Lotti

Habár tagadhatnám, hiábavaló lenne minden erőfeszítésem. Teljes mértékben elképedtem rajta, hogy a mai önkéntes megmentőm, valójában a BTS egyik tagja. Sőt! Ahogyan, azt korábban Sohyun állította, mind a hét fiú talpig úriember és elképesztően rendes, így Taehyung viselkedéséből nem is tippeltem volna egyik jellemvonásra sem. Hiszen se rendes, se úriember nem volt. Gyakorlatilag rám nyomult a székházban és a kocsiban is! Hát álljon már meg a menet!

- Nos, ez egy remek fejlemény. – köhintettem visszanyerve a hangomat és negédesen barátnőmre, majd a még mindig vállamat szorongatóra pislantottam. – Azonban ettől függetlenül téged nem kedvellek – böktem ujjaimmal a srácra, aki ezt magára sem véve elvigyorodott. – nekem pedig dolgom van otthon. – mutattam ezúttal magamra.

- Azt hittem feladtad az overállal való próbálkozást. – ráncolta értetlenül a szemöldökét Sohyun, amitől megrántottam a vállamat.

- Sajnos ez nem áll fent, mint választható opció. – tártam szét a karomat, és kissé el is csodálkoztam kijelentésén, mivel tudta, hogy a legfontosabb órámra nem mernék egy hónap múlva üres kézzel beállítani. – Úgyhogy hazafelé betévedek egy méteráruba, és ha kell, egész éjjel újat fogok tervezni.

- Várjunk csak meg egy pillanatra... - szakított bennünket félbe Taehyung, amitől morcosan fordultam felé. – Divattervező vagy?

- Dizájner – javítottam ki magamat, majd megingatva a fejemet helyesbítettem. – És majd csak leszek, ha lediplomáztam.

- Hát ez csodajó! – csapta össze a kezét Taehyung izgatottan, amit se én, se a döbbent legjobb barátnőm nem tudott hova tenni. – Akkor akár dolgozhatnál nekünk is, nem igaz?

- Lányokra, tudod ilyen mellekkel megáldott, hosszú hajú egyedekre szoktam ruhát tervezni. – magyaráztam, majd a szemléltetés kedvéért magam elé helyeztem két karomat, mintha mindegyikben egy jól megérett görögdinnyét fognék. – Szemlátomást, te se nem Sunmi, se nem Chungha nem vagy, így rád és a kis barátaidra nem nagyon tudnék ruhát tervezni. Bár a múlt hónapban rajzoltam egy lilás-fehér habcsók ruhát, azt megvarrhatom neked, ha mindenképpen dolgoztatni szeretnél...

- Sunmi? Chungha? – ráncolta a szemöldökét, ahogy összefonta a kezeit maga előtt. – Hogy-hogy pont ez a két név ugrott be neked?

- Ők a múzsái. – szólt közbe Sohyun, én pedig bólintva fejeztem ki egyetértésemet. – Sunmira tervezte az első ruháját, még, amikor a Wonder Girls tagja volt. És Chungha már a Produce óta magára vonta a figyelmét... Nagyon mérges volt, amikor Somi nyert, ki is jelentette, hogy rá sosem fog tervezni...

- Sohyun! – szóltam rá erélyesen kissé szószátyár barátnőmre, aki akaratán kívül regélte el egész életemet.

- Most miért? Nem ez az igazság? – mosolygott rám, ujjaival megbökve az orrom, amitől szokásosan elnevettem magam.

Taehyung meglepően édes mosollyal vizslatta a duónkat, ami kimondottan nem tetszett. Annyira elképesztően helyes férfi volt, vonzó megjelenéssel és kisugárzással. A hangjától természetesen érthetően padlót fogtam, de, akárhányszor megszólalt és tett valami hülye megjegyzést, legszívesebben a plafonra másztam volna, hiába alig pár órája ismertem. Illetve egy órája, ha pontosítani akarok.

Mindenesetre örültem, hogy a személyisége nem túlkecsegtető számomra, mert így nem állt fent a veszélye, hogy megtetszik nekem egy világhírű idol, aki után sírhatok éjszakákat. Feltehetőleg minden második lánnyal kikezd, akivel csak tud, és nem sikítja a nevét elaléltan pusztán a jelenlététől. Erre nekem pedig nincs szükségem. Ezért is vette fel a személyiségem a harcot vele, hogy esélye se legyen egy pillanatra sem, azt gondolni, hogy egyáltalán valaha képes lennék rá, pasi alapanyagként tekinteni.

- De, és most, hogy megvolt a napi túl sok információ, Lottiról, én el is indulnék haza. – mutattam fel mindkét kezem hüvelykujját. – Mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak, de utálok hazudni, szóval, csak, szia és ennyi.

- Remélem még látjuk egymást, Lotti-ssi. – kacsintott egyet Taehyung. A fejemet ingatva öleltem magamhoz barátnőmet, aki még a fülembe súgta, hogy otthon mindenképpen beszélünk. Ezután végre elhagytam a színteret és hatalmas léptekkel mentem ki a stúdióból, egyenesen a közeli buszmegállóba.

Azonban, arról teljesen megfeledkeztem, hogy fogalmam sincs, hogyan jutok haza.

- Basszameg! – káromkodtam el magam magyarul, így még különösen furcsa pillantásokkal sem illettek meg a járókelők, csak mentek tovább az útjukra. Fújtatva kotortam elő a táskámból a telefonomat, hogy felhívhassam előbb bent hagyott barátnőmet, csakhogy mit ad isten: a táskámban és a zsebemben sem találtam az eszközt. Hát nyilván ki mással történhet ez meg, ha nem Hámori Lottival!

Leültem az üres fapadra, majd fejemet a tenyerembe ejtve kezdtem el sebesen végig gondolni, hogy vajon mikor hagyhattam el a telefonomat. Lássuk csak...

Az épületben, a recepciónál még megvolt, sőt, ha jól emlékszem, amikor a parkolóházban beszálltunk a terepjáróba, akkor is elővettem és megnéztem rajta az időt. Ezután visszacsúsztattam a zsebembe, aminek... nem húztam be a cipzárját.

Ezt nem hiszem el! Létezhet, hogy kicsúszott a helyéről, amikor Taehyung játszós kedvében volt? Igen, mivel vagyok ekkora piszok mázlista, biztos vagyok benne, hogy így történt.

Egy hosszas levegő kiengedést követően, lesimítottam kiálló hajtincseimet, majd egy bágyadt, kamu mosollyal az arcomon visszasétáltam a stúdióhoz. Bár reménykedtem benne, hogy nem kell találkoznom, azzal a felfuvalkodott idollal, sajnos kellett, hogy a segítségét kérjem, megint.

- Segíthetek hölgyem? – lépett hozzám egy hosszú, fekete hajú lány, aki csiptetős mappát szorongatott a karján és egy undorítóan zöld pufikabátot viselt.

- Igen, nos, az igazság az, hogy... - kezdtem volna bele a sztoriba, de egyszerűen nem találtam olyan verziót, ami nem hangozna kamunak egy totálisan külföldi arcú lány szájából, aki állítólag elhagyta a telefonját Kim Taehyung kocsijában – már, ha azaz övé volt – miközben idejött vele a fotózás helyszínére. – elhagytam a telefonomat és ez a hely volt a legközelebb, ahová beugorhattam volna. Tudja, itt dolgozik a legjobb barátnőm, Sohyun, sminkasszisztens.

- Igen, szeretné, hogy idehívjam? – fontoskodott, azonnal, én pedig biccentettem. A csajszi magamra hagyott, így megkönnyebbülve helyeztem tenyeremet a mellkasomra. Ez a sztori sem volt sokkal jobb, de hihetőbb, azt hiszem. Az pedig, hogy mennyire rémes akcentussal és nyelvtannal beszéltem zavarodottságomban, az már csak cseresznye az amúgy is habos torta tetején.

Az ajkamat harapdálva toporogtam egy helyben, közben feltérképezve a helyszínt, amire korábban nem volt eddig alkalmam. Mindenhol fura raklapok voltak kihelyezve, amiket különböző színű bársonyanyagokkal borítottak be. Mindemellett gumiabroncsokból is volt tákolva kisebb rész, ami most éppen nem volt megvilágítva, hiszen a raklapos részen készültek a fotózásra. Bár nem volt óriási a tér, nem sikerült megtalálnom a szememmel Sohyunt, aki már valószínűleg nekilátott a sminkeknek.

Hangos vihogás és egy ajtó csapódás hallatszódott mögülem, mire a tengelyem körül megpördülve pillantottam meg két srácot. Az egyik alacsonyabb, barna vékony kabátot viselt és egy szebb szőkeárnyalatú hajkoronát tudhatott magáénak. Mellette egy nyuszimosolyú, hosszú, hullámos fekete hajú fiú állt és látszólag nagyon nevettek valamin mindketten.

- Komolyan, bébi, többet nem engedem, hogy te válassz éttermet, Olyan pocsék volt a kimcsijük, pedig azt nehéz elrontani. – szólalt meg a szőkés hajú, mire meglepetten pislogtam és bár el kellett volna kapnom a fejemet, valamiért képtelen voltam rá.

- Mert az a cukrászda, abban a sikátorban a múltkor? Egy hétig ment a hasam tőle! – kontrázott a magasabb. Zavaromban az ujjaimat tördeltem, mivel elindultak befelé és ezzel egyidőben észre is vettek engem. Ó, basszus, most mit csináljak? Szólaljak meg koreaiul? Vagy angolul? Vagy inkább ne is mondjak semmit csak tegyek úgy, mintha egy szobor lennék? – Hello? – a nyuszimosolyú valami fura angol akcentussal mondta ki ezt az egy szót, de, annyira aranyos volt, hogy nem tudtam kinevetni érte.

- He-hello. – nyögtem ki és idiótán intettem egyet a kezemmel. – Illetve, izé... sziasztok. – mondtam koreaiul és, hogy még kínosabb legyen a helyzet, meg is hajoltam nekik.

- Segíthetünk? – kérdezte most a szőkésebb. – Ugye nem egy beszökött army vagy?

- Ma harmadjára hiszik azt, hogy army vagyok. – ingattam a fejemet és esetlenül széttártam a karomat. – Miközben közöm sincs a hadsereghez...

A két fiú erre összenézett és olyan őszintén kezdtek el hangosan nevetni, hogy valamiért az én szám is mosolyra húzódott.

- Lotti vagyok, egyébként. – mutatkoztam be. – És elhagytam a telefonomat. Csak azért jöttem vissza...

- Jungkook vagyok, ő pedig Jimin. – mondta a magasabb magára, majd a kisebbre mutatva. – Itt hagytad el, vagy mi történt?

- Igazából...

- Bent hagyta a kocsiban. – jött ma már újra a hátam mögül egy mély férfihang, és bármi meglepő, újra testi kontaktust alakított ki, amint megállt, kezét a vállamra téve. – Tudtad előre, hogy hiányozni fogok és direkt bent hagytad, baba? – hajolt be az aurámba és újból megvillantotta gyerekes mosolyát, amitől egyszerre kezdett el verni a szívem és lettem baromira dühös.

Ki jutok én még ma ebből az édenkertnek érződő pokolból?