🌊
Víz. Egy egyszerű szó, mégis hatalmas ereje van. Dübörög, zuhog, előtör...majd végül eltűnik a felszín alatt.
Szeretem a vizet. Mindig úgy éreztem, biztonságot nyújt, megvéd engem. Néha úgy érzem -ha még csak egy röpke pillanatig is- , hogy erőm van fölötte. Hogy tisztel engem. Meghallja a szavam. Megóv.
Nyár van. A strandot emberek népesítik be, alig hagynak teret a még a létezéshez is. Végigmegyek az évek során nyirkossá vált fa stégen. Elöttem messze elterülve hömpölyög, hullámzik-lézezik a víz. Kéksége akár világít. A lábujjaimat megcsapja a víz első érintése. Nedves. És hideg. Minden porcikám lehűl. Egyre beljebb lépkedek, lábam belesüpped a gyerekek sokasága által kitaposott iszapba. A hullápok csapkodva simogatják a lábamat. Ahogy egyre beljebb indulok-szaporázva lépteim-, a nyári forróságban felhevült testem úgy érzi egyre hidegebbnek-majd szokja meg- a vizet. Elmerengek egy pillanatra, miközben a távolba nézek, és közben kitérek a gyerek banda fröcskölése elől. Elnézek a távolba. Mondd, mi is vagy te pontosan..? Tenger, folyó, tó, vagy óceán!? Dühösen a vízbe csapok, majd megsörzsölöm a kezem, amivel a víz az imént nem bánt kedvesen. Fúj a szél. A hullámok egyre erősebbek. Mostmár futok. Arcomhoz tapintok, és meglepve látom, hogy az is vizes. Pedig még nem buktam alá...
Futok. El. El messzire. El innen. El mindenki elől.
*
A víz lecsillapodik, a nap lemegy, és egy lány fut, és fut-egyre mélyebbre. El a korai éjszakába.
💦