A jármű száguld. A nehéz kerekek csikorognak a sínen. Fejem a párás ablaküvegnek döntöm. Kukorica mező suhan el mellettünk. Lehunyom szemem, és felidézem a legutóbbi utamat. Rémület, rohanás, csalódás, megbocsátás, üresség. Az akkori érzések egy röpke pillanatra előtörnek, majd újra sötétbe burkolóznak. Könny csillog a szememben. Lassacskán már virágba boruló napraforgó föld mellett megyünk el. Gondolataimba mélyedve nézem az utat. A nap szakadatlanul világít az égen. Ez is bizonyítja, van ami nem múlik el, örök fénnyel tündököl. Szeretek vonaton utazni. Ugyan nem rövid az út, de a gondolataim átveszik az egyenletes, de gyors tempót, amit a kalauz diktál. Útközben megfigyelem a többi utast. A rejtvényt fejtő öreg nénit, az alvó urat, a síró kisbabát, az őt csitítgató anyukát, az újságot olvasó bácsit, a zenét hallgató és a telefonjukat néző fiatalokat, könyvet olvasó hölgyeket. Szeretek elgondolkozni, vajon mi járhat a többi utas fejében. Hova igyekeznek éppen? Várja ott valaki őket? Idegesek, fusztráltak? Boldogok? Szomorúak? Érdekes ezekben elmélyedben, de az érzéseik, céljaik sokaságába nekem nincs betekintésem. A sajátjaimba ugyanakkor, sokkal inkább. Belelapozok könyvembe, de pár sornál nem jutok tovább. Szórakozottan nézek magam elé, a szavak összefolynak előttem. Végül teljes sötét lesz úrrá. Elnyel az álom. Mire felébredek, már alkony van. A vonat lassít, bemondják, hogy lassan megérkezünk. Az ülések nagyja már üres, a legtöbben már leszálltak. Szaporán ver a szívem, egy idő óta most jövök ide először. Mégis biztonságban, furcsa nyugalomban érzem magamat. Nincs mitől félnem. Sínek mellett haladunk el. A vonat megérkezett.

~P