Nézz! Nézz,s fordulj a nap felé! Érezd a játszadozó sugarakat és fényeket az arcodon! Hagyd, hogy szemed lecsukódjon és átjárjon a melegség.
*
Hideg van és sötét. A szirmok lehullanak, elszáradt sárgasággal borítva be a földet. Talpam a fekete földet érinti, miközben sérálok a néma, kopár mezőn. A talaj kemény, a látszat pedig sötét. Csak te vagy magadnak. A gondolatok ellepik az elméd, mint a lehullott szirmai a napraforgónak. Párhuzam. Űr. Sötétség. Kihaltság. Csönd.
És vége van. Mert súlya van. Eltűnik és megtalál, a magból újra kihajt a hajtás.
*
A nap felkel, a virágok pedig ragyogó sárgasággal tündököltetik a földet.
Egy lány ül a szirmok takarásában. Egyedül és kétségbeesetten.
És tényleg.
Vége
Van.