Fél tizenkettő. Éjjel van, sötét és hideg. Zene duruzsol főszereplőnk fülébe: a „kedvenc" lejátszási listája. Jó napja volt, szuperül érezte magát, el is fáradt rendesen. Fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor miért van még ébren most is? A válasz persze elég egyszerű, biztosan megérted, ha annyit mondok, hogy magány.
Igen, az a jól ismert szorongató érzés, mikor a sírás kerülget a semmitől, meg akarsz ölelni valakit, beszélni hozzá, amíg bele nem alszol, azt akarod, hogy észrevegyenek, de félsz a következményektől. Mikor egy jó közösségi program közben és után is ugyan olyan fáradt vagy, hacsak nem rosszabbodott a helyzet. Vannak kimondatlan gondolataid, vagy egy bizonyos személynek, vagy csak valakinek, akárkinek, aki megérti, mi is ez az érzés.
Emiatt a kis bökkenő miatt nem tud hősünk aludni. Elégedetlenül keresgél az interneten: nem talál csak párkeresőket, pedig az az, amire most a legkevésbé van szüksége. A sok nyomulós emberhez, a bevágódós dumákhoz, a legrosszabbul előadott unalmas és taszító, sőt mi több, bizalom szaggató álszentséghez. Nem akar regisztrálni gyanús alkalmazásokra, de nem akar egyedül lenni ma éjszaka. Nem akar átmenni a szomszéd szobába egy ölelésért, mert csak a fejmosást kapná, hogy ilyenkor nem alszik. Tehát keresgél. Pontosabban keresgélt, míg úgy nem döntött, hogy nem éri meg az egész ezt a fáradozást. Úgysem fogja megtalálni a tökéletes embert, aki minden mozdulatát úgy érti, mintha ő programozta volna bele. Ahogy átsuhan ez a gondolat a fején, máris rájön, mi a bökkenő. Gyerekes mosoly ül ki a szája szélére, mintha kicsi lenne és ártatlanul a szüleire bámulna miután rájött egy bonyolultnak tűnő probléma pofonegyszerű megoldására. Nem mintha akárki láthatná ebben a sötétben.
Kikapcsolja a manipuláló, rossz hangulatú zenét és elindít helyette egy másik listát. Zongora szó, halk suttogás - ezzel kezdődik az egész. A bátortalan hang egyre erősebbé válik és elzengi főszereplőnk helyett a fájdalmait, de megoldást adva rájuk. A következő dal ráébreszti, miért érezte magát egy félnek az utóbbi időben. Mit kellett volna tennie, ami régen ilyenkor egyértelmű lett volna, viszont megkopott hite miatt most kételkedett az egészben. A hátára fekszik és elégedetten vigyorog. "Erre volt szükségem. Ez kellett nekem." ismételgeti magában, majd lehunyja a szemeit. "Köszönöm Istenem, hogy te megértesz engem. Hogy nem véletlenül teremtettél ilyenre, hanem terved van az életemmel. Hálás vagyok, hogy akárhányszor elveszek az életben, te emlékeztetsz, hogy hol a helyem. Itt, melletted." motyogja még mindig mosolyogva. "Köszönöm, Uram."
Éjfél van. A főszereplő békésen alszik az ágyában. A füléből kiestek a fülhallgatók a nagy fészkelődés közben, de még mindig szólnak benne a dícséretek és Isten jelenléte körbe veszi az alvó személyt. Magához öleli, mint anya a szeretett kisfiát. Vigyáz rá.

__________________
Isten veled is ott van.

Tudjátok mi a vicces? Hogy ezt a novellát egyáltalán nem így terveztem. Egy hűséges, meghallgató személyt, embert gondoltam beleírni, aki megfordítja a magányos főszereplő sorsát. Aztán leírtam a következő mondatot:

„Úgysem fogja megtalálni a tökéletes embert, aki minden mozdulatát úgy érti, mintha ő programozta volna bele."

Teljesen magától jött, de aztán ráébredtem arra, mekkora igazság is ez. Nem fogsz egy tökéletes embert sem találni, aki boldogabbá tud tenni, mint az egyetlen Isten, aki szó szerint minden egyes mozdulatodat érti, miért teszed. Még azt is, ami valami tudatalatti dolog és te lehet, hogy észre sem veszed.
Nincs feltétlenül szükséged egy olyan barátra, aki minden helyzetben támogatni tud (bár azért az sem egy rossz dolog), mert itt van a te teremtőd, akivel akármelyik pillanatban kapcsolatba léphetsz.

Hát nem csodálatos?

Edit: (nem a fodrászról beszélek xd) most nem olvastam vissza, mert amúgy két hónapja írtam éjszaka közepén.. de nya, jó lesz az remélhetőleg ^^

Luv y'all! ꒰⑅ᵕ༚ᵕ꒱˖♡