Voltak.

Ez az egy szó csengett a fülemben. Nagyon rossz helyre nyúltál Nayeli, miért nem maradtam inkább csendben?!

- Sajnálom. Nem kérdezek többet ígérem - hajtottam le a fejem. Jungkook elém lépett, és egyik ujját az államnak nyomva felemelte a fejem, hogy a tekintetünk találkozzon.

- Nincs gond. Már túlléptem rajta. Mindig itt vannak velem - mosolyodott el a képet nézve. A nő képe mögül elővett még egyet, amin egy kis magzat volt. Még csak meg sem született. Alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. - Sajnos rosszul sikerült a műtét, és meghalt, a fiammal együtt.

- Azt hiszem... Nem kellett volna idejönnöm. Hazamegyek - hadartam, és már indulta is volna, ha nem állít meg.

- Mondtam, hogy nincs baj - erősítette meg, kicsit keményebb hangon. - Örülök, hogy itt vagy. Ez elkerülhetetlen lett volna. Ha annyira azt akarnám, hogy ne lássa senki, nem a hűtőn tárolnám. Nincs azzal baj, hogy rákérdeztél, csak még mindig nehéz beszélnem róluk. Ezért ne érezd rosszul magad. Ez az én hibám. Amiért nem tudom elengedni őket - csendesült el a végére.

- Szerintem ez nem rossz dolog. Hiányoznak, ez természetes. Megtiszteled őket az emlékük őrzésével.

Mindig arra kell rájönnöm, amit már az elején is tudtam. Jungkook jó ember, csak mindenki rossznak látja.

A hűtő mellett volt még egy kép, amire akaratlanul is ránéztem. Jungkook levette, és felém fordította.

- Ő a húgom. Nagy csínytevő volt kicsiként is, de most még annál is jobban hiányzik, hogy megvicceljen.

- Ő is...

- Oh nem, nem - nevetett fel, és legyintett. - Ő kicsit korán találta meg a párját, és tizennyolc évesen feleségül ment hozzá. Most három várossal arrébb laknak. - Megnyugodva felsóhajtottam. Nem tudtam volna mit kezdeni a helyzettel, ha azt mondja, ő sincs már velünk. Egyáltalán hogy kellene ilyenkor reagálnom? Dobjak fel valami másik témát, vagy fejezzem ki mély sajnálatomat, amivel amúgy nem menne semmire? Miért nem tudok ilyeneket, miért nem vagyok olyan, mint a többiek? Az életben kellene élnem, én mégis azt érzem, hogy sétálok mellette a szüleim által kreált világban.

Több inger is ért, pedig nem vagyunk itthon fél órája se.

- Lola segíts! Áthívtam magamhoz LiNát, de... Mindegy, bonyolult ügy, a lényeg, hogy most az én ingemben mászkál a lakásomban, az ezredes pedig tiszteleg!

Ezzel írtam rá a barátnőmre, hátha észhez térít. Mivel tényleg így volt. Mikor megláttam az ingemben, már akkor pofán basztam volna magam, amiért ilyen hülye voltam. A szorító sincs rajta, ráadásul kissé át is látszik az a fehér szar. Az lett volna csoda, ha nem áll fel tőle!

Ráadásul még Rebeccáról is tud. Lolán kívül másnak nem beszéltem róla, de mikor megkérdezett,. és láttam a sajnálatot a szemében, csak úgy kicsúszott az egész a számon.

- Tartsd féken a farkad Jeon, ő még kiskorú! Vállald a hülyeséged, és nehogy rámássz!

Jött a válasz perceken belül. LiNára néztem, aki csendben majszolta az ebédet. És végig mosolygott, pedig ez a világ legegyszerűbb kajája. Összeszorul a szívem.

Leültünk a kanapéra, és ahogy megígértem neki, beraktam egy filmet. Előtte persze hoztam ki neki takarót, mert nem lehet túl meleg az ingem, ami takarja. De bár ne lenne rajta. Te jó ég, megint hova gondolok! Lola, gyere ide és üss agyon!

- Mi a baj? - fordult felém a nyitó jelenetnél. - Miért van az öledben egy párna?

Hát kiszúrta! Jobb lett volna, ha elvonulok öt percre a fürdőbe. Azt nem kérdezné meg, mit csináltam.

- Fázik a combom, de a takaró alatt melegem lenne - vontam vállat, mintha nem lenne nagy ügy, hogy az éppen merevedő farkam akarom eltakarni előle. A végén még megijedne. Vagy.. Olvasott már ahhoz eleget, hogy tudja, mi ez a folyamat? Vagy, hogy észrevegye? Nyilván nem vak, de nem tudom elképzelni, hogy rám nézne, és elpirulna annak láttán, hogy keményedek. Ha nem mondom neki, vagy adok egyértelmű jelet.

Na de nem számít, nem most fogok elkezdeni ezzel kísérletezni. A végén még én nem fogom bírni, és tényleg rámászok.

- Kár, hogy nincs telefonod - szólaltam fel annál a jelenetnél, ahol a csajt a pasi úgy nyugtatta meg, hogy az éjszaka kellős közepén felhívta. - Én is felhívnálak, hogy beszéljünk. Biztos vagyok benne, hogy nálad ez is hatalmas szabály szegés lenne.

- Az nem kifejezés - nevetett fel. - De nem lehet telefonom. Anya szerint rontja a szemet, és elveszi a figyelmet a tanulástól.

- Veszek neked egyet - dobtam fel az ötletet, de az elvárásaim ellenére ezen is csak nevetett.

- Azok nagyon drágák, ne költs rám.

- A kis nyomkodhatós? Tudod te, hogy nagyjából annyiba kerül, mint egy kiló kenyér?

- Komolyan? - fordult felém, mire bólintottam.

- Az még talán nem is lenne akkora baj. Tudsz vele fotózni, SMS-t írni és telefonálni, ennyi. Nem a telefon fogja elvenni a tanulásról a figyelmed, hanem én - húztam ki magam büszkén.

- Jól hangzik. De miről tudnánk mi beszélni?

- Bármiről, ami eszembe jut. Azt majd megoldom én. Na, benne vagy?

- Igen - bólintott határozottan. Ez is segíthet a határok átlépésében. Egy az, hogy lesz nála telefon, ami tiltott, kettő, hogy még használni is fogja, és három, hogy olyanokba fogom belevinni, amiket álmaiban sem gondolna.

***

Fogalmam sincs, mikor aludhattam el. De most olyan eufórikus állapotban vagyok, szinte biztos, hogy eddig aludtam. Mit is néztünk előtte? Még a témára sem emlékszem. Az egyetlen dolog, amit észlelek, hogy Jungkook illata teljesen körbeölel. Tényleg, elvégre nála vagyok.

Kinyitottam a szemem, és megláttam őt, ahogy fölém kerekedik. Végighúzta hüvelykujját az arcomon, majd a számhoz érve beljebb nyomta. A nyakamnál kicsit elidőzött, utána pedig a derekam következett. Belemarkolt, de nem állt meg, elkezdte a hasamon keresztül felfelé vezetni tenyerét egészen addig, amíg a melleimhez nem ért. Nagyon jó érzés volt annak ellenére, hogy a szorító miatt még mindig fáj egy kicsit. De így, hogy a suliban nem hordom lassan megszokom. Azaz visszaszokok.

Mikor keze a pólóm alá ért, felriadtam. Felültem a kanapén, Jungkook pedig a másik oldalról átcsúszott hozzám, nagy szemekkel vizslatva.

- Mi a baj?

- Semmi. Fura álmom volt. Mennyi az idő?

- Ne aggódj, figyelek - mosolyodott el. - Csak fél órát aludtál.

- Azt hiszem, ideje mennem. Holnap... Is jöhetek? - pillantottam fel óvatlanul. Széles vigyor ült ki az arcára, és átölelve bólogatott. Ha erre is rászokok... Nem lesz vissza út. De olyan jó itt. Még akkor is, ha nem tanulunk, és otthon kicsit később kell lefeküdnöm, nehogy leromoljon az átlagom.