Prompt: 

Every day you walk down the same street past the church with the statues adoring the top on your way to work. Today one of the statues seem different. It has a smirk on its  face.

Lucy Marillo nem utált semmit jobban a  monotonitásnál ami életének utóbbi pár évét irányította, ennek ellenére semmit nem tett, hogy változtasson rajta. Egyszerűen nem tudott. A változástól annál is jobban tartott.
Minden egyes héten ugyan az a rutin. Minden nap pontban reggel hatkor felkelni, elbotorkálni a fürdőszobáig, mint valami félzombi, aki agyak után sóvárogva kóvályog a legközelebbi áldozata felé, majd húsz perc többé-kevésbé sikeres sminkvarázslat után lassan lefőzni kávéját, amit  a szokásos módon két cukorral és pontosan fél deciliter tejjel fogyaszt, automatikusan feltölteni a hálátlan perzsamacskája etetőtálkáját cicaeledellel és friss vízzel, mielőtt ő is asztalhoz ülne elfogyasztani szerény reggelijét még mielőtt lekésné a buszt amivel eljut a munkahelyére; egy apró kis könyvesboltba a város másik felén.
Végigcikázni a reggeli rohanásban lévő emberek között, kikerülni a mások háziállata által hagyott mocskokat a koszos járdán, és a régi katolikus templom kertjén át levágni a buszmegállóba vezető utat, ahol az épületet díszítő angyalszobrok ugyanazzal az örökkévalóságba márványosodott mindent tudó pókerarcot viselik amióta csak Lucy felfedezte a rózsabokrok közti utacskát amivel minimum öt percet spórol. Mosoly nélküli arcuk komoly tekintettel mered a siető fiatal nő irányába, ahogy az a  templomkert virágai közt cikázik tova minden reggel. 

Lucy ezután zárásig rendezgeti a Pandora Szelencéje teljes árukészletét, segít az igencsak ritkán betérő vásárlóknak, vagy a helyi a neveletlen tinédzsereket kergeti el az üzlet közeléből, hiszen ő és főnöke, az öreg Joe Stanowski is utálja  a fiatal huligánokat akik apró könyvesboltjuk előtt dobálják el a cigicsikkjeiket.
A nő pontban fél kettőkor fordítja meg a kirakatban lévő „Rögtön jövök" feliratot és sétál át a bolttal szemközt található családi étkezdébe, ahol ugyanazt rendeli, amit minden egyes munkanapján. Sally, a pincérnő, már meg sem kérdezi mit szeretne, szó nélkül hozza ki a nő ételét, és tölt neki egy pohár narancslevet. Ebédje után újra műfaj és ábécé sorrendbe teszi a könyveket, akkor is, ha alig van már mit rendezgetni rajtuk. Este nyolckor lekapcsolja a lámpákat, az asztalra pedig post-iteket ragaszt, hogy Joe nyitáskor el tudja olvasni az előző nap eseményeit.
Ugyanazt az útvonalat követi hazafelé is. Fel a buszra, negyed óra ücsörgés, és több mint tíz háztömb múlva leszállni, elhaladni a Pie Paradise nevű cukrászda előtt ahonnan minden vasárnap apró süteménnyel lepi meg magát, majd két utcával később rákanyarodni a templomhoz vezető útra, ahol a gyér világítás cseppet sem kedvez a kertet dekoráló szobroknak, végül otthon egy  forró zuhany után a kanapén vacsorázni, miközben az elmúlt órák történéseit visszhangozza a televízió.
Lucy macskájával a karjaiban alszik el két órával később, miután rögeszmésen ellenőriz minden lehetséges zárat ami kis lakását biztonságban tartja.
Másnap reggel kezdődik minden elölről.
Kivéve, a fiatal nő ezúttal nem kelt fel az első madárcsicsergésre. A kora novemberi borús idő úgy tűnik rá is hatással volt. Legalábbis az ébresztőórájára biztosan.
Lucy nem tudta eldönteni, hogy elfelejtette a kis csörgő démont beállítani, vagy egyszerűen olyan mélyen aludt, hogy nem hallotta meg Adele melankólikus hangját telefonja hangszóróján keresztül.
Ennyi elég is volt, hogy felboruljon kis világának egyensúlya. Szürke perzsája; Ashley hangos nyávogással tudatta gazdájával, neheztel rá az állatka reggelijének késleltetett felszolgálása miatt. Lucy mezítláb, vékony hálóruhájában rohant ki a hálószobájából, hogy megetesse háziállatát.
A szanaszét guruló száraz táp a legkisebb gondjai közé tartozik aznap reggel. Még sohasem késett. Legalábbis az elmúlt három évben egyszer sem. Nem is érti mi történhetett. Mintha az egész univerzum összeesküdött volna ellene. Abban a pillanatban, amikor a fürdőszobában fogmosás közben próbálta kontaktlencséjét behelyezni, hogy minél hamarabb kész legyen, az átlátszó kis apróság a mosdókagylóban végezte kezének egy óvatlan mozdulatától. A csapból csordogáló hideg vízsugár pedig egyenesen a lefolyóba sodorta a lencsét a város csatornarendszerébe száműzve az egyetlen tárgyat, ami lehetővé tette Lucynak, hogy ne kelljen egész nap vakegér módjára hunyorítania.
Tőle egyáltalán nem megszokott szavak hagyták el az ajkait, ahogy idegesen elzárta  a csapot, fogkeféjét pedig a helyére hajította. A lendület felborította a csap mögött elegánsan felsorakoztatott fürdőszobai kellékeit, amik így osztozva a mosdókagyló mellett álló kádon, szanaszét potyogtak. A tubusok becsapódásának hangjára a nő enyhén összerezzent, de folytatta a rohanását, ezúttal régi szemüvegét próbálta felkutatni gardróbja legmélyéről, az egyetemről maradt kacatjainak dobozában.
Miután kezében érezte a szemüveg vastag műanyagkeretének szilárdságát, egy apró diadalittas sóhaj szakadt fel belőle. Mással nem is törődve kapta magára az első ruhadarabokat amiket megkaparintott a vállfák és tökéletesen élükre hajtott textilstócok rengetegéből. Sminkkel nem is foglalkozva csupán két fésűhúzással kontyba dobott hajjal rohant a cipőjét magára erőszakolni.
A középszőke tincsek, amik elkerülték a sietős frizurába rendezést, a nő nyakára és homlokára simulva csiklandozták a bőrét. A bejárati ajtó melletti fogasról leragadott táskája fájdalmasan csapódott bordáinak, ahogy becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Semmi esélyét nem látta annak, hogy még elérheti a buszt, de mindent erejét bevetve futott az előző éjszakai esőtől nedves utcákon, valami csodára számítva, ami valahogy a tömegközlekedési eszközt is késésre fogja bírni, végül pedig sikeresen csak egy hajszálon múlóan beeshessen a könyvesboltba.
Azonban nem volt ilyen szerencséje. A templom világos falain tisztán kivehető volt az előző napi csapadék. Még a szobrok is átváltoztak az eső és faragott kő furcsa mozaikjaivá.
Lucy a kert macskakővel kirakott utacskáin végigszáguldva vágott keresztül a rózsabokrok társaságában álló szobrok között, nem számolva a sárral mintázott sárga kövek csúszósságával. Mintha előre el lett volna rendelve, a fiatal nő lábai egymásba gabalyodtak, ahogy egy éles kanyart kísérelt bevenni. A következő pillanatban a földön találta magát. Táskája pántja leszakadva, a tartalma a könyvesbolti dolgozó körül szétszóródva.
Szüksége volt egy pillanatra, mire feldolgozta mi is történt.
Egyszerre jutott el minden érzékének tapasztalata az agyáig.
Lábai és feneke sajogtak, nem is beszélve a hűvös kő és saras víz fogkocogtató hidegségéről, és az enyhe szúró érzésről a tenyerében. Esés közben egy rózsabokrot próbált megragadni, de a növény kegyetlen tüskéi felszakították a bőrét. Szemüvege féloldalasan az orrára csúszott, ő pedig úgy ült ott a földön, mint azok a szerencsétlen tinilányok akármelyik sulis romantikus komédiában. Pánikkal telve nézett körül. Csak reménykedni tudott, hogy nem látta senki a kis balesetét.
Végighordozva tekintetét a templomkerten, nem látott mást csak az agresszív rózsabokrokat, és az azok társaságát élvező kőszobrokat. Mindegyik szobor egy angyalt ábrázolt, különböző nemben és korban, egyiknek sem volt ugyanolyan arca, testalkata, sőt a ruhájuk sem csak a szokványos tógaszerű ruházat volt. Mindegyik egyedire lett faragva.
Egyetlen közös vonásuk az örökkévalóságban ragadt semmitmondó, ugyanakkor mindent tudó arckifejezés. Miután mindkét oldalra elnézett, szemei a pont vele szemben álló szobron állapodtak meg.
Ugyanúgy angyal volt, mint az összes többi kőmonstrum a kertben. Egy fiatal férfi jól megformált testével és olyan arccal, ami valóságban soha nem létezhetett. Éles, mégis valami lágyságot sugárzó arcvonások egy jó adag hullámos fürt alatt.
Lucy összeráncolta a szemöldökét miközben a földön ülve továbbra is a fölé magasodó angyalszobrot méregette. Valami nem volt rendben vele. És nem az, hogy az alkotója nyilván a világ leggyönyörűbb férfiegyedét próbálta kifaragni. Ami sikerült is neki.
Nem.
Újból és újból végigmustrálta a szobrot de nem tudott rájönni miért érzi olyan kényelmetlenül és furcsán magát egy élettelen kődarabtól. Ideje sem volt, hogy ezen gondolkozzon.
Egy fájdalmas morgás közepette feltápászkodott a macskakőről, és átnedvesedett nadrágjának köszönhetően dideregve kezdte összekaparni szanaszét heverő holmijait egyenesen vissza újonnan tönkrement táskájába. Telefonját a kabátjába törölte miközben gyors imát mormolt, hogy Joe elolvassa az sms-t amit még a lépcsőházban küldött neki, miszerint késni fog, és a nyugdíj felé biztos léptekkel haladó férfinak tartania kellene a frontot a könyvesboltban, amíg ő oda nem ér.
Általában az öreg Joe nyitotta az üzletet,hiszen pont a boltocska felett lakott, de Lucy mindig ott volt legkésőbb a nyitás utáni első harminc percben. Most talán egy kicsit több idő fog eltelni mire odaér.
Egy legyőzött sóhaj kíséretében tovább indult a buszmegálló felé, ahol minimum húsz percet kell majd várnia, hacsak nem fog egy taxit, amit nem igazán engedhetne meg a pénztárcája. Még egy pillantást vetett a válla felett a furcsa Dávid-szoborra emlékeztető angyalra.

Lucy megkönnyebbülésére Joe egyáltalán nem haragudott rá a késés miatt, sőt még egy forró teát is készített az átfázott nőnek, és arra biztatta, vegye lazára a napot, nyugodtan ücsörögjön egy kicsit tovább, esetleg beszélgessen ebéd közben egy kicsit Sally-vel a pincérnővel.
Hiába fogadta meg kivételesen az öreg tanácsait, Lucyt egyszerűen nem hagyta nyugodni valami. Ott motoszkált egy gondolat az elméje hátsó részében, de valahogy nem sikerült fogást találnia rajta.
A nő éppen záráshoz készülődött, megszámolta a kassza tartalmát, felsepregetett, és egy utolsó ellenőrző kört tett a könyvespolcok között. Az egyik sorban, vele szemmagasságban lévő polcról hiányzott egy könyv. Szemöldökét összeráncolva nézett körül. A kis szökevényt az egyik olvasóasztal székén szúrta ki. Fogalma sem volt, hogy került oda. Lucy a fejét csóválva vette magához a könyvet, amit, jobban belegondolva  az egyik vásárló hagyhatott ott miután beleolvasott.
Tipikus szenvedélyekkel teli romantikus könyvek egyike volt. Az a fajta, amit az unatkozó idős hölgyek és háziasszonyok olvasnak, miközben a férjük mellettük horkol az ágyban. A könyv borítója egy csábítónak szánt rózsaszín színt kapott, a fedlapon az elkerülhetetlen félmeztelen alfa hímmel, akinek karizmain sajtot lehetne reszelni, az a fajta akitől minden kiéhezett nő három másodperc alatt alél el.
Lucy aprót horkantott miközben a könyvet forgatta a kezében. Sosem szerette ezt a fajta irodalmat. Nem hitt az első látásra szerelemben, se a nyálas mindig minden boldogsággal végződő történetekben. A valóságban nem volt boldogan éltek amíg meg nem haltak. Soha. Ezt első kézből tapasztalhatta meg.
Újra végigmérve a háromszáz oldalas ponyvaregényt. Lucy tekintete most a borítómodell arcán ragadt meg. Hullámos fürtök alatt átható barna szempár, éles vonások. A férfi ajkain szívdöglesztőnek szánt gunyoros vigyor. Mintha látta már volna valahol. Túl ismerős volt. Valaki vigyorgott már rá így, ehhez hasonló arccal. Azt nem tudta ki, hiszen az utolsó párkapcsolata évekkel ezelőtt volt, sőt, egy ilyen férfira emlékezne az ember lánya, ha valaha is összefutott volna vele az utcán. A tudatalattijába szorult korábbi gondolat ekkor döntött úgy, hogy ideje felszínre törni.
Lucy elejtette a könyvet és nevetni kezdett. Saját magán. Hihetetlen, őrült, sőt eszement volt ami eszébe jutott. Mégis, valahogy értelmet nyert mit talált olyan furcsának korábban a templomkertben. Az angyalszobor. Az a rohadt kődarab ugyanilyen fejet vágott amikor Lucy hanyatt vágódott előtte a macskakövön. A gúnyos vigyor a szobor szája sarkában. Incselkedő. Lenéző. Szánalommal teli.
Persze Lucy azonnal bolondnak titulálta magát. Látta már azt a darab galambtoalettet már vagy egy milliószor az elmúlt három év alatt. Sohasem mosolygott. Ugyanolyan kifejezéstelen arca volt mint az összes többi szobornak a kertben. Csak az eséstől összerázódott agyának illúziója volt. Semmi több. Tudta, hogy nem teljesen jó a szemüvege sem amit utoljára az egyetemen hordott. Csoda hogy nem károsodott maradandóan az elméje, vagy kapott agyrázkódást. Vagy mégis agyrázkódása lenne? A képzelődés az egyik tünet lenne? Vagy végleg elment az esze? El sem hitte magáról, hogy képes ilyen abszurd gondolatokra.
Határozottan megrázta a fejét, szánt szándékkal kitörölve minden képtelen gondolatot a fejéből.
Hazafelé inkább a következő bevásárlásának listáját állította össze, de ahogy leszállt a buszról, a templomkert pedig egyre közelebb és közelebb került hozzá, megfordult a fejében, hogy inkább kerülőúton megy haza. Végül saját magát korholva, hiszen ugyan mi történhetne, (valami csoda folytán életre kel a szobor és hazáig üldözi?) mégis a kert felé ment tovább, hogy bebizonyítsa magának, csak képzelődött.
A szobor közelében érve lelassított. Szinte félve tette meg a következő pár lépést. Tekintetét szigorúan az angyal lábaihoz irányította, onnan haladt óvatosan felfelé.
Hullámokban lehulló selyemruha ölelt egy jól kifaragott izmos testet és széles vállakat. Görög tógához hasonlatos szép redőzésű férfi viselet. Eddig semmi szokatlan, ha a túlságosan tökéletes gondosan kidolgozott tónusos izmokat nem számolja.
Szépen megformált eres kezek, és szárnyak olyan részletesek, az ember azt gondolná bármelyik pillanatban az ég felé tárja őket és tovarepül.
A szobrász túl nagy gondot fordított a részletekre, szinte látni a bőr apró erezeteit. Ez sem szokatlan. A többi szobor is túlságosan élethű. Mintha Medúza áldozatai lennének. Tekintete óvatosan az angyal arcára siklott. Éles férfias áll, nemes orr, kurta tincsek egy természetfeletti homlokba lógva. Az arckifejezése pedig...Semmilyen...
Előre meredő tekintet. Ajkak egy vonalba szorítva. Akárcsak a többi angyalon.
Lucy kiengedte a tüdejében szorult levegőt, amiről nem tudott, hogy visszatartott. Persze, hogy nem vigyorgott az angyal szobor...
Tudhatta volna. Mindez csak a rohanás általi kisebb rövidzárlat volt. Milyen buta volt. Egy pillanatra elhitte magának ezt a teljesen eszement ötletet. Megrázta a fejét. Ideje volt hazamenni, és aludni egyet. De előtte mindenképpen három ébresztőt fog beállítani magának. Nem akart még egy ilyen reggelt. A saras ruháival is kezdenie kell majd valamit. A táskájáról nem is beszélve. Azt is ki kellene találnia mivel engeszteli ki az orrát igazán magasan hordó macskáját.
- Tudtam, hogy csak egy buta szobor vagy. -horkantott fel, ahogy egy utolsó pillantást vetett Mr.  MégsemVigyorgóAngyalra, és elindult hazafelé egy újabb rutinszerű napra készülve.

Miután Lucy becsukta maga mögött a templomkert kovácsoltvas kapuját, és léptei elhaltak az utcán, a rózsabokrok között álló szobrok furcsa csendbe burkolózva meredtek a félhomályba.
Majd percekkel később madárszárnyak súrlódása közepette felhangzott egy lágy nevetés baritonja.

Hello, olvasóim! 
Már egy ideje gondolkozom minek hívjalak titeket, egy aranyos becenevet akarok ami tipikusan engem fejez ki és azokat jelképezi akik elviselik a hülyeségeim sőt még el is olvassák (ezek lennétek ti), ha van ötlet szívesen fogadom a javaslatokat. 
Ezúttal mint  látni vélitek novella-tiiiimeee van. Itt a tavasz jön az inspiráció YAAY. 

Boldog Márciust!

Ui: Véleményeket alkotásommal kapcsolatban szívesen olvasok :)