Lotti

Hétvége révén kivételesen nem a közeli parkban mulattam az időmet – pedig az overállra ráfért volna még egy pár terv – hanem a szokásos hétvégi nagytakarítást végeztem, hiszen ismerve legjobb barátnőmet, ő sose csinálta volna meg, hiába nem lakunk éppen nagy lakásban. Így minden szombat délelőttömet beáldoztam erre, hogy rendet teremtsek és elvégezzem a nagytakarítást.

Bekapcsoltam az egyik zenei csatornát a tévén és háttérzajnak tökéletes volt a portörléshez, fürdőszobatakarításhoz és hasonlókhoz. Reménykedtem benne, hogy mihamarabb sikerül ezeket letudnom, mert azért szerettem volna még délután elugrani egy méteráru boltba, hogy vegyek néhány újabb anyagmintát, mert természetesen nem hagyott nyugodni a készülőben lévő ruhadarabom.

Már éppen végeztem a konyha felmosásával, amikor a telefonomon beállított alapértelmezett csengőhang elég erőteljesen kezdte tudtomra adni, hogy valaki hív. A szemöldökömet ráncolva tettem félre a takarítóeszközeimet, hogy a pultról felkapva meglessem, ki keres most.

- Halló? – szóltam bele a készülékbe kivételesen koreaiul, mivel láttam, hogy a hívásazonosító titkos, de szöuli a körzetszám.

- Lotti? Sohyun vagyok! – köszönt bele legjobb barátnőm, amitől csak mégjobban meglepődtem. – Szükségem van a segítségedre!

- Mi? Miért nem a saját telódról hívsz? Egyáltalán ez kinek a száma? – árasztottam el kérdésekkel, ahogyan azt egyébként rendszeresen szoktam.

- Aejin, a főnököm adta kölcsön a telefonját és pont ezért hívlak. – hadarta nekem pedig nagyon kellett koncentrálnom, hogy jól fordítsak mindent, mert a felét nem is értettem a mondandójának. – Jó, mondom magyarul, mert most SOS kellesz!

- Megtisztelsz. – váltottam nyelvet megkönnyebbülve, hogy nem kell értelmeznem és fordítanom is egyszerre. – Mit hagytál el?

- Ez sértő, hogy egyből erre gondolsz! – fújtatott, de én csak nevettem, mert ezzel tényleg elárulta magát, hogy elhagyott valamit. – Oké, kora reggel az ügynökség irodájában felejtettem a telefonomat a töltőjén... - kezdett bele, amikor a háttérben valaki elég hangosan elkiáltotta magát, de, annyira, hogy még én is tisztán értettem minden szavát.

- Hol a csodában van Kim Taehyung? – egy ideges férfinek ítéltem a hang tulajdonosát és szinte láttam magam előtt, ahogy Sohyun elhúzza a száját.

- Jó, helyzet van, szóval gyorsan elhadarom, mi kell... - terelte vissza magára a figyelmem kizökkentett barátnőm, én pedig bólintottam párat habár ő ezt nem láthatta. – A telefonom, igen ott van, de nem ez a legfontosabb. Ott maradt az egyik nagyobb csomag ecsetkészlet, ami nélkül félig most áll a fotózás. Viszont! – állt meg egy tizedmásodpercre a beszédben. – El vagyunk úszva a munkába, Taehyung nincs itt, Jungkook és Jimin leléptek ebédelni szóval káosz van, és senki nem tudja idehozni az ecseteket, ami nagy baj, mert ha egy órán belül nem lesz meg, az egész sminkescsapatot kirúgják...

- Szóval, ha jól értelmezem, nekem kellene elmennem érte? – sóhajtottam fel nagyjából összerakva magamban a hallottakat. Éreztem, hogy egyből összeszorul a gyomrom és máris izzad a tenyerem.

- Nagyon kérlek, ez tényleg fontos! – már szinte sírt Sohyun, így meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondok neki. – Viszont semmiképpen se szállj metróra, mert azzal alapból fél óra mire odaérsz, így esélytelen, hogy ideérj időben. Fogj egy taxit, menj a Bighit épületéhez. A recepción mondd meg Juseonak, hogy a fotózásról küldtek az itt maradt kellékekért, ő majd elnavigál, ahová kell menned. Ha belépsz az irodába, egy nagy fekete asztal lesz a szemközti falhoz tolva, ott lesz egy nagy fehér csomagolásban az ecsetkészlet és egyébként a telefonom is, de azt megismered, igaz?

- Persze, aha, megoldom. – köhintettem néhányat, de igazából a felét sem fogtam fel barátnőm mondandójának. Azonban ezt nem vallhattam be, mert tudtam, hogy nincs ideje még egyszer elismételni. – Sietek, ahogy tudok!

- Egy istennő vagy, imádlak! – azzal kinyomta a telefont én pedig ott maradtam a kis sokkos állapotomban.

Azt se tudtam hirtelen, hogy mihez kezdjek, hiszen még feldolgozásra sem került az előbb elhangzott információ. Úgyhogy először is úgy döntöttem átöltözök, mert csaknem mehetek át a városon egy fekete, szakadt cicanaciban és egy „Gratulálunk a matek versenyhez" feliratú piros pólóban. Ami, amúgy nem is az enyém, hanem egy volt osztálytársamé, de egy tesióra alkalmával benyúltam tőle és nálam maradt.

Felkaptam egy kényelmesebb farmert, amihez egy levendula színű, kisebb fodrokkal ellátott pulcsit húztam. A hajamat összefogtam egy lófarokba a fejem tetején, majd miután a cipőmet is felhúztam elindultam az utcára, hogy taxit fogjak.

Meglepően könnyű procedúra volt, amíg odasétáltam egy éppen parkoló sárga autóhoz, ahol a sofőr kedvesen kérdezte hova menjek, én pedig pontos cím hiányában csak egy „Bighit főépületet" motyogtam. Erre vigyorogva megérdeklődte, hogy én is „Army vagyok-e" amire visszakérdeztem, hogy „micsoda".

- Ó, szóval a kisasszony a TXT-t szereti? – folytatta a beszélgetést, mikor már kikanyarodtunk a főútra.

- Én... - kezdtem volna bele, de nem mertem bevallani, hogy fogalmam sincs, miről beszél, így inkább csak ennyit mondtam: - igen, őket.

- Nahát, micsoda változatosság. A minap is szállítottam egy csapat magával egyidős turista lányt, akik megszállottan imádták a BTS oppáikat. – ingatta a fejét, de egy csepp rosszindulatúság sem volt a hangjában. – A lányom is szereti őket, de ő is azt mondta, hogy a TXT is egyre jobb zenékkel jön ki.

Zavaromban legszívesebben elsüllyedtem volna, mert abszolút nem értettem a kpop fiúcsapatokhoz. Azon, hogy engem is turistának nézett nem lepett meg, hiszen szinte hetente előfordul. Bár koreaiul beszélgettem vele, szóval furcsa egy szerzet...

A székházhoz érve elbúcsúztam a bácsitól, aki sok sikert kívánt nekem, hogy véletlenül találkozzak kedvenceimmel, majd elhajtott. Nem haragudtam rá, egészen aranyos volt, úgyhogy mosolyogva megköszöntem és elindultam az óriási monstrum épületbe, hogy valahogy kikeveredjek az útvesztőből és barátnőm segítségére lehessek.

Beléptem az automata ajtón és bár azt gondoltam egyből megpillantom a közelben a recepciót, tévedtem. Csupán egy hosszú aulába csöppentem, ahol lézengtek az emberek. Pár másodpercig forgolódtam, mire a baloldalon megpillantottam egy hosszú pultos részt, így, abban a reményben, hogy oda kell mennem, meg is közelítettem.

- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, mikor észrevettem egy hosszú, szőke hajú lányt ücsörögni a gép előtt. Ő lassan rám emelte tekintetét, majd ösztönösen megforgatva a szemét, megrázta a fejét.

- A BTS tagok nincsenek ma bent, ha találkozni szeretnél velük, javaslom, vegyél jegyet a jövő havi stadionkoncertjükre vagy az egyik fantalálkozójukra. Ma nem indul épületlátogatás, de hétfőn, ha visszajössz, tudunk segíteni. – hadarta el unottan a – gondolom – betanult szöveget, angolul.

- Értem. – válaszoltam én is angolul, majd úgy döntve, hogy nem hagyom, hogy hülyének nézzen a származásom miatt, koreaira kapcsoltam. – A sminkescsapat küldöttje vagyok, hogy elszállítsam nekik az itt felejtett ecsetkészletet.

A szöszi erre egyből felkapta a fejét és a szája elé kapva kezét egyből elnézést kért.

- Kérlek, ne haragudj rám, de, annyi külföldi jön ide, hogy... szóval érted. Azt hittem te is egy vagy közülük. – szabadkozott, de én csak leintettem, mert, mint már említettem kezdtem megszokni, hogy mindenhol ilyennek hisznek. – Menj az aula közepén található liftekhez, ott a negyedik emeletet nyomd be. Ha felértél indulj el egyből jobbra, azon a folyosón a baloldal utolsó irodájába menj be, ott lesz, amit keresel.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, de újra csak elvesztettem a fonalat. Milyen oldal, milyen mi?

Azért mégis elindultam a lifthez és odáig el is jutottam, hogy a negyedik emeletre felérjek. Azonban ott teljes sokkhatásban elfelejtettem melyik irányba kellene mennem, hiszen alapból állandóan kevertem koreaiul az irányokat, valamint a recepciós csaj eléggé hadart is.

Végül balra indultam meg és reménykedtem, hogy valamelyik irodán lesz egy kiírás, hogy jó helyen járok. Vagy csak random nyitogassak be és hátha valahol meglátom a fekete asztalt?

Kifújtam egy adag levegőt a számon, mikor az első ajtó előtt megálltam, majd kopogtam párat és mivel nem jött válasz megpróbáltam benyitni, de zárva volt. Ezt körülbelül háromszor játszottam el, de mindenhol zárt ajtókba ütköztem. Amikor az utolsó szobánál próbálkoztam, éppen csúsztattam a kezemet a kilincsre, hogy benyissak, amikor közvetlenül mögülem meghallottam egy mély férfihangot:

- Segíthetek, baba?