Ha az ember a saját életét éli, miért nem választhatja meg a sorsát? Miért nem lehetünk szabadok, azok akik valójában vagyunk? Az a sok álruha, maszk amit magunkra öltünk a kényszer miatt teljesen felőrli a lelket. Az enyém már odaveszett. Nem maradt más, csak az üres álmodozás. Minden nap, eljátszok az összes gondolattal, amit nem tehetek meg.

- Nayeli, fejezd be a reggelidet, különben elkésel - intett felém apám. Anyám csak bólogatott, és folytatta a megkezdett pirítósát. Pedig nem is szereti, csak apa kedvéért csinálta. Miért ne ehetne azt, amit akar? Miért gond, hogy más van az asztalon, mint amit eszünk?

A reggeli után apám szokásosan elvonult megigazítani az öltönyét még munkába menet előtt, anyám pedig elmosogatott. Megfésültem még egyszer a hajam, begomboltam az utolsó gombot is a felsőmön, és bekopogtam az öcsémhez. Tudta, hogy én vagyok, a családban csak én kopogok háromszor, ha akarok valamit.

A szüleink kikísértek egészen a kerítésig. Mint mindig, megvárták, amíg elérünk az utca végére, és eltűnünk a szemük elől. Abban a pillanatban Dae beletúrt a táskájába, és elővette a kedvenc párducmintás maszkját. Mióta az a rémes tűzeset volt, úgy érzi, el kell takarnia a fejét, különben az emberek félni fognak tőle, és csúfolni fogják. Meg tudom érteni, én is így vagyok a kezemmel. A csipkekesztyűmet hoztam ma el, mert meleg időt jósoltak a tegnapi újságban, mint az előző hétre.

Az iskolába érve elköszöntem tőle, és mentem a saját osztályom felé. Hatalmas szerencsém van, hogy annak ellenére, hogy mindig csak tanulok, nem néznek beképzeltnek. Az osztályomat mindenki szereti, mert összetartó közösséggé tette őket ez a két év. Már kilencedikben is azon dolgoztak, hogy ne tudják őket szétszakítani. Furcsa, mert egy csomó idegenről beszélünk.

Legszívesebben én is oda tartoznék. Ha nem kéne rögtön a csengő után hazamennem, maradhatnék velük beszélgetni, esetleg iszogatni a sarki kávézóban. Sétálhatnánk a parton, vagy csak leülnénk a parkba zenét hallgatni. Sajnos, ezeket csak azokból a könyvekből tudom, amit a suli könyvtárában találok. A szüleim ezt az egyet fogadják el mentségemnek, ha kések. De mindig fel kell mutatnom az aznapi pecsétet, nem-e hazudok.

- Szia, van egy perced? - ült le mellém mosolyogva az egyik osztálytársam. Molly, ha jól emlékszem. Becsuktam a könyvet, amire a kérdésénél ránézett, és én is elmosolyodtam.

- Persze.

- Nem szeretnél idén te lenni az osztályképviselő?

- Hogy én? - képedtem el. Szétnéztem, nehogy meghallja valaki ezt a sületlenséget.

- Figyelj, folyton a könyveket bújod, és tudjuk, hogy nagyon okos vagy. Ráadásul tök jó fej! Plusz, mindenképp változtatni akarunk, mert ha idén is Kyo lesz a képviselő megint egy éven át ehetjük minden reggel a tojásos szendvicset.

- Hé! A tojásos szendvics a legjobb! - szólalt fel az említett, mélyen megsértett hangon.

- Molly - lépett a lány mögé egy magas, szőke hajú srác. - Hagyd őt. Tudod, hogy neki a tanulás az első. Biztos nem lenne erre ideje, és a szülei sem díjaznák. Vagy azt akarod, hogy az ötleted miatt otthon kikapjon?

- Oh te jó ég - kerekedett el Molly szeme. - Igazad van. Sajnálom - fordult felém, és hajolt meg. Tudom már, ki volt a pasas, Molly fiúja. Kevésszer nyitja ki a száját, de olyankor mindig jó ötletei vannak. Most pedig megmentett egy kínos beszélgetéstől. Mert igen, szívesen lennék képviselő, legalább tartoznék ezzel valahova, de nem lehet.

Az osztályfőnökit vártam a legjobban. Imádom a tanárunkat, mindig olyan viccesen beszél, hogy mindenki jó kedvvel hagyja el az iskolát. Ám ma a szokottnál is mosolygósabban tért be az ajtón, és ült le az asztalához.

- Be szeretnék mutatni valakit. Mától ő lesz az új osztálytársatok, de mielőtt bejönne szeretnék pár szót szólni. Kicsit idősebb, mint ti, de ezért nem kell félnetek. Rendes srác, szeretné letenni az érettségit, amit évekkel ezelőtt nem tudott. Ehhez mérten fogadjátok, és bánjatok vele. Bejöhetsz - emelte fel a hangját. Az ajtó kinyílt, és egy magas, barna hajú férfi lépett be rajta.

Az osztályban síri csend lett. A férfi pókerarca lenyűgöző volt. Ahogy ott állt, ökölbe szorított ujjakkal. Senkire se nézett, csak a földre, mikor meghajolt. Jeon Jungkook. Mintha ezt a nevet hallottam volna, de olyan halkan beszélt. Az arca tökéletes volt, a bőre gyönyörű és mégis, mintha az osztály már most kirekesztette volna. Mindenki összesúgott.

A kézfején és a nyakán nem tudta elrejteni az egyenruha a tetoválását. Azt sejtette, hogy tovább is van, nem csak ott, ahol látjuk. Az alsó ajkában, és a szemöldökében a piercingek megcsillantak, ahogy a fejét oldalra biccentve megigazította a haja elé hulló tincseit. A füle egészen a porcig ki volt lyukasztva, de mindben ugyan olyan fülbevaló volt. Míg a másikban inkább a lógósakat preferálta.

- Én ismerem őt - kaptam el egy beszélgetést, ami mögöttem zajlott. - Hallottam róla a bátyámtól. Állítólag nagyon zűrös a pasi, hisz csak rá kell nézni, és több, mint harminc!

- Mi? Akkor meg mit keres itt?

- Csendet! - intett felénk a tanár. Hirtelen mindenki morajlani kezdett, senki se törődött az új diákkal. Előre fordultam, és ránéztem ám ekkor ő is így tett, és elkapta a tekintetem. Nem tudtam mit tenni, ezért próbálva kedves lenni, integettem neki. - Ülj le Nayeli mögé fiam. Fontos, hogy tudj figyelni, mivel le vagy maradva.

Jungkook bólintott egyet, és tette, amire a tanár kérte. Nem néz ki többnek, mint harminc. Még annyinak se. Ez biztos butaság. Különben is, egy olyan embernek miért csak most lenne fontos az érettségi?

A csengő után mindenki csoportokba gyűlt, úgy hagyták el az osztályt. Szerettem volna mondani valamit az új srácnak, de mire hátrafordultam, ő már el is tűnt. Helyette viszont Ran lépett be, és futott elém, nagy sietve.

- De jó, hogy még itt vagy.

Bárcsak ne lennék! Ettől a férfitől borsózik a hátam. Kiskoromban, anyáék csak vele engedtek barátkoznom, de ez odáig fajult, hogy már lassan a férjemnek akarják. Alig várják, hogy betöltsem a tizennyolcat, és komolyabban is el tudjunk erről beszélni. Már a gondolatától is rosszul vagyok.

- Kerüld el ezt az embert. Mindent tudok róla, nehogy szóba elegyedj vele.

- Nem te fogod eldönteni, kivel beszéljek és kivel ne. Ő most már osztálytárs - vontam vállat. Ran kifújta magát, és felkapta vállára a táskámat, hogy el tudjon velem indulni.

- Megint olyan női bajaid vannak? Mitől vagy ilyen pukkancs?

- Attól, hogy szerencsétlen fiú be se tette ide a lábát, de már mindenki elkönyvelte valaminek. Te is - emeltem ki a mondatból. - Ne aggódj, nem fogok vele beszélni, nem tűnik cseverészős típusnak, de ne ítélj el senkit a szóbeszédek alapján. Én se vagyok beképzelt stréber csak azért, mert folyton a könyveket bújom.

- Ez így igaz. Te vagy a legokosabb ember, akivel találkoztam. Az, hogy most csak olvasol a te javadat fogja szolgálni. Merre van az öcséd?

***

- Anya - szólaltam fel a vacsora előtt.

- Mi ez? Azonnal vegyétek le! Vacsorázni készülünk, ne legyetek illetlenek! - mintha meg se hallotta volna a hangom, idegesen a kesztyűmre és Dae maszkjára mutatott. Összenéztünk az öcsémmel, és szégyenkezve bár, de levettük a minket takaró anyagot. A hasam görcsbe rándult, pedig az anyám többször is látott már minket így.

- Szóval - kezdtem bele megint, mikor elkezdtünk enni. Tényleg ennyire elenyészik a hangom a fejében? Nem is érdekli, mit akartam mondani? - Ma felkértek, hogy legyek osztályképviselő-

- Szó se lehet róla! - zendült fel apám erőteljes hangja. - Értékes időd menne el a tanulásból.

- Még be se fejeztem - hajtottam le a fejem.

- Nem is kell - folytatta anyám. - Apádnak igaza van, nem vesztegetheted ilyen felesleges dolgokra az idődet. Gondolj a jövődre.

Milyen jövőmre? Amit ti akartok nekem? Én nem akarok sem cégvezető, sem orvos lenni! Miért nem halljátok meg a hangom?

- Értettem. Köszönöm a vacsorát.

- De hisz alig ettél.

- Elment az étvágyam.