Hirtelen ketté hasadt a padló, szürke füst szállt fel a szakadékból, néhány helyen lángnyelvek törtek fel. Az első padsort azonnal elnyelte a mély, felugrottunk székünkről, s a terem másik felébe tömörültünk. Néhányan rémületükben csak ültek tovább a helyükön, és mire észrevettük a hasadás tovább repedt feléjük. Szemünk elől eltűntek az asztalok, székek és velük együtt az emberek is. Ám, négy tenyér a szakadék szélébe kapaszkodott. Oda szaladtam az egyik osztálytársamhoz, karjába markoltam, nem tudtam felhúzni. Hátra néztem, nem jött senki a segítségemre. Kapaszkodó felek egyszerre kiáltották a segítséget. Csak egyet menthettem meg, a talaj az én lábam alatt is megrepedt. A lángok felcsaptak, hősége égette az arcomat, a kezemen lógó súly meggörnyesztett. Lenéztem rá, jobban megszorítottam, mire arcát felém fordította, s szemembe nézett.

-Mentsd meg őt! Engem engedj el! -Kiáltotta túl a föld recsegését. Fejét a még mindig kapaszkodó lány felé fordította, aki minket nézett, majd a kezeim között tartott fiú bátran rá mosolygott.

-Ne, ne tedd! Nem, ne! -Sikította a lány túlharsogva a lángok súrlódó hangját. A talaj megrogyott alattunk, egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyom, de a felszabadult karom, miatt hamar visszaszereztem a biztos állást. A fiú ellökte tőlem magát és lefele zuhant, rám mosolyogva magabiztosan, miközben a lángok elnyelték a testét. A lányhoz léptem, nem gondolva társam áldozatára, csak, hogy teljesítsem az ő utolsó kívánságát. Megragadtam két csuklójánál fogva, s felhúztam a még kapaszkodó lányt. Elrugaszkodtunk a zuhanni vágyó talajszigetről és viszonylag stabil helyre álltunk a többiekhez.

Már sorban ugrottak ki az ablakon, naggyából két méter magasan lehet a kinti füves földtől. A padokat csak egyre jobban nyelte el a szakadék, a lángnyalábok egyre magasabban törtek fel. Vérfagyasztó, ördögi eredetű üvöltés hördült fel a hasadékból, majd egy hasonló is követte, csak az már az egész eget bezengette.

Az ablakpárkányba kapaszkodtam, mikor iramosan felém repedt a talaj. Az utolsó pillanatban löktem ki magamat az ablakon. A talajt oldalamra dőlve értem el, majd a hátamra fordultam a kellemes föld illatú, puha fűben. Az eget sötét fellegek borították, a szél, frissen ágakról leszakított leveleket sodort magával, keserű illat töltötte be a levegőt. Eljött a vég, az egész környéken repedések tátongtak, az emberiség káoszba borult. Az osztályomból megmaradt emberek egy körbe tömörültek és elemezni próbálták a helyzetet, hogy mégis mit kéne tenni.

Feltápászkodtam a földről, s hagytam, hogy elöntsön a méreg és a bosszúság. Feléjük fordultam, majd ordítani kezdtem.

-Hogy tehetettek ilyet?! Miért nem segítettetek, mikor még rengetegen vagyunk életben! Mért csak én futottam a segítségükre?! Akkor őt is megtudtuk volna menteni! -Hangomat mély lihegés váltotta fel, a csoportosult emberekre néztem. Néhányuk arcán megjelent a megbánás, s egy-egy könnycsepp gördült le arcuk oldalán.

-Mindenki mentse a saját életét! Nekünk nem ér az annyit, hogy más érdekében, mi haljunk meg! -Válaszolt nekem normális hangerővel, egyik fiú osztálytársam.

-Hogy mondhatsz ilyet? A haverod volt ő, vagy nem?! -Már én is halkítottam hangomon, de az indulatosság még mindig száguldozott bőröm alatt.

-Hagyd abba! Egy szóval sem kértem őt, hogy áldozza fel magát értem! Ez az ő saját döntése volt! -Lépett ki a sorból a lány, akit megmentettem, akiért az életét áldozta ő. -Nem tartozott nekem semmivel! Szimplán csak hősként akart meghalni, ennyi az egész! Csak megragadta az alkalmat! -Mondta tovább, miközben a levegő megállt a tüdőmben. A szavak megakadtak a torkomban, s a lány szavai visszhangzottak a fejemben. A hálátlanság és a pökhendiség kiült az arcára, nem volt nyoma a nemrégiben történt halálfélelemnek. Úgy tett mintha mi sem történt volna az elmúlt húsz percben, még néhány osztálytársam mögötte helyeslően is bólogatott.

Elmémbe betört a város felől szélhátán szállított sikolyok hangja, majd az égből egy mély kürtszerű hang hallatszott. Mindenki az égbe kémlelt, még én nagy léptekkel a lány elé álltam, s mikor fejét újra lehajtotta, öklömmel arcba vágtam. Kezemben mintha nem lett volna semmi erő, mégis hátra tántorodott, majd a hirtelenségben leült. Fejemet lehajtottam, a látásom elmosódott, éreztem a forró könnyeimet arcomon, majd a hűvösét, mikor a szél még jobban tombolni kezdett.

-Ezt ő adta volna, ha még élne... -Mondtam halkan, majd kezemmel megtöröltem az arcomat és végig néztem rajtuk. -Sziasztok.

Hátat fordítottam nekik, s elindultam. Az épületek néhol lesüllyedtek, így ott ketté hasadt, és az egész épület omlani kezdett. Csak harminc méterre lehettem sikolyok forrásától, hátra néztem az társaimra, láttam megnyílni alattuk a földet. Szaladtak, menekültek az utánuk repedező talaj elől. Az első, aki a perzselő lángok közé zuhant, az a lány volt, sikoltva hullott a mélybe. S aki lábát elérte a hasadék az mind ugyan úgy járt.

Futni kezdem, valahova, csak úgy a fejem után. Nem foglalkoztam a társaimmal többet, a családom járt a fejemben, vajon hol lehetnek? Sorra kerültem ki az egymásnak ütközött autókat és a felém futó szakadékokat. Lábaim zsibbadtak, körbe néztem, de egyetlen embert sem láttam az utcán. Megálltam, a kihaltság vett körbe, még az égből ordító kürt szólalt meg.

A föld hirtelen tárult szét alattam, forró lángok kezdték nyaldosni testemet, a fölcsapó pára könnyeket facsart szemeimből. Vége. Lábaimmal nem éreztem semmit, zuhantam. A szürke paplannal beborított ég egyre csak távolodott, a fekete hasadék oldala takarta ki oldalról a látásomat. Égető, bíbor vörös lángok csaptak föl egész testem körül, a fájdalomtól felordítottam, de a hatalmas ördögi üvöltéstől még a saját hangomat sem hallottam. A füst összezárult felettem, zuhantam a semmiben, a hőség egyre nagyobb lett, a pára fojtogatott.

Hatalmas csattanással értem földet, a fájdalom előbb jutott el a tudatomig, mint annak a recsegése, ahogy a fekete gránitra zuhantam. Ahol testem érintette a talajt, csontomig hatolt a dermesztő hideg. A lábaim nehezek voltak, de mikor odanéztem, rájöttem, hogy nem a becsapódás miatt, hanem a vastag gránit bilincsek, amik bokáimra vannak szorítva, azok nehezítik meg a testem mozgását.

Ahol voltam hatalmas sík terület feküdt, hatalmas fortyogó, vörös tavakkal és őket összekötő folyókkal. Csend volt, csak a víz bugyborékolása töltötte ki a teret. A gőz belőlük felfelé szállt, a lángok eredete égbeszökő fák koronái voltak, mik a végeláthatatlan síkságon itt-ott éktelenkedtek. Meglepő módon nem volt meleg, inkább csak a hideg mászott fel testemre. Vállaim felett hátra néztem, hol egy hatalmas átmérőjű fa állt. Feltápászkodtam és teljes testtel felé fordultam, hogy jobban szemügyre vegyem. Kérge és levelei is teljesen feketék voltak, mintha az egészet leöntötték volna korommal. Törzse vastag, majdnem két méter magas, majd a főágak körkörösen ágaznak el, hatalmas helyet hagyva a zsengébb ágaknak.

Hirtelen emelném lábamat, de a súly nem engedi és visszaránt, cipős talpamat a szinte teljesen sima kőzeten csúztatom, minimálisan emelve lábaimat, és a rajta lógó bilincset. Olyan közel megyek a fához, hogyha a kezeimet kinyújtanám a kérgét simogatnám. Ágain nem csak levelek lógnak, hanem éppen nyíló virágok és érett, teljesen fekete, almához hasonló gyümölcsök. Teljesen ellentmond a természetnek. A törzse, olyan akár, mint sok ökölvastagságú kígyó összefonódva, de fejük helyén, mintha inkább emberi kezek terülnének szét és kapaszkodnának egymásba. Ahogy bámulom a fát, egy karnyújtásnyira tőlem, az egyik kéz megmozdul és leválik a többiről. Én csak döbbenten állok, s nem mozdulok. Egy érett fekete gyümölcsért nyúl, miközben recsegő hangot hallat magából, mint mikor a hasadékok repedtek. Leszakítja az almát, s annak egy idejében a fáról egy virág és egy levél is lehullik. A gyümölcsöt a kéz lassan nekem nyújtja. Kezeim közé veszem, s körbe forgatom a fekete héjú almát, ajkaimhoz emelem és mélyet szippantok. Öntudaton kívül mozog a testem, de elmémmel sem ellenkezek a tettek ellen. Illata akár a vad ibolya, s mikor beleharapok húsa lédúsan ömlik a számba. Íze keserédes, halvány vasízt hordoz magában, mint a sebből frissen kiserkent vér. A gyümölcsnek nem volt magháza, az egészet megettem, miközben a kéz visszakapaszkodott a helyére.

-Elfogadtál engem, úgy ahogy vagyok! Ezért adok neked egy új esélyt! -Szólalt meg egy búgó férfihang a fa belsőjéből, ami teljesen elkábított. Fekete apró négyzetek kezdtek feltűnni körülöttem, kezeimre néztem, ami mind ezeknek a forrása volt. Lábaim is elkezdtek bomlani, majd teljesen eltűntek. El fogok tűnni! A lapocskák után akartam nyúlni, de már nem volt mivel. Nem éreztem fájdalmat, semmit sem, csak éreztem, hogy testem teljesen lebomlik. fejem búgni kezdett, nem hallottam semmit, csak azt a vérfagyasztó ordítást a fejemben. Megszűnt körülem a síkság és a fekete fa is. Minden teljesen elsötétült. Csönd lett.

Hirtelen ültem fel az ágyamból, így a hátamat a nyitott ablakon beáramló hűvös levegő megcsapta, s kirázott a hideg. Kipattantam a melegen tartó paplanom alól és az ablakhoz szaladtam, kihajoltam. A hajnali égbolt zavaratlan festővászon volt, az első napsugarak abban a pillanatban húzták rá az első ecsetvonásokat. Csend volt. Nem visszhangzott ordítás sem recsegés hangja.

Csak egy álom volt, egy rossz álom...