December. December. December. Mikor is volt az már? Túl régen mégis csak tegnap. Amikor rózsaszín arcod fordítottad felém. Mikor utoljára mosolyogtál rám és én utoljára néztem azokba a csillogó kék szemekbe. Mikor leszidtalak hogy nem vetted fel a sáladat a hidegben te pedig csak nevetve mosolyogtál. Azt mondtad hogy nem lesz semmi bajod hisz barna kabátod ott hevert a kocsi ülésen. Ott is maradt. Búcsú csókot nyomtál a homlokomra mint minden reggel mikor munkába mentél és én minden reggel ott álltam és néztem ahogy elhajtasz a ház elől és ugyanott álltam minden este amikor hazajöttél és lekapcsoltad a fényeket. Akkor is ott álltam a játékos haraggal és hittem hogy minden rendben volt. Hittem és még mindig hiszem hisz azóta már nyár van és te még mindig nem jöttél haza, sőt el is mentél. El jó messzire hová aznap nem tudtalak követni de én is utánad megyek egy napon. Oda megyek és ismét megfogom a kezed és a kék szemedbe nézek. Nem úgy mint azon a délutánon mikor a kabátodat szorongatva ültem a kocsid törött maradványában és a havazó égre néztem és nem volt ott senki hogy a válladra tegye a kabátod, megfogja a kezed és együtt sétáljon veled. Nem volt ott semmi ami megakadályozhatta volna a véget de én sem voltam ott hogy bocsánatot kérjek. Nem én voltam de mégis azt hittem. Most ülök a hintában ismét az égre nézve ahol bárány felhők mosolyognak és a meleg napsugár simogat. Nem úgy mint akkor januárban mikor csípős szél fújt és borult volt az ég de a szüleid ragaszkodtak hozzá hogy akkor váljunk meg végleg tőled. A havazó ég alatt hisz te is ezt akartad, tudom. Tudom hisz ismerlek, szeretlek. Tudom és fájt ahogy ott kellet állnom és azon gondolkoznom hogy nem vagy többé. Már nem fáj semmi, hisz itt fekszem a fűben mosolygok és a madarakat nézem ahogy boldogan énekelnek és rád gondolok. Rád gondolok mint márciusban mikor az ágyunkon feküdtem és a ruháidat szorongattam és sírtam. Mikor a gyász annyira fájt hogy utánad akartam menni, nem enni, nem lélegezni, nem létezni. Akkor is végig rád és csakis rád gondoltam. Nem akartam elfogadni azt ami volt és nem akartam tudni azt ami még lesz. A múltban akartam élni, mint az ősszel, mikor a vörös levelek alatt sétáltunk és te rám néztél a kék szemeiddel és én visszanéztem az én szemeimmel és azt mondtad hogy örökké együtt leszünk, és én csak mosolyogtam hisz akkor még nem tudtam, nem is tudhattam. De most sétálok a kis patak mentén és a csillogó vizet nézem. leülök mellé és egy virágot szakítok le majd a csobogó sodrásba dobom és nézem ahogy elviszi a víz. Elviszi úgy mint a szél a cseresznye virágok szirmait áprilisban mikor a sírod előtt ültem sírva, némán és vártam hogy egy csoda folytán megfogd a vállam és a fülembe suttogd hogy semmi baj. Hisz nem volt semmi baj mert addigra már kezdtem elfogadni az életet és annak folyását. És most itt vagyok júliusban újan és boldogan.

Örökké szeretni foglak a te egyetlen Kate-ed