Nem tudtam, mire gondoljak. Kivételezett vagyok, mert nem tudhattam volna semmit, Lee viszont kitálalt nekem, miért is vagyok itt. A többiek csendben szenvedtek, bár voltak, akik haverkodni kezdtek a reménytelenség miatt. De én nem tartoztam ide. Én voltam az utolsó cellában. Mondhatni ez a legjobb hely, mert míg én látok mindent, engem senki se a hely fekvése miatt. Nem volt kontaktom senkivel.

Nayeli... Mégis mi történt? Neki ehhez nincs köze, ebben biztos vagyok. Megint a szülei. Rájöttek, mi folyik a háttérben? Lényeg a lényeg, most rendesen elintéztek. Nem tudom, hogyan fogok kijutni innen.

Óra nem volt sehol, ahogy ablak sem, így nem tudtam, mennyi lehet az idő. Csak arra eszméltem fel, hogy Lee lefelé tart, kinyitotta a cellámat, de nem zárta vissza, hanem felém dobott egy sörös dobozt, és lehuppant mellé.

- Ejj, lejárt a műszakom. Te pedig szabadon távozhatsz. Egészségedre - emelte fel a dobozt, és húzott le egy jókora kortyot.

- Ezt meg, hogy érted?

- A kislány bejött vallomást tenni. Hamis volt a lelet, amit a szülei adtak be. Már intézkedtem. Jó esetben is ülni fognak egy évet. Már amelyik magára vállalja. De tudtam én, hogy ismerős volt a neve.

- Honnan? - Szegény Nayeli, mit kellett átélnie azért, mert a szülei ide juttattak. És mégis megtette értem. Mindig meg tud lepni.

- Emlékszel még JooAn-ra? - bólintottam. - Az első ügye egy elég komoly robbantás volt. Ők voltak azok - nem tudtam mit mondani, ezért tátott szájjal figyeltem. A fülemnek sem akartam hinni. - A kislány kimentette az öccsét, legalább is a tűzoltók ezt mondták. A szüleik sajnos nem élték túl. A lány ezek után kómába került, nyilván látott olyan dolgokat is, amit nem kellett volna. Kicsi volt még.

- Szóval, a szülei nem is a szülei? - kérdeztem a nyilvánvalót, de ez olyan váratlanul ért. Így viszont meg van magyarázva minden.

- Ennél többet sajnos nem tudok, a gyámhatóság vette át az ügyet. Örökbefogadás, ilyesmi. De a lány hetekig kórházban volt.

- Ezért nem emlékszik rá - motyogtam magamban. - Verik otthon őket. Az öccsét is és a lányt is - fordultam felé.

- Ezt nehéz lenne bizonyítani - húzta el a száját.

- Tele van sérülésekkel. És az öccse is ugyan azt mondaná, mint Nayeli.

- Ha ez így van, a gyámhatóság kivizsgálja majd az ügyet, mivel még nincs tizennyolc a kisasszony. Tudod, mit kell tenned.

- Igen - felemeltem a sörös dobozt, és az övéhez koccintottam. Végre látok egy kis fényt a sötétségben.

***

Bármennyire is ez volt a legkézenfekvőbb ötlet, először meg akartam beszélni Linával. A suliba nem mehettem vissza, tudom, hogy hírem ment, és senki se hinne nekem. Bár ezt leszartam igazából. A tanárral megbeszéltem a dolgokat, az érettségi és az előtte levő felmérő vizsga ugyan úgy fog zajlani. Innentől már koncentrálhattam Nayelire.

Aki két napja nem válaszol telefonon, és nem jön iskolába se. Reggel kimentem a kapuhoz, bő ruhákban, nehogy felismerjenek és rám hívják a zsarukat - mert kinézem belőlük - de nem láttam, se őt, se az öccsét.

Nagyon rossz előérzetem volt. Tudtam, hogy este lehet csak esélyem bejutni hozzá, ezért tizenegy fele elindultam. Azonban amit ott láttam elriasztott. Miért nem mentem egyből feljelentést tenni? Még ha be is zárták az egyiküket a rendőrség félrevezetése miatt, a másik itt maradt velük.

Nayeli ablakán rácsok voltak, ki se lehetett nyitni. Felmásztam az ereszcsatornán, de a rács olyan apró volt, az ujjam nem fért be. Elővettem a telefonom, és kihúztam belőle azt a kis rudat, amivel elvileg pötyögni kéne rajta, én mégse használom soha. Bekopogtam, de semmi választ nem kaptam.

Egyre jobban féltem, mit tettek vele, de folytattam tovább a kopogást, míg a függöny meg nem mozdult. Nayeli nézett ki rám, de olyan volt, mintha egy félholt állna előttem. Az arca fel volt dagadva, pizsamában volt ezért láttam mennyi új sérülése van, és húzta a lábát. A ablakot csak résnyire tudta kinyitni, így viszont hallhattuk egymást.

- Örülök, hogy kiengedtek.

- Mi történt? Miért tették ezt?

- Megtudták, hogy veled voltam. Végig. Tegnap egy rendőr elvitte apát, és azóta haza se jött. De ez - nézett a rácsra - Három napja van itt.

- És a lábad?

- Azt hiszem eltörött, de anyát nem érdekli. Nem enged ki innen. Dae-t sem.

- Nayeli, bízz bennem. Egy kicsit még bírd ki kérlek. Kihozlak innen.

- Hogyan? - zokogott fel. Fájdalmai voltak, láttam rajta. Nem csak testi, ami jobban aggasztott. Mikor lesz már vége ennek? Most ha tehetném magamhoz ölelném, és egész este simogatnám, hogy megnyugodjon. Biztos napok óta nem aludt.

- Nem terhellek most ezzel. De ígérem, kihozlak innen, és mindent elmagyarázok. Csak várj egy kicsit.

- Rendben - suttogta vékony hangon. A könnyei még mindig áztatták az arcát.

- Menj vissza, próbálj meg pihenni.

Nem kellett kétszer mondanom neki. Bólintott, és bezárta az ablakot, de még egyszer visszanézett rám. Nehezemre esett ott hagyni, viszont tudtam, hogy én itt nem segíthetek. Az apja elkerült a képből, maradt a dühös anyuka, és nyilván az a pojáca Ran. De nem lesz gond. Ha a gyámhatóság kijön ide, és ezt meglátja, nem fognak gondolkodni, hogy elvegyék tőlük őket. És mivel kötelesek beengedni, nyert ügyem van. Nayeli hamarosan nagykorú lesz, a kölyök pedig az én felügyeletem alá fog kerülni. A húgomat sikerült felnevelnem, őt sem fogom a bajban egyedül hagyni.

Mikor befordultam az utcába, valaki rögtön lecsapott rám hátulról. A súlyából, és a melléből ami a hátamnak nyomódott leszűrtem, hogy Lola az, de akkor ki karolt belém oldalról?

- Na mizu te cellaszökevény? - hallottam meg Jimin hangját.

- Jé, te még élsz? - nevettem fel, és dobtam kicsit feljebb Lolát, aki úgy kapaszkodott belém mintha za élete múlna rajta.

- Vettünk piát. Ünnepelni. Ne ellenkezz, mert tölcsért is hoztam.

- Értettem - jelentettem ki. Jiminből kinézem, hogy ledugja a torkomon, ha azt mondanám neki, hogy nincs kedvem inni.

Ők kellettek most nekem. Holnap nehéz napom lesz, de addig is legalább felejthetek egy kicsit. Mielőtt belekezdünk az utolsó etapba.