam a helyzeten, mintha direkt be akarnám bizonyítani, hogy milyen bunkó vagyok. Hát sikerült. És azután, hogy mennyire tartottam attól, hogy mindent el fogok veszíteni, végül el is veszítettem mindent.

Még Dórit is. Bár egyikünk sem vett róla tudomást, ez mindegyikünk számára nyilvánvaló volt az első perctől fogva, ő egyértelműen nem az a Dóri volt, akitől júniusban elbúcsúztam a reptéren, láthatóan sokkal nyugodtabb volt, szomorúbb, de jóval természetesebb is. És én sem voltam már a régi Ádám, annak ellenére, hogy ugyanolyan tahó maradtam, mint voltam.

Igazából jó volt megölelni. Azonban hiába vártam, nem éreztem semmi olyat, amit a nyáron olyan sokszor, nem éreztem, hogy az érzelmek túláradnának bennem, nem éreztem, hogy akaratlanul is állandóan mosolyognom kellene, és nem éreztem magamban azt az elkötelezettséget sem, amivel bármi, bárki ellen meg akarnám védelmezni. Egyszerűen jó volt.

A focicsapat visszaérkezésére rendezett házibuliban teljesen összezavarodtam. Olyan volt, mintha hetek teltek volna el a chico-i nyárbúcsúztató buli óta, sőt, néha még úgy is éreztem, mintha az egészet álmodtam volna. Mintha sosem mentem volna el Amerikába, mintha nem találkoztam volna a létező legjobb barátokkal, mintha sosem ismertem volna Charlotte-ot. Ott folytattuk, ahol júniusban abbahagytuk, a helyszín ugyanaz volt, az emberek ugyanazok voltak, mindenki ugyanúgy viselkedett velem, mint akkor, és úgy tűnhetett, hogy én is ugyanaz vagyok, aki voltam, röhögtem ittam, fogtam Dóri kezét. Csak az a fura sajgás a mellkasomban bizonyította, hogy a nyár igenis megtörtént.

Nem igazán voltam önmagam az azt követő egy hétben. Hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek velem, és nem éltem az életem, csupán részt vettem benne. Eljártam focizni, néha találkoztam Dórival, az összes többi üres percemben pedig a tetteim súlyával próbáltam megbirkózni. Tudtam, hogy Charlotte a nap minden órájában üzenetekkel bombáz, de egyet sem néztem meg, csak némítottam a beszélgetést, annak ellenére, hogy tudtam, válaszokat érdemelne. Nem láttam értelmét, hogy közöljem vele, egy seggfej vagyok, minek bármit is csinálni már itt? Úgyis mindent elrontottam.

Igen, így gondoltam szeptember első hétvégéjéig. Akkor azonban már nem bírtam tovább, és megnéztem Luke üzeneteit, amiket odáig szintén némítottam. Először még szépen könyörgött, hogy csak nézzem meg, amit ír, a legfrissebb, előző napi üzenetében azonban már Caps Lock-kal üvöltött, hogy válaszoljak. Így nem lepett meg, hogy amint írtam neki, letámadott.

Én: Hello...

Luke: Mondd, hogy anyád büntetésből elvette a telefonodat, és azért nem tudtál írni egy hétig.

Én: Anyám elvette a telefonomat, és azért nem tudtam írni egy hétig.

Luke: ???

Én: Vicceltem

Luke: ...

Én: De egy ekkora seggfejtől igazán számíthattál volna erre.

Luke: Ádám...

Szinte láttam magam előtt, ahogy megenyhül az arca. Dühös megráztam a fejem, nagyon nem volt szükségem arra, hogy most elkezdjen sajnálni.

Én: Az vagyok, és ezt te is tudod.

Luke: Nem, nem vagy, egyszerűen csak... Összezavarodtál.

Ezen hangosan felnevettem, pedig egyáltalán nem tartottam olyan viccesnek.

Én: Szóval összezavarodtam? XD Te így mondod azt, hogy megcsókoltam a legérzékenyebb embert, akit ismerek, csakmert ahhoz volt kedvem, aztán egy szó nélkül leléptem, közben pedig megcsaltam a barátnőmet, amiről még mindig nem szóltam neki? Hát, ha te így látod...

Luke: Megmondjam, mit gondolok?

Én: Ezt mindig megkérdezed, de teljesen mindegy, mit válaszolok, úgyis megmondod...

Luke: Gyáva voltál, bunkó, meggondolatlan, és legszívesebben bemosnék neked egyet, de nem vagy rossz ember. Hanem csak összezavarodtál. Charlotte a nyár folyamán felkínált neked egy olyan életet, amiben sohasem lehetett részed, igaz szerelmet adott volna neked, őszintén szeretett volna, a kapcsolatotok nem a külső szemlélőkön múlott volna, emellett igazbarátaid lehettek volna, oké, egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi, de ez akkor is sokkal több, mint ami neked valaha is volt. És te megijedtél ettől a lehetőségtől. Mert ez azt jelentette, hogy el kell dobnod mindent, ami eddig voltál, szakítanod kell a régi életeddel, és Dórival is, nem hűségből maradtál vele, hanem mert nem tudtad, mit tehetnél. Úgyhogy nem, nem azért voltál ekkora seggfej, mert rossz ember vagy, és semmit nem változtál a nyáron. Hanem pont azért, mert gyökerestül megváltoztál, ott volt előtted a lehetőség, és te rettegtél, hogy nem fogod tudni kihasználni, így megsemmisítetted saját magadnak.

Percekig pislogás nélkül néztem a kijelzőt, elolvastam újra meg újra Luke sorait, és végre engedtem, hogy őszinte legyek magammal. Engedtem, hogy rájöjjek, igaza van. Szeretem Charlotte-ot, de féltem, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy vele legyek, féltem, hogy végül kicsúszik majd a kezeim közül, mert elrontok valamit, az agyam elborult, és valóra váltottam a félelmem. Csakhogy egy kicsit késő volt már ahhoz, hogy érjen is valamit az, hogy ezt beismertem.

Én: Mit számít ez már? Mindent elrontottam...

Luke: Annyira hülye vagy.

Luke: Még nem rontottál el semmit. Ahelyett, hogy itt keseregsz, már régen rendbe hozhattad volna a dolgokat, már rég elmondhattad volna Dórinak, hogy mást szeretsz, már rég megvehetted volna a repülőjegyed, hogy visszagyere, már rég elmondhattad volna Charlotte-nak, hogy sajnálod, hogy kihasználtad, de szereted őt. Mégis mire vársz?!

Napok óta az első őszinte mosoly kúszott az ajkaimra.

Én: Nem tudom... Igazad van, hülye vagyok.

Luke: Na ugye.

Én: XD Na, lépek. Edzés után beszélek Dórival. Aztán megveszem a repjegyet, és persze visszaírok Charlotte-nak.

Luke: Hála a jó égnek!

Én: Luke?

Luke: ?

Én: Köszönöm!

Erre már nem válaszolt semmit. Nem azért csinálta, hogy megköszönjem, azért csinálta, mert ez a legjobb barátok dolga. És bár nyár elején ezt nem tudtam volna hova tenni, ekkor már pontosan tudtam.

Dóri megérezhetett valamit, mert amikor edzés előtt az öltözőben rá akartam írni, már várt tőle egy „beszélnünk kell" üzenet. Megpróbáltam sietni, el is lógtam az edzés végét, közben végig azon törtem a fejem, hogyan tálalhatnám a dolgokat Dórinak. Azonban ezzel a problémával végül nem kellett foglalkoznom, mert ebben is megelőzött.

– Szia – ültem le mellé a sportcsarnok előtti padra, és megszokásból adtam neki egy gyors csókot. Az utolsó csókunkat. – Minden oké?

Nagyot sóhajtott.

– Nem hiszem. Beszélnünk kell valamiről – nézett a szemembe komolyan, én pedig abban a pillanatban megvilágosodtam. Ő is szakítani akart.

Elmondta, hogy szerinte nagyon jó barátja voltam, míg ő nekem borzalmas barátnőm, így megérdemlem az őszinteséget, és ezután elmesélte, hogy beleszeretett Patrikba. Ezt egyébként sejtettem, mégsem gondoltam volna, hogy ennyi kalamajkába keveredett, így egyre kevésbé tudtam visszafojtani a nevetésem, ahogy mesélte, mi mindent csinált.

– Hihetetlen vagy – nevettem fel végül, mire Dóri megilletődve nézett rám.

– Mi... mi van? Elárulom, hogy megcsaltalak, és az a válaszod, hogy hihetetlen vagyok?

– Nem hazudtoltad meg önmagad, szépen a feje tetejére állt körülötted minden – mosolyogtam, de nem sokáig maradt meg a jókedvem. – És nincs okom haragudni rád, ugyanis nekem is el kell mondanom valamit.

– Igen?

– Amerikában találkoztam valakivel... Nem csak Magyarországról, hanem másik országokból is utaztak oda fiú- és lánycsapatok is, és az egyik francia lányról, Charlotte-ról van szó. Az első napokban állandóan egymásba futottunk, mintha a sors is azt akarta volna, hogy megismerjük egymást, és eleinte tökre idegesített, hogy milyen félénk meg gyámoltalan, idegesített, hogy alig tudott angolul, és csak mutogatva lehetett vele beszélgetni, de az idegesített legjobban, hogy ő nem te. De aztán megszoktam, hogy milyen, sok időt töltöttünk együtt, és... én pedig őbelé. A hazautazásunk előtti reggelen elbúcsúztunk egymástól, és úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem, mert ha nem teszem, soha többé nem lesz rá alkalmam, úgyhogy... Megcsókoltam. – Jó, nem az igazat mondtam, de a lényeg ugyanaz volt. Nem számít, hogy igazából semmilyen búcsúzkodás nem volt, meg az se, hogy nem azért csókoltam meg, mint amit elmondtam.

Ezúttal Dóri volt az, aki elnevette magát, és ezt látva hihetetlenül megkönnyebbültem.

Ott ültünk egymás mellett, mi, a gimi álompárja, a tökéletes kapcsolat élő példája, és éppen arról vallottunk színt, hogy kölcsönösen megcsaltuk egymást. Annyira tökéletlenek voltunk abban a pillanatban, amennyire csak lehetséges, és éppen szakítottunk egymással, mégis jó érzés volt. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a nyár folyamán mindketten rájöttünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, ahogy sosem voltunk, és már egyikünk sem próbált úgy tenni, mintha azok lennénk.

– Hát akkor... – kezdte, miután kiörömködtük magunkat.

– Akkor mi most szakítunk – fejeztem be. – Ha valaki kérdezi...

– Közös döntés volt – mondta azonnal.

– Jó. De egyébként kit érdekel, hogy mit hisznek mások?

– Pontosan – bólintott Dóri mosolyogva. – Nagyon sok szerencsét Amerikában, neked ott a helyed, ezt a focitehetséget nem szabad elfecsérelni. És azt hiszem, valaki tűkön ülve várja, hogy visszatérj oda, úgyhogy... ne várasd – kacsintott rám, és ez hihetetlenül jólesett tőle.

– Köszönöm. Nektek pedig sok boldogságot Patrikkal.

– Uh, hát... Mi valószínűleg nem fogunk összejönni, hiába szeretem – nevetgélt kínosan, én pedig ledöbentem.

– Ő nem szeret?

– Mondjuk úgy, hogy nem szeretne összejönni velem.

– Ez hülye. Idióta – csóváltam a fejem.

– Úgy gondolod?

– Itt van neki egy csodálatos lány, ha hagyja elmenni, egy gyökér – mondtam egyszerűen, mire szomorúan elnevette magát.

– Köszönöm szépen. – Néhány másodpercig mindketten hallgattunk, valószínűleg ő is azon gondolkodott, hogy ezek együtt az utolsó pillanataink. Aztán sóhajtva felálltam a padról.

– Azt hiszem, én lassan megyek.

– Rendben. Tényleg nagyon sok sikert.

– Neked is. Vigyázz magadra, Dóri.

Egy szakítás sosem jó dolog, és mégis, amikor Dóri fejezete lezárult az életemben, tudtam, éreztem, hogy ennek így kellett lennie.

Aztán hazafelé sétálva a gondolataim Charlotte-ra terelődtek. Megcsókoltam, otthagytam, azóta figyelmen kívül hagytam. Azt a lányt, akinél kedvesebbet, jóindulatúbbat, tisztább jellemet, önzetlenebbet nem ismertem, azt a lányt, akinek kiérdemeltem a bizalmát, aki a lelki társammá vált, akibe szerelmes voltam. Muszáj volt helyre hoznom.

Úgyhogy otthon a szobámba érve egy nagy sóhaj után első dolgom volt, hogy megnézzem az üzeneteit. Először még csak a „Nem zavarlak?", „Tudunk beszélni?", „Ráérsz kicsit? Fontos lenne." típusú mondatokkal jött, aztán ahogy teltek a napok, és még mindig nem jelentkeztem, elkezdte a történteket taglalni, de konkrétan minden szava bizonytalan volt, folyton kérdezett, nem értett semmit. Az egyik üzenete valósággal sokkolt: „Tudom, mit jelent a „szeretlek", Ádám... Te is tudod, mit jelent a „je taime", én is értettem ezt. De nem értettem, hogy miért magyarul mondtad. És nem értettem, hogy miért nem mondtál semmit, amikor megcsókoltál. És nem értem, hogy miért nem válaszolsz." Az utolsó üzenetet reggel küldte:

Charlotte: Nem jelentettem neked semmit, ugye? Dórit szereted, én nem vagyok neked senki, ugye? Nem is tudom, miért hittem, hogy fontos vagyok. Mindegy. Akkor... Nem is zavarok tovább.

Én: Charlotte

Ahogy Luke is, ő is egyből megnézte, de nem írt semmit, csak várt, hogy mit mondok.

Én: Charlotte, tudom, jól tudom, hogy köcsög voltam, utálom magam, amiért egészen idáig nem válaszoltam, és nagyon sajnálok mindent, amit tettem. De egy dolgot tudnod kell: Nem a semmit jelented nekem, soha nem ezt jelentetted, hanem a mindent, szeretlek, Charlotte, tessék, angolul is kimondom. Szakítottam Dórival, és téged szeretlek.

Ismertem Charlotte-ot, tudtam, hogy ezzel mennyire sokkolhatom, így türelmesen kivártam, amíg emésztgette a mondandómat, és amikor megjelent a három pötty, a szívem a torkomban kezdett dobogni.

Charlotte: Én... én nem tudom, mit kellene mondanom. Ez túl hirtelen jött, nem értem, nem értek semmit.

Én: Tudom, és nagyon sajnálom. Lényegében azért voltam ennyire hülye, mert féltem, hogy nem vagyok elég jó hozzád, tudom, hogy ez nem elég magyarázat, de mindent el fogok majd mondani, mégpedig holnap, amikor találkozunk, merthogy visszarepülök Amerikába.

Charlotte: Hogy mi? Ilyen hamar? De van jegyed?

Én: Nem, még nincs, de nem érdekel, majd szerzek valahogyan, csak minél hamarabb ott lehessek. Rájöttem, hogy én ott vagyok otthon, ott van az a lány, aki mellett otthon vagyok.

Ezt megint jó pár percig emésztgette.

Charlotte: Akkor szeretsz engem?

Elmosolyodtam, ahogy a kérdéshez hozzáképzeltem Charlotte komoly kis arcát.

Én: Igen, szeretlek. És nyilván nem lehet meg nem történtté tenni, amit csináltam, de... Mit mondasz, reménykedhetek benne, hogy egyszer megbocsátasz?

Megint pár perc hallgatás.

Charlotte: Én csak azt tudom, hogy én is szeretlek. A többit majd meglátjuk. Hány órakor érkezel? Mert akkor kimegyek eléd a reptérre.

Olyan mérhetetlenül nagy megkönnyebbülést éreztem, amilyet még soha. Charlotte szeret engem, csak ezt tudtam ismételgetni.

Én: Megnézem a repjegyeket, jó?

Mivel erre már nem válaszolt, elkezdtem vadászni egy repjegyet a neten, egy negyed óra múlva viszont újra felugrott a chat-fej.

Charlotte: Akkor mi most járunk? Sajnálom, de nem tudom, hogy megy ez.

Ezen hangosan felnevettem.

Én: Szerintem igen. De majd személyesen megbeszéljük. :)

Charlotte: Jó

Charlotte: :)

Reflexszerűen kezdtem elnyomni az érzést, ami hirtelen rám tört, és csak ezután eszméltem rá, hogy többé nem kell rejtegetnem. Mindazok után, amiket átéltünk, Charlotte végre a barátnőm lett, és soha többé nem kell már titkolnom, hogy szeretem ezt a lányt, azóta, hogy először megláttam. 

~2019.09.15.