Arra ébredtem, hogy a buszon mellettem ülő Máté a vállamat rázogatja. A fejhallgatómból szóló rapp miatt nem értettem, mit mond, csak azt láttam, hogy mozog a szája, de mivel felkeltett, valószínűleg azt akarta tudatni, hogy megérkeztünk. Biztos nagyon dögösen nézhettem ki így hunyorogva, kábán pislogva, az ablaküvegtől megnyomódott arccal és totálisan szétment hajjal. Bár néhány lány a suliban így is fülig vörösödött volna, ha rám néz, efelől nem volt kétségem. Mellesleg ez nem az én hatalmas egóm bizonyítványa volt, hanem egyes lányok életképtelenségéé meg a valóságé.

Levettem a fejhallgatóm, és két kézzel dörzsöltem meg a szemem, hátha kimegy belőle az álom. Baromi álmos voltam az időeltolódás miatt. Pedig kaptunk időt a pihenésre az első edzésünk előtt, rajtam kívül valószínűleg mindenki más élt is vele, de bennem túl sok minden kavargott ahhoz, hogy aludni tudjak, bármilyen lányosan is hangzik ez. Hiába próbáltam azokra a szinte fekete szemekre gondolni, abban a pillanatban, hogy már nem figyeltem, a helyüket átvette egy világoskék tekintet...

Széthúztam az ülésem melletti függönyt, hogy kinézhessek, és amikor megállapítottam, hogy tényleg itt vagyunk, ahhoz hasonló jóleső izgulás lett úrrá rajtam, mint amit a reptéren való landoláskor éreztem. A chicói egyetem focistadionja mellett állt a buszunk. Az nem mondható el, hogy ez a világ leghatalmasabb stadionjai közül egy lenne, talán még igazán rangos meccs sem volt soha játszva ebben a négyezres befogadóképességű létesítményben, de... Én akkor is erre vágytam. És mindenki más is azon a buszon, sőt, a többi ide utazó ország buszán is. Felvételt nyerni a Kaliforniai Egyetem chicói kampuszára, és bekerülni az egyetem csapatába, ami kiváló ugródeszka a labdarúgó pályafutás elkezdésére az Egyesült Államokban.

Bár nem szívesen vallottam volna be, majd kiugrottam a bőrömből. Eljött a pillanat, amikor elkezdhetek dolgozni azért, amit még gyerekként megálmodtam.

– Mi bajod van? – szakított ki Máté a gondolataimból, aki az üléseink mellett állt felvont szemöldökkel, miközben a csapattársaink már mind lefelé szivárogtak.

– Semmi – hárítottam rögtön, és gyorsan bedobáltam az edzőcuccot a hátizsákomba. Mátéval utolsóként hagytuk el a buszt, és léptünk ki a parkolóba. Az erős napsütés miatt kénytelen voltam hunyorogni, és a hőség is nagyon kemény volt abban a délutáni órában. Elég nyomorultul éreztem magam, izgulás ide vagy oda, minden vágyam volt aludni egy egész napon keresztül.

– Ne nézz már így – lökte meg a vállam Máté, akinek valamiért nem akadt jobb dolga annál, hogy engem cseszegessen.

– Hogy így?

– Ilyen beszarian. Nyomorékul.

– Nem nézek beszarian – mordultam rá, és a fejemet a másik irányba fordítva kezdtem nézelődni, jelezve, hogy lezártam a beszélgetést. Máté felhorkantott, és mintha nem is hallott volna, tovább dumált.

– Mitől lett ennyire zagyvaság a fejedben? A parázástól, esetleg attól az édes kicsi francia szőkeségtől? – kérdezte vigyorogva, mire egyből felé kaptam a fejem, és megmagyarázhatatlan okból hirtelen fel tudtam volna robbanni az ingerültségtől.

– Fogd be! – förmedtem rá ökölbe szorított kézzel.

– Csigavér, én csak...

– Csak fogd be, jó? – szakítottam félbe a mentegetőzését.

– Ahogy akarod – tette fel a kezeit kissé értetlenül, de még mindig bujkáló mosollyal, amit kedvem lett volna letörölni az arcáról. Ezt egyszerűen nem tudtam mire vélni, sosem voltam az a gyorsan ingerelhető típus, most mégis majdnem hogy minden idegesített. Legjobban az a francia lány, Charlotte... Az is végtelenül idegesített, hogy megjegyeztem a nevét.

Szinte nem is voltam magamnál, amikor minket és a velünk egyszerre érkező román fiúkat elvezettek a stadion öltözőibe, és ott is gépies mozdulatokkal vettem magamra az egyetem színeit feltüntető nadrágot és pólót. Legalább az álmosságomat elvitte a harag, és fel is tüzelt, nagyon vártam, hogy végre elkezdhessünk edzeni és rohanni és focizni. A stadion füvére lépve már az izgulás sem volt sehol.

Már a bemelegítésbe is mindent beleadtam. Néha talán túlságosan is, szerencsétlen román srácnak, akivel passzolgattam, egy párszor el kellett rohannia a labdáért, amit túl erőteljesen rúgtam, így átment rajta.

Már éppen kezdtem volna belelendülni, amikor megláttam egy kis csoportosulást, és nekünk is szóltak, hogy menjünk oda. Bosszankodtam, amiért fel kellett függeszteni a bemelegítést, és nem is értettem a dolgot, egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy a csapattársaim és a románok az egyetemi csapat edzőjét állják körül. Rendes fickó volt, köszöntött minket Chicóban, elmondta, hogy reméli, nem okoz nagy gondokat nekünk az időeltolódás, és megígérte, hogy mindent megtesznek azért, hogy egy focizással teli, élvezetes nyarat tölthessünk el a csapatával. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy nagy elvárásaik vannak velünk kapcsolatban, tőlünk számít a csapatból távozók utánpótlására – feltéve persze, ha egyáltalán felvételt nyerünk az egyetemre.

– Pontosan – veregetett vállba Máté. – Gőzöm sincs, mi bajod, de rohadt gyorsan tedd félre. Ez itt Kalifornia. Amerika! Itt mind ugyanazt akarjuk, te is, én is, ő is, ő is, és ő is – mutogatott feltüzelve a románokra, nem zavartatta magát amiatt, hogy ez milyen feltűnő. – De a végén csak maroknyi embernek fog sikerülni. Most van itt az esély, hogy megmutasd, tényleg akarod, úgyhogy ne finomkodj. Mutasd meg, hogy bárkit lefocizol a pályáról.

Ez hatott. Szinte pezsgett a vérem, amikor felálltunk az edzőmérkőzés kezdőrúgásához a románok ellen. Csak a pálya felén játszottunk, a másik fele az osztrák és dán lányoké volt, bár ebben nem voltam biztos, magamra, a csapatra meg az aktuális ellenfélre koncentráltam.

Ezért imádtam a focit. Minden, de tényleg minden a focitól független problémám távol kerül tőlem, egyetlen célom van: berúgni a labdát a kapuba. Egy idő után már az sem érdekelt, hogy a saját edzőm, az egyetemi edző, és a lelátón játékra várakozó csapatok is néznek. Én csak játszottam. Méghozzá egész eredményesen, bár tét nélküli meccs volt, felülmúltuk a románokat.

Izzadtan, lihegve, de jókedvűen ültünk fel a lelátóra, hogy átadjuk a helyünket a másik csapatoknak.

– Meg tudnám szokni – szólalt meg a jobbomon ülő Bálint, és a kezében tartott vízzel körbeintett a stadionban.

– És az a jó, hogy meg is fogod – mosolyodott el Máté a másik oldalamon, pont úgy, mintha a világ most kerek lenne. Számomra is majdnem az volt. De inkább oválisnak volt nevezhető. – Ugye, Ádám? – nyújtotta felém az izotóniás italát.

– Kösz – biccentettem, és meghúztam az üveget.

A sport csodát tud tenni az esetemben, mintha a szél fújta volna el az indulataimat. A feszültség azonban csak addig került el, amíg meg nem láttam, hogy a pálya egyik felére éppen a horvát és francia lányok álltak fel játékhoz. És ott volt ő is. Piros kis arca viccesen komoly volt a koncentrálástól, és mégis amikor egy csapattársa meglappogatta a karját, könnyedén mosolygott vissza rá. Az ajka is piros volt... Egyszerűen nem bírtam magammal, arra gondoltam, hogy milyen édes csókokat tudna adni az a száj. Egy rajzfilmfiguráéhoz hasonló nagy kék szemei voltak, halvány szőke, kunkorodó haja copfban, a kósza tincsek fejpánttal hátrafogva.

– Ne bámuld már ennyi feltűnően – dünnyögte mellettem Máté szórakozottan.

– Mi van? – tettettem a hülyét. Ha csaj lettem volna nevetséges szokásokkal, biztosan ez lett volna az a szituáció, amikor elvörösödök zavaromban.

– Bámulod a szőkét. Ne tagadd, bolondulni tudnál érte.

– Nem tudnék bolondulni érte – tiltakoztam azonnal, mint egy gép. – Nekem ott van Dóri – emlékeztettem Mátét, és egy kicsit talán magamat is. Igyekeztem nem megint felkapni a vizet, hiszen azzal elismerném Máténak, hogy igaza van.

– Ezért nem azt mondtam, hogy bolondulsz. De tudnál.

– Nem tudnék! – csattantam fel, Máté pedig a kétkedőnél is kétkedőbb tekintettel nézett rám. Sóhajtottam, megszakítottam a szemkontaktust, és elhatároztam, hogy akkor is bebizonyítom neki, hogy téved. – Emlékszel Dórira? Tudod, ő a barátnőm, akit szeretek. És attól, hogy ő Magyarországon van, én meg Kaliforniában, nem távolodtunk el egymástól, az érzéseim ugyanazok. Ha van pár, ami kibírja a távkapcsolatot, akkor azok mi vagyunk. Charlotte meg... Ő csak kislány, egy gyerek, túl gyámoltalan ő hozzám. Mellesleg biztos, hogy tévedésből van itt, szét fogja bénázni az edzést – böktem a pálya felé, ahol éppen elindult a játék. Éreztem, hogy Máté még kémlel egy darabig, aztán mintha kissé megnyugodva dőlt volna hátra.

A pályán azonban nem egészen az történt, amit megjósoltam. A horvát hátvédek békésen passzolgattak hátul, amikor Charlotte egy bika erejével futott rájuk, elvette az egyiküktől a labdát, és a kapuig rohant vele, aztán... Úgy rúgta be, hogy majd' szétszakadt a háló. Én tátott szájjal néztem az eseményeket, Máté pedig a döbbenetből felocsúdva röhögni kezdett.

– Milyen gyámoltalan is ez a kislány... Igazad van, biztos tévedésből lehet itt ez a gyerek, csak véletlenül lőtte szét a kaput...

– Fogd be – morogtam, pedig legszívesebben ordítottam volna az arcába. De hogy miért tudott egy angyali külsejű kis francia lány ennyire hatással lenni rám, vagyis ennyire idegesíteni, arról fogalmam sem volt.

Időre lett volna szükségem, hogy tisztázzam magamban, mi ez az egész, és rendbe tegyem az idióta gondolataimat, azonban nagyon sok minden volt abban az amerikai „nyaralásban", de idő az nem. Ott minden és mindenki pörgött, minden percnek, pillanatnak jelentősége volt, nem létezett olyan, hogy üresjárat. Ebbe idővel egész jól belerázódtam, felvettem a – kicsit sem laza – ritmust, de eleinte végtelenül kimerített, és ahogy ekkor is, nem feltétlenül örültem neki.

Arra mindenesetre volt időm, hogy szembesítsem magam azzal, hogy változtatnom kell. Igaz, alig érkeztem még meg Amerikába, de az a kevéske itt töltött idő majdnem teljesen pocsékba ment. Utáltam a gondolatot, hogy akár csak még egy napot elcsesszek Charlotte, Máté, az ingerültségem vagy akármi más miatt, amikor végre eljött az idő, hogy már nem csak tervezem a jövőmet, hanem teszek is érte. Mellesleg ezen az öltöző padján ülve agyaltam, fejemen a fejhallgatóval, miközben arra vártam, hogy a többiek is átöltözzenek. Ekkor fogadtam meg először – de közel sem utoljára –, hogy kizárom Charlotte-ot a gondolataimból. A megvalósítással azonban akadtak problémák.

Az edzés után minden csapatbusz az egyetem kollégiumához ment, ami üresen kongott a nyári hónapokban. Én Mátéval és egy Luke nevű amerikai sráccal voltam egy szobában, ezen a folyosón voltak még a csapattársaink, és a román fiúk, akikkel kezdtünk egész jól összebarátkozni. A szobákat igyekezték úgy beosztani, hogy mindegyikben legyen legalább egy egyetemi csapattag is, hogy ismerkedjünk velük, és beavassanak az itteni dolgokba, és persze azért is, hogy a nap végen se hanyagolhassuk az angol beszédet. Sosem voltam egy hű de jó tanuló, de az angolt a céljaim miatt mindig is komolyan vettem, aminek meglett az eredménye. Ennek ellenére iszonyú fárasztó tud lenni, ha egész nap azt alkalmazod, az anyanyelvedet pedig csak néhány mondat erejéig.

A szobába érve Máté egyből ledobta magát az ágyára és a telefonjával a kezében végignyúlt rajta, körülötte összevissza hevertek az edzés előtt előrángatott cuccai. Én is éppen leültem az ágyamra, amikor Luke is betoppant a szobába és felajánlotta, hogy a vacsoráig szívesen körbevezet minket a környéken, vagy akár csak a kollégiumban. Máté erre egészségesen kiröhögte, mondván, hogy mit akar mutogatni a kollégiumi folyosókon a sok szobaajtón kívül. Igen, Máté sosem volt egy gentleman. Az őszintesége sokszor bunkóságba fordult át, de nekem ezzel sosem volt gondom, mindig egy baráti társasághoz tartoztunk. Egy kicsit tapintatosabban, de én is visszautasítottam, bőven elég volt nekem az a fáradtság, amit arra gondolva éreztem, hogy még a közös vacsorán is részt kell venni. Még több feszült pillanat, még több megfelelni vágyás az egyetemi edzők előtt, még több angol beszéd, még több Charlotte közelében töltött idő. Francnak volt kedve hozzá, kezdett nagyon elegem lenni abból a napból.

Megkönnyebbültem a gondolatra, hogy most végre van időm felhívni Dórit, de aztán eszembe jutott, hogy Magyarországon úgy hajnali három múlhatott pár perccel. Úgyhogy a szobatársaimhoz hasonlóan én is leheveredtem az ágyamra, és a telefonom nyomkodásával ütöttem el az időt. Máté időnként felröhögött egy-egy üzeneten amit kapott, vagy poszton amit látott, Luke pedig néha angolul motyogott a bajsza alatt.

Amikor Luke szólt, hogy ideje lenne indulni gyülekezni, én egy mordulással, Máté pedig egy laza „a picsába" kijelentéssel vette tudomásul. Szerencsétlen szobatársunk nem igazán értette a reakciónkat, de egyikünk sem vette a fáradságot, hogy bármit is magyarázzon neki.

Ahogy kiléptünk a folyosóra, ahol már a többiek is készülődtek lemenni, megint azonnal körülvett minket az angol beszéd, és bár a kialvatlanság jelei az edzés óta visszatértek, egy részem végig nagyon élvezte ezt az egészet. Hiszen ez az, amire mindig is vágytam, nem? Foci, Kalifornia, amerikai akcentus és nyüzsgés körülöttem. Tulajdonképpen minden szuper lett volna, ha lányokat megszégyenítő módon nem hagytam volna, hogy valaki ennyire befészkelje magát a gondolataimba.

Elég volt csak gondolni erre, a lépcsőre fordulva ugyanis kis híján beleütköztünk valakikbe. Azon nyomban lecövekeltem, mire éreztem, hogy mellettem Máté kérdőn pillantgat felém. Iszonyú gáz volt az a néhány másodperc, mindenki kukán állt, mi is elég szerencsétlenül bámultunk a két francia lányra, és ők is ránk.

– Segíthetek? – kérdezte Luke végre-valahára, de majdnem hogy bizonytalanabbnak nézett ki, mint a két lány. Valamiért azt hittem, mindenki aki az egyetem focicsapatában játszik, tökös, talpraesett és szabadszájú, a szobatársunk azonban elég messze volt ettől.

A barna hajú francia mintha kicsit megkönnyebbült volna a kérdéstől, és rögtön kinyögte, amit szerettek volna. Azt gondoltam, velem van a probléma, amiért nem értem, mit mond, de aztán Luke is visszakérdezett, egyszerűen túl erős volt az akcentusa. A tekintetem közben akaratlanul is a másik lányt kezdte pásztázni.

Charlotte gyönyörű volt. Mint egy rohadt földreszállt angyal. Olyan törékenynek és kicsinek látszott, hogy ha nem láttam volna, ahogy végigszánt a labdával a pályán, attól tartottam volna, hogy egy érintésre összetörik. Az arca piros volt, beleértve a kis pisze orrát meg szeplőit is, de azért közel sem olyan piros, mint a tökéletesen telt ajkai. Egy rózsaszín nyári ruhát viselt, ami sejttetni engedte a domborulatait, de nem mutatott túl sokat belőlük, és mivel egy egészséges hormonokkal működő fiú voltam, ez teljesen elvette az eszemet. Aztán hirtelen rám kapta a világoskék tekintetét, és a testem valósággal lángra gyúlt. El kellett volna néznem róla, de egyszerűen nem tudtam, túlságosan jólesett szemezni vele, még ha nem is tartott sokáig, mivel zavartan lesütötte a szemét, így ezután már csak a hosszú, sűrű szempillákra bámulhattam.

– Adam? – Az amerikaiaknak valamiért egyszerűbb volt Adam-re keresztelni engem, mint megtanulni, hogy a nevem Ádám. Luke szólított, és Mátéval együtt kérdőn nézett rám a lépcsősor közepéről. Megráztam a fejem, és egy utolsó lopott pillantás után otthagytam Charlotte-ot. Hallani véltem, ahogy a lányok izgatott francia suttogásba kezdenek mögöttem.

Olyannyira kínos volt a csönd, ami a hármasunkra telepedett, hogy muszáj volt megtörnöm.

– Mit akartak?

– Az osztrák lányokat keresték – mondta Luke összeráncolt homlokkal, azt hiszem minden erejével igyekezett nem hülyének nézni.

– De nem figyeltél? – kérdezte Máté magyarra váltva, valószínűleg azért, mert az kényelmesebb volt, annak ellenére, hogy így kizárta Luke-ot a beszélgetésből.

– Ja, de. Csak erős volt az akcentusa – mentettem ki magam. Pedig ő is tudta, hogy nem ez volt az ok.

Miután utolsóként az a francia-osztrák lánycsapat is lejött a kollégium elé, akikkel Charlotte és a barna hajú barátnője is volt, egy hatalmas csordaként indultunk a kollégiumhoz közeli étteremhez. Tényleg nagyon sokan voltunk, ott volt az összes odautazó lány- és fiúcsapat – összesen hét –, és az egyetem lány- és fiúcsapata is, plusz ott találkoztunk az edzőkkel, tulajdonosokkal, sportigazgatókkal.

Nem gondoltam volna, hogy még végződhet jól az a nap, de tulajdonképpen az a vacsora egy pozitív csalódás volt. Néhány napközben már sokszor látott román fiú csatlakozott hozzánk, és néhány szlovén is, Luke révén pedig két másik egyetemi csapattag. És jól éreztem magam velük. A társaság vidám volt és hangos, a foci témájának köszönhetően mindannyian könnyen egy hullámhosszra kerültünk.

Az étterembe érve aztán egy kicsit elhalkultunk az edzői társaságot meglátva, és vonakodva ültünk le a lefoglalt asztalokhoz, de mint kiderült, nem sok vizet zavartak, igaz, egy asztalnál ültünk, de nem bombáztak minket kérdésekkel, nem méregettek zavarbaejtően, csak beszélgettek egymással, és néha azért felénk pillantottak.

Éppen Vasile-vel, egy román fiúval beszélgettem arról, hogy hogyan sikerült eljutnunk ide Kaliforniába, amikor egyszer csak a torkomra forrt a szó, mivel a testem előbb reagált, mint az agyam. A velem szemben lévő széket ugyanis Charlotte húzta ki, leült rá, és rám mosolygott. Rám. Mindig képes vagyok meglepni magam, de felháborított az a mosoly, hiába a legártatlanabb, legszelídebb fajtából volt. Ki mondta, hogy rám szabad mosolyognia? És miért pont az én közelembe ült? Direkt próbálja elérni, hogy valami igazán meggondolatlant tegyek?

Charlotte állandóan ezt csinálta. Már éppen kezdett jól alakulni minden, kezdtem őszintén jól érezni magam, amikor jött ő, összezavart, felidegesített, és elérte, hogy könyveljem el magam egy indulatproblémás idiótának. Pont én, Bíró Ádám, aki sosem volt zavarban, akinek sosem jelentettek gondot a lányok, mindig gond nélkül megfűzte őket, vagy éppen könnyedén hatástalanította a próbálkozásaikat, ha nem érdekelték. És erre itt volt ez kicsi, szőke lány az édibédi természetével, és Bíró Ádám hirtelen nem tudott mit kezdeni magával a közelében.

Én próbáltam figyelmen kívül hagyni, de annyira idegesített. Ugyanis feltűnt, hogy egész vacsora alatt nem szólt semmit. Nem vicc, egy szót sem, csak mosolygott az emberekre, és mivel nem szólalt meg akkor sem, amikor a lépcsőn futottunk össze, megfordult a fejemben, hogy talán nem tud beszélni. De eszembe jutott, ahogy összesúgott a barátnőjével a hátam mögött, így tényleg nem tudtam mire vélni a dolgot.

Mikor már végképp nem tudtam tettetni Vasile, Máté vagy Luke előtt, hogy figyelek, felálltam és a mosdóba mentem, hogy addig is távol legyek az asztalunktól. A tervem azonban nem igazán jött be. Kifelé menet ugyanis láss csodát, beleütköztem egy rózsaszín ruhás lányba. Charlotte mélyen elvörösödött, ahogy hátralépett tőlem, a pír még a kulcscsontjára is felkúszott, és alig mert a szemembe nézni. Azt hiszem ez volt az utolsó csepp a pohárban, szó szerint ráförmedtem:

– Te követsz engem?

Ha lehetséges volt, még jobban elvörösödött, és azt motyogta:

– Sajnálom... Nem értem.

Csoda, hogy meg tudtam érteni az akcentusa meg a halksága ellenére.

– Direkt jössz oda, ahol én vagyok?

– Én nem... Nem értem. Sajnálom.

Tanácstalanul bámultam rá, és azon töprengtem, hogy most komolyan azon van-e, hogy bohócot csináljon belőlem. De mivel láthatóan el akart süllyedni szégyenében, erre kevés esélyt láttam.

– Te nem érted az angolt? – kérdeztem akaratlanul is egy adag lenézéssel a hangomban, megpróbálva elkapni a tekintetét. Vagy azért ingatta a fejét, mert továbbra sem értett, vagy azért, mert megértette a kérdést, és a válasza nemleges volt. Tulajdonképpen mindkettő ugyanazt jelentette. De ezt egyszerűen annyira nehéz volt elképzelni. Nálunk mindenkinek muszáj, kötelező volt megtanulni angolul, mielőtt idejöttünk, a franciák azonban mind vagy nagyon nehezen, vagy mint kiderült, egyáltalán nem is beszélték az angolt.

Ekkor érkezett meg mellé a barna hajú barátnője, aki majdnem egy fejjel magasabb volt Charlotte-nál, és a tekintetét értetlenül kapkodta köztünk, majd kérdezett valamit Charlotte-tól franciául. Látszott rajtuk, hogy nagyon régóta ismerik egymást, és jó barátok, az eszmecsere végeztével a barna hajú megsimította Charlotte karját és kissé dühösen fordult hozzám.

– Charlotte nem tud jól angolul beszélni – mondta erős akcentussal és hibásan, de nagyon is határozottan. – Nem kell ezért bántani őt.

– Mi van? Én nem...

– Hallgass – fojtotta belém a szót Charlotte barátnője, amivel sikerült erősen meglepnie. – Nem követett téged, csak kereste a női mosdót. És bántja őt, hogy nem tud angolul beszélni. Te nagyon gonosz voltál vele – fonta keresztbe a karjait, és mérgesen nézett rám. Közel voltam ahhoz, hogy még jobban felhúzzam magam és leteremtsem a francia lányt, azonban a tekintetem Charlotte-ra tévedt, és egy pillanat alatt meggondoltam magam. Már nem is mert rám nézni, a földet kémlelte, de még így is láttam, hogy elfutják a szemét a könnyek. Gyakran nagyképű voltam, és valószínűleg nem is jó ember, de egyáltalán nem élveztem, hogy olyannak okozok fájdalmat, aki nem érdemli meg. Charlotte nem tehetett róla, hogy így felhúztam magam.

– Én... Nem tudtam, hogy téged ez rosszul érint, sajnálom. – Most én voltam az, aki a legszívesebben elsüllyedt volna.

– Mondom nem tud angolul – ismételte a barna hajú gorombán, sarkon fordult, és elhúzta onnan Charlotte-ot. Megsemmisülten álltam ott, majd amikor a sokk elmúlt, átkozni kezdtem magam, hogy milyen nagy barom vagyok.

Nem válaszoltam Máténak, hogy mit beszéltem a lányokkal, vagy egyáltalán mi történt, egész hazaúton meg se szólaltam, csak azon gondolkodtam, hogy valahogy jóvá kell tennem, amit csináltam. Nem kellett volna, hogy kötelességemnek érezzem, hiszen én voltam a suli hierarchiájának a legteteje, mit számított volna, hogy belegázoltam egy érzékeny kislány lelkébe. És valamiért mégis számított.

Biztosan mindenki hülyének nézett, amiért háromnegyed órán keresztül a telefonomat nyomkodva álldogáltam a lépcsőfordulóban, néhány egyetemi csapattag meg is kérdezte, hogy segíthet-e. Amíg vártam, talán többet használtam a Google Fordítót, mint egész addigi életemben, és biztos voltam benne, hogy nevetséges, amit csinálok, mégsem tudtam megtenni, hogy nem csinálok semmit.

A várakozásomnak negyvenöt perc után lett meg a gyümölcse, akkor jött végre arra Charlotte, a barna hajú, és ezúttal még két barátnőjük. Valószínűleg ők is tudhattak már az utolsó tuskó magyar fiúról, mert mindannyian megtorpantak kicsit, amint megláttak, de végül a barna hajú vezérletével mégis csak közelebb jöttek.

– Helló. Beszélhetnék Charlotte-tal négyszemközt?

Bár kaptam három nagyon szúrós pillantást, azért továbbították Charlotte-nak a kérdést. Nem tűnt boldognak, sőt egyenesen rémültnek látszott, mégis rábólintott. Amint kettesben maradtunk, kínos csend telepedett ránk, hatalmas kék szemével várakozva nézett rám, nem tudta mire számítson. Sóhajtottam egyet, még utoljára rápillantottam a telefonom képernyőjére, majd elkezdtem lejáratni magam:

– Bocsánat. Én nem tudtam, hogy nem beszéled az angolt. Amúgy ez nem baj. Sajnálom, hogy megbántottalak – mondtam. Franciául. Mindent megtettem, hogy pontosan utánozzam le a Google Fordítóval meghallgatott szavakat, de persze tisztában voltam vele, hogy hibás az egész, csak azt reméltem, hogy így is meg tudja érteni. Meg is értette. Amikor befejeztem, elkerekedett szemekkel nézett rám, majd jó pár másodperccel később elnevette magát. A kislányosan bájos nevetését hallva úgy éreztem, abban a pillanatban értelmet nyer minden, a megkönnyebbülés pedig hullámokban tört rám.

Charlotte egy pillanatig hezitált, majd ő is elővette a telefonját, ügyködött egy darabig, majd azt mondta angolul:

– Nem vagyok mérges te. Tudom, te nem akartál bántani, mert nem tudtad. Csak mindig szomorú vagyok, mert nem tudok angolul beszélni. – Ezt a pár vontatott, szégyenlős mondatot hallva akaratlanul is fülig szaladt a szám. Charlotte folytatta, félig a telefonjából, félig fejből: – Akarom tudni az angolt. Itt akarok lenni az egyetemen, és focizni akarok. Ez az álmom.

Most rajtam volt a bénázás sora, de igyekeztem gyors lenni, még akkor is, ha éppen magyarról franciára fordításról volt szó.

– Megcsinálod. Nagyon tehetséges vagy.

– Köszönöm – mondta Charlotte ösztönösen franciául, és közben kedvesen mosolygott rám. Ez a „merci" szócska volt a legaranyosabb dolog, amit életemben hallottam. 

***

Sziasztok!

Ez a novella a Ha nem tűnsz el című könyvem spin-offja, és bár igyekeztem úgy írni, hogy anélkül is érthető legyen, ha mégsem lett az, a regényt megtalálod a profilomon😊

Ezen kívül meg kell jegyeznem a novelláról pár dolgot, pontosabban a valóságalapjáról. A történetnek szerves része a foci, a helyszín pedig ugyebár Amerika, így már az is nagy feladat volt, hogy olyan kiindulási pontot szerezzek, ami nem amerikai foci, hanem sima labdarúgás😅 Chico tényleg egy létező település, tényleg Kaliforniában van, és ha helyesen néztem utána, akkor az egyetemének tényleg van (vagy csak volt?) fiú focicsapata, de az garantált, hogy lány csapata nincsen. A stadion is létezik, de nem tudom, hogy használják-e még az után, hogy a település Chico Rooks nevű csapat néhány éve feloszlott.

Tehát a valóságra támaszkodtam, de jó pár helyen kiszíneztem😁

Csak ennyit szerettem volna, remélem ezekkel a kisebb bakikkal együtt is élvezhető lett a szöveg ^^

~2019.08.13.