"Adatott az ég egyszer egy hegyet. Hegytetőt a fellegek felett. Adatott még lábába völgyet. Völgybe folyamot, falvat, tölgyet.

A falu lakói mind boldogak voltak. Arcukon mosoly villant akárhányszor egymásra néztek, de nem volt ez igaz a völgyben mindenkire. Ahogy dalok és mesék ezre mindig mondta, élt egy ember, fent. Fent a toronyba.

A hegyen tényleg állt egy hatalmas kő torony, melyet megközelíteni is életveszély volt, nemhogy benne élni. De élt benne egy ember. Egy dühös férfi, kinek arca goromba, s haja mint a fekete moha.

Mágus volt ám, nem is akármilyen. A legeszesebb az egész vidéken. Kinek szavai ömlöttek mint a vízfolyás, versekben fejezte ki magát a brilliáns.

Ő volt a gonosz, a nagy veszély! Zavarni csakis ezért tették. Fiatalon szép férfiú volt a varázsló, nagy jövővel és tudással mely káprázó.

De a sötétje rosszra használta tudását! Azzal rabolta el a nemesek lányát. Elvitte őket az erdő mélyére, hol egy lovag se lelte hírét izibe. Ott aztán gonosz mágiát hajtott rajtuk végre, majd mind mehettek a levesbe.

Mindet csúffá és bolonddá tette, szerelmet a fejükből jól kiverette. Majd mikor a hercegek meglátták az arcát, rohantak szét, mind a hetet hét ország!

Mai napig fenn dühöng a gonosz esze, gyermeknek pedig így szól a mese."

....

A hideg kő ablakon keresztül szűrődött be a gyermekdal, mely szép kis mese lehetett volna ha akár egy szava is reális alapokon állna. Ugyanis nem volt semmi féle gonosz a toronyban, csak a dühös mágus Kelvin.

Kelvin a szemrevaló férfi volt, olyan melyről minden lány egyszer álmodott. Csillogó barna szemek és dús fekete haj, mely a hátát súrolta. Igaz. Dühös volt a nap minden percében de dühének központja a bánat volt.

A bánat és a veszteség melyet a falu népe idézett elő, mikor elvették tőle a szíve egyetlen választottját. Azt az egyetlent akit valaha is igazán szerethetett.

Ugyanis a kegyetlen falusiak képtelenek voltak őt, őket elfogadni. Képtelenek voltak mindenkit maguk között tartani, aki nem felelt meg az ő boldog világnézetüknek.

Kelvin is ilyen férfi volt. Számkivetett, de nem a mágiája által, nem. A szerelme által. Ugyanis ő szeretett egy falulakót, egy szőke fiatal fiút, aki a legmosolygósabb volt minden falubeli között. Aki a legszebben tudott énekelni, és akinek a legszélesebbre húzódott a mosolya és akit Kelvin a legjobban szeretett. Szerették egymást a szívük mélyéből. A szőke fiatal volt Kelvin múzsája, életművének központja és Kelvin volt a fiú pártfogója.

Barátok voltak, igazi szerelmesek. De a falu nem tudta feldolgozni azt hogy ők szerették egymást. "Szeretet szóljon nő és férfi között" mondották.

Mondották és ezért szerencsétlent vízbe folytották. Követ láncoltak a fiú lábához, kezeit megkötötték és a folyóba dobták. A varázslót is meg akarták ölni, de ő erősebb volt! Mágiával védte magát a fákjáktól és vasvilláktól.

A falu eztán viszont már nem látta szívesen, így elment, hogy szerelmét megkeresse. Három napon és éjszakán keresztül járta a folyam útját, hogy megtalálja a leláncolt fiút.

Mikor végül rátalált, a vízbe ugrott hogy kirángassa. Szíve darabokra tört ahogy szerelme kihűlt testét látta és ezért csakis a falut okolta. A követ lehasította, és a testet a földbe temette ott, ahol kihúzta, majd mágikus kört húzott a sírra, hogy egy varázsfa nőjjön helyére.

A követ megfogta és dühösen felzarándokolt a hegyre, hol a gyilkos eszközt letette, és varázs körét újra rajzolva egy kőtornyot teremtett, melynek hideg kő ablakából most is a falu népét nézi goromba tekintettel.

Nézi a mosolygós arcukat és az önelégültségüket hogy gyökerében folytják el a másság legkisebb szikráját.