A kukoricás rém
+18

Őrültnek tartanak.
Az emberek, mindenki aki csak hallotta a történetünket, bolondnak tartanak. Azért mert a történetet ha elmeséljük nem mesének gondoljuk, hanem megtörtént esetnek.Mert igaz minden amit mondunk. Szóról szóra. Az emberek pénzhajhásznak titulálnak engem és a férjemet. Pedig a "mesénk" miatt soha nem kaptunk egy fillért sem. Soha nem kaptunk semmi mást a történetért ami az anyagiankat segítené. Tizenötévvel ezelőtt azon az estén félelmet kaptunk, rettegést és fájdalmat. Amit soha ahhoz foghatot nem éreztem. Ez nem olyas fajta félelem mintha készülnél az érettségi vizsgádon előadni a tanultakat. Nem, ezt a félelmet az ember ritkán érzi van aki talán életében soha. Az a dermesztő csontig hatoló félelem. Amit azon az éjjellen megtapasztaltam halálos. Azt hinnéd ott helyben megfulladsz. De nem lesz vége. Soha nem lesz vége, és ha kitartasz elkísér egy életre, és az emlékek ha maradnak, mert maradnak mindig visszahozzák az érzést. Soha semmit nem fogsz olyan erőssen érezni és emlékezni mint azt a pillanatott. Rossz erre gondolni de ez az igazság. A félelemnél nincs erőteljesebb érzés ezen a világon.

Őszi éjszaka volt. Igazából közeledett a reggel de mikor én felkeltem az ég még fekete volt és millió csillag tündőkölt rajta. Nem csodálkoztam, hogy olyankor fent vagyok. Nem volt szokatlan hisz a munka miatt megszoktam a korán kellést így tehát szombaton mikor a megszokott ébresztőm után egy félórával magamtól keltem ki, hogy kimenjek a mosdóba nem gondoltam azt, hogy ez lesz életem egyik legszörnyűbb hajnala.

Mindketten nagyvárosi gyerekek voltunk Jungkookkal és a mi szerelmünk az a tipikus amerikai filmekbe illő gimis kapcsolat volt. Ő focizot én pedig az iskola újságnak fotóztam így gyakran voltam kint a meccseiken, hogy képeket készítsek. Aztán egyszer megkérdezte nem lenne e kedvem elmenni vele a karneválra. Természetesen volt. Aztán összejöttünk és az egyetemi évek alatt is együtt voltunk bár két különböző helyre jártunk. Aztán a diploma osztó után megkérte a kezemet és én igent mondtam. Az esküvőnk után úgy gondoltunk új életet kezdünk úgyhogy kiköltöztünk vidékre és vettünk egy kisebb tanyát. Nem tenyésztettünk állatot de a házhoz való szántó föld kifejezetten jó minősségű volt így tehát a gazdasságunkat a kertben kezdtük el. Akkor épp belepet majdnem mindent a kukorica. Szép nagy fejek voltak lassan aratásra érettek. Idébb-odább tettünk bele saját készítésű tökfejű madárijesztőket, hogy a madarak ne egyék le a termést.

De azon az éjjelen amikor kinéztem a konyha ablakon bele a kukoricásba a számhoz emelt pohárnyi víz megakadt a kezemben. Az ablaktól nem messze benne a kukoricásban egy fekete embert pillantottam meg és a ház felé nézett. Fekete köpenyt viselt és hatalmas kalapot. Csak ott állt. Nem árnyék volt és nem is madárijesztő. A vér megfagyott az ereimben, hogy valaki a kukoricásból a házunkat bámulja. Nem tudom meddig bámulhattam, de úgy döntöttem a legészerűbb ha úgy teszek mintha nem láttam volna meg így hát beleittam a pohárba igaz a szorult torkom miatt majdnem félre is nyeltem, azután hátat fordítottam és visszamentem a hálószobánkban.

– Jungkook – suttogva rázogattam a vállánál fogva a páromat aki a hasán feküdt, hogy keljen fel. - Jungkook!

– Mhh mih az T/N? – Morogta bele a párnába.

– Kérlek kelj fel!

– Minek? – Dünnyögte de azért felkönyökölt.

– Valaki van oda kint a kukoricásban!

– Micsoda? – Nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

– Mondom van valaki a kukoricásban!

– Szerelmem az csak a madárijesztő tudod!? Amiket együtt csináltunk! – Fekszik vissza.

– Biztos, hogy nem, a madárijesztőkre nem tettünk fekete kalapot és köpenyt.

– Akkor csak képzelted, megesett már velem is!

– Ide hallgass Jeon Jungkook emlékszel, hogy vannak azok a hülye horror filmek amiben a főszereplő igazat mond de a többiek nem figyelnek rá? Ez most pontosan ugyan olyan helyzet. Valaki van a kukoricásban és a házunkat nézi!

Jungkook ekkor végre rám emelte újra a tekintetét és az ágymellett támaszkodó kezemre simitott.

– Baby te remegsz! – Csak néztem rá a könnyeim pedig gyűltek a szememben. Tudtam, hogy mit láttam és nem biztatott senmi jóval. – Na jó! – Ült fel. – Akár mumus akar nem, az én csajomat nem hozhatja ilyen helyzet! – Állt elém és kikerülve kiment én pedig mentem utána. – Hol láttad?

– A konyha ablakból.

Jungkook az említett helyhez sétált és mikor kinézett utána rögtön tekintetét visszavezette rám. – Hol?

Én is oda merészkedtem és mikor kinéztem rajta az alaknak nyoma sem volt. – Ott volt! – Mutattam ujjammal az említett helyre.

– Nincs ott semmi.

– Okos vagy azt én is láttom, de esküszöm, hogy ott volt biztos máshova állt!

– T/N – váltott bájosabb hanglejtésbe – nem lehet, hogy még is csak képzelted az egészet? Korán van és ilyenkor a szem nagyon csalóka tu..

– Ne akarj hülyének beállítani, tudom mit láttam és valaki volt ott fekete kalapban és köpenyben és a házunkat szugerálta!

– Lehet csak egy részeg idegen aki meglátta a házat és azt mondta milyen jó kis kégli.

– Jungkook tudod, hogy nem szoktam ilyenekkel viccelni és azt is tudod, hogy jók a megérzéseim. Megláttam azt az alakot és –  ekkor felé emeltem a kezemet – nézd meg. Remegek! Érted? Félek! Valaki volt ott és nem csak állt hanem határozottan ott állt és..

– És ide nézett. – Fejezte be helyettem a mondatot. Majd kikerülve kiment a konyhából.

– Most meg hova mész?

– Ki! Körbe nézek!

– Megőrültél? Nem tudjuk, hogy kicsoda, nem tudjuk, hogy mit akar, mik a szándékai. Mi van ha az ajtó mögött vár egy baltával.

– Az is lehet, hogy a környék egyik hülye gyereke akar rád ijeszteni, de majd én meggagyázom és megtanítom neki a magánbirtok fogalmát.

Jungkook kitárta a bejárati ajtót és felkapcsolta a mellette lévő külső villanyt is.

– Ha van itt valaki azonnal jöjjön ide! – Mondta határozottan. A válasz semmi volt. Ekkor Jungkook elakart indulni de megállítottam.

– Várj vidd ezt – nyomtam a kezébe a cirokseprűt. – Ha ne talán rádtámadna.

– És mit akarsz ültessem rá és röptessem el?

– Idióta nem tudom mondjuk csapj oda neki.

– Egy balta ellen ez nyilván hasznos dolog lenne. – Gúnyolodott.

– Inkább ez mint a nagy büdős semmi ahogyan útnak indultál.

– Jól van na, értem én.

Lélegzet visszafojtva néztem ahogy Jungkook a ház körül nézelődik. Lemaradva tőle közel a bejárati ajtóhoz én is vele tartottam, de nem bírtam ki, hogy ne pillangassak magam mögé folyamatosan. Féltem, hogy honnan fog előbukkani a mumus. De semmi. Jungkook vissza jött előre és a kukoricás felé közelített.

– Ugye nem akarsz bemenni oda? – Suttogtam felháborodva.

– Látsz valamit? – Kérdezte. A verandán álltam de amíg beleláttam onnét nem tűnt fel semmi.

– Nem semmit.

– Szerintem ha volt is itt valaki csak eltévedt és tovább állt. – Sétált vissza hozzám. – Gyere menjünk be, visszaalszunk.

– Kizárt dolog, hogy visszatudnék aludni. – Mondtam neki miközben ő bezárta mögöttem az ajtót. A hálószoba felé indultunk ketten mikor meghallodtuk a hátsó ajtó csukodását. A vér megfagyott az ereimben.

– Biztos a szél. Nem zártad be a szúnyog ajtót? – Suttogta nekem Jungkook.

– Dehogy is nem! – Néztem rá könnyes szemmel. Jungkook kezébe vette a fémből készült cipő kanalat és a nappali írányába indult. Az ajtóban azonban ő is megtorpant.

A nappali közepén állt. Több mint két méter magas volt, széles vállakkal, talpig feketében. Fekete köpenyt viselt és nagy kalapot. Hosszú haja volt a szemét nem lehetett látni de az ajkain amennyira a bevillagító holdfényből kivehető volt azaz, hogy mosolygott, de eszelősen.

– Kj a franc maga? És mit keres a házunkban? – Az alak nem beszélt csak állt ott. Jungkook egy határozott mozdulattal felcsapta a villanykapcsolót, hogy lássuk jobban ki is áll előttünk. Az alaknak nem volt szeme viszont hosszú egyenes orra volt és mosolygott, de a fogai mintha reszelővel lettek volna kihegyezve. Nem is tűnt fel, hogy sírok, annyira megbénított az ami előttem állt. – Megkérem, hogy halladéktalanul hagyja el a házat vagy hívom a rendőrséget!

Rendőrséget!? Biztos, hogy az kellene ide? Egyáltalán mi ő? Egy torszűlött ember? Vagy valami nem ide valósi.
A  szavak halláttán az alakból valami öblös mély hang jött ki. Mi a franc? Nevet? Nem tudom beazonosítani.

Aztán hirtelen gyors léptekkel indult meg felénk. Jungkook ösztönösen a kezében tartott cipőkanállal lendített felé, de simán elkapta. Hatalmas hosszú készfeje volt és olyan karmai mint az olló. Egyik kezében a lendített kanalat fogta le a másikkal rámarkolt Jungkook kopolyájára. Felsikoltottam.
Jungkook elengedve a kanalat markot rá a fejét szorító ujjakra.

– T/N fuss! – Nyöszörögte, de a lábaim nem akartak mozdul. Egy apró reccsenést hallodtam és Jungkook üvöltését. Elkezdte a fejénél fogva felemelni az én izomtömb férjem. Egy biztos volt, hogy ez nem ember és ha most nem teszek semmi összeroppantja a szerelmem koponyáját.
Megemberelve magamat előre léptem és ahogy erőm csak bírta egyenesen belerúgtam a térdkalácsába ami reccsent. Felhördülve a döbbenettől pedig elengedte Jungkookot aki a padlóra zuhant.

– Jungkook! – Guggoltam le mellé. – Jól vagy? – Amint ezt kimondtam az alak újra elénk tornyosult és belerúgott az épp felkelni próbáló barátomba. Az utjából elkerülve pedig egyenesen rám nézett és elindult felém. Hátrálva ziháltam, majd felkelve kirohantam a szobából, a házból be egyenesen a kukoricásba. A levelek ahogy neki csapodtam karcolták a bőrömet. A combjaim égtek de nem érdekelt. Az adrenalin dolgozott bennem. Az vezényelt és az ösztönöm. Menekülnöm kell. Nem tudom mit akar tőlünk, de most engem akar. Hallom szapora lépteit mögöttem.

Egy nagyobb földdarabba elbotlottam de mikor újra neki iramodtam volna már utol is ért és karmait belevájva a hátamba végig karmolta azt. A fájdalomtól felüvöltve visszaestem. Nem egyszerű karmolás volt ez. Mintha tűzes kampóval vágtak volna bele. A sebb fájt, véremet éreztem ahogy a hátamon foly lefelé, és éget. Éreztem a perzselt hús szagát az orromban. Próbáltam felkelni, hogy elszaladjak de ekkor hosszú orrú lakozott csizmájával rátaposott a bokám fölötti csontra ami egy hatalmad roppanással kifordulva eltört.

A hangom felismerhetetlénségig torzult. Annak, hogy elfussal előle esély nem volt. A levegőt hörögve nyeldestem, ahogy a könnyeimet is. Csak üvölteni tudtam hátha valaki meghal és segít. De a semmi közepén ez lehetetlen volt.

Éreztem, hogy hosszú karmait a töröt bokámra fogja. Ösztönösen hátra rúgtam vele egyet ami nem kicsit fájt és mivel a körmei végig szántották a bokámat egy ujjabb égetett vágással gazdagodtam.

– HAGYJÁL BÉHKÉN! MI A FAHSZT AKARSZ TŐLEM? – Üvöltöttem hisztérikusan miközben a földön kuszva próbáltam halladni. A fülem zúgott, belsőm remegett. Nem tudom mitől féltem a legjobban. Attól, hogy ennyi volt és vége az életemnek? Vagy attól, hogy a halálolom ugyan olyan kínkeserves, hosszú és fájdalmas lesz mint most ezek a perceim. Hallodtam lépteit, erőm nem volt már homályosan láttam. De kusztam. Kusztam ahogy csak tudtam. Nem akartam azzal a tudattal meghalni, hogy feladtam a menekülésnek a reményét is.

Ám a szörny nem markolt meg, hanem felhördült mintha fájdalma lenne. Majd megint. Nem tudtam mi az ezért oldalasan próbáltam kifordulni. Akkor láttam, hogy Jungkook vérző fejjel markolja az ásott és annak hegyes végével szúr bele mindig mélyebben a lény hátába. De akár mennyire szenvedett a lény az nem halt meg.

– DÖGÖLJ MÁR MEG TE ROHADÉK! – Szúrta tovább Jungkook. És ekkor valami hihetetlen dolog történt.

A sötét kék égboltot narancssárgára festette a felkelő Nap sugarai. A földön fekvő lény pedig a Nap hatására füstölni és bömbölni kezdett. Égette a nap.
A hátához nyúlva kihúzta az ásót, kitépve Jungkook kezéből pedig arébb hajította. Nem foglalkozott se velem, se Jungkookkal. Szökkenő mozdulatokkal rohani kezdet. Csak néztem a fekete árnyék után.

– T/N – guggolt le hozzám Jungkook. – ÚrIsten jól vagy?

– Dehogy is. – Bújtam a mellkasához.

– Shh semmi baj már vége van elment. – Simogatta a hajamat.

– Nagyon félek! – Hüppögtem széles vállába.

– Tudom szerelmem, de már vége. – Puszilta meg fejem búbját.

– És ha visszajön? – Néztem rá.

– Csak jöjjön, mi már nem leszünk addigra itt.

– És mi lesz azzal aki ide akar költözni? Őket is bántani fogja? Elkell mondanunk az embereknek?

– T/N – Fújta ki a bent rekedt levegőt. — Ugy se hinne nekünk senki.

– De megpróbálhatjuk!

– Meg, persze, hogy meg. De most menjünk. Elmegyünk a korházba. Feltudsz állni?

– Igen de óvatosan. Nagyon fáj! – Sírtam újra el magam.

– Tudom szerelmem tarts ki.

A kórházba érve elátták a sebbeinket. Bár próbálták megmagyarázni a történteket nem tudtak semmi hiteleset mondani. Egy vadállathoz hasonló karmolás volt a hátamon és a lábamon csak, hogy ezek ki is égtek. Ilyen pedig nincsen.
A történetet próbáltuk elmondani az embereknek de nem hittek nekünk. Egy idő után az ingatlan előadó azt mondta hagyjuk abba mert emiatt nem fogunk tudni megszabadulni a háztól. Így hát abba hagytuk és láss csodát megvették a házat. Az elkeserítő benne, hogy egy négy tagu család vette meg ahol a szülők horror rajongók és azért kellett nekik annyira nagyon mert minket megtámadtak.
Ez elég elkeserítő, de nem foglalkoztam vele. Átadtuk a kulcsainkat az új tulajoknak.
Mi pedig visszaköltöztünk a nagyvárosba.

Néha azért visszavágyom a tanyasi életet, de nem tudnám tovább csinálni. Ha az országutón megláttok egy mezőnyi kukoricást mindig eszembe jutt azaz este. A félelem, rettegés és adrenalin. Ezért hát maradunk itt. A városba.

Vége