Lotti

- Lotti! Várj meg! – hallottam meg egy lány hangot, aki legnagyobb meglepetésemre angolul szólt hozzám. Zavaromba, elfelejtettem, hogy éppen a laptopomat szerettem volna eltenni, így a mozdulatsorban megállva fordultam a hang irányába és pillantottam meg az egyik csoporttársamat, Lizziet, aki az előadó másik feléből sietett felém.

Őszintén nem tudtam elképzelni sem, hogy a kanadai lány mit szeretne tőlem, hiszen az iskolakezdés óta nem nagyon beszéltünk, maximum a műhelyben, akkor is csak ilyen alapdolgokat, hogy „Add ide azt a dobozt, kérlek. Köszi". Ezen felül semmilyen kapcsolatunk nem volt egymással.

- Szia. – pislogtam rá értetlenül, mikor a szemüveges, hosszú, fekete hajú lány megállt mellettem és még eközben gyorsan eltettem a laptopomat. – Miben segíthetek?

- Ó, szuper, nem köntörfalazol. – könnyebbült meg, és látszólag örült neki, hogy angolul beszéltem hozzá, ami, amúgy, annyira nem is különös, hiszen az előadás, amin az elmúlt másfél órát töltöttük, szintén ilyen nyelven folyt. Ami, azt illeti a legtöbb kurzusom angol nyelvű, mivel a szak nagy részén hozzám hasonló, külföldi diákok tanulnak. Persze a későbbiekben lesznek majd koreai előadásaink is, de az első évben ez nem jellemző. – Lenne hozzád egy pofátlan kérdésem.

Ahogy kimondta az utolsó mondatát, muszáj volt fegyelmeznem magamat, hogy ne forgassam meg azonnal a szememet. Hát persze, hogy erről van szó! A szaktársaim nagy része feltűnően kedves velem egy ideje, feltételezem ez, annak köszönhető, hogy megtudták, a BTS öltöztetője vagyok. Csodás, így szuper éveknek nézek elébe, ilyen haszonleső, keselyű emberek körében...

- Ne kímélj. – sóhajtottam fáradtan és mivel nem szerettem volna a beszélgetést elhúzni, a vállamra kaptam a táskámat, ezzel is jelezve kicsit a lánynak, hogy nem szándékozom vele huzamosabb ideig időt eltölteni.

- Szóval, hallottam egy pár lánytól, hogy a Bighitnél dolgozol... - kezdett bele a mondókájába az ujjait tördelve. Összefontam a karomat a mellem alatt és biccentve jeleztem, hogy folytassa. Nem akartam bunkó lenni, egyáltalán nem volt jellemző rám, de utáltam, ha kiszanálnak. – Részt fogsz venni a jövőheti díjátadókon is esetleg?

- Részt. – mondtam szűkszavúan. – Nem tudok rá jegyet szerezni, ne haragudj, én csak egy mezei munkás vagyok, egy apró porszem a gépezetben, így ezekre nincs befolyásom.

- Ó, hát én, igazából nem jegyet szerettem volna. – jött a lány azonnal zavarba, majd hirtelen megvilágosodott és megrázta a fejét. – Várj, te most azt gondolod, hogy ki akartam használni a pozíciód?

- Mi? – zavarodtam meg én is hirtelen. – Én...

- Ó, basszus, milyen igazad lehetett. – ütötte meg Lizzie a homlokát azonnal, és gyorsan megrázta mindkét tenyerét maga előtt. – Ne haragudj, ha úgy tűnt, hogy érdekből megkörnyékezlek, és ezek után megértem, ha nem akarsz nekem válaszolni. Szimplán csak szerettem volna elmondani, hogy nagyon menőnek tartalak és megkérdezni, hogy baj lenne-e, ha néha együtt tanulnánk vagy valami. Ez így is baromira felszínesen és szánalmasan hangzik, szóval megértem, tényleg, ha nemet mondasz...

Nem hittem neki. Valamiért rossz előérzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Olyan váratlanul talált meg a barátkozási szándékával, főleg most, így nem tartottam volna jó ötletnek, hogy most elkezdjek vele lógni.

- Figyelj, köszönöm a kedves ajánlatod, de a vizsgák és a munkám mellett most nem fér bele sajnos, hogy mással tanuljak. Esetleg majd a második félévben, ha még mindig szeretnéd. – ajánlottam fel, mert sajnos a rossz érzések ellenére sem volt szívem teljesen nemet mondani neki. Lizzie arca látszólag felderült és mosolyogva bólintott párat.

- Akkor majd jövőre. – tapsolt kettőt. – Szép estét, Lotti, köszönöm, hogy beszéltünk.

- Persze. Szia. – intettem neki furán, mert a következő pillanatban ellépett mellettem és kiment az előadó fenti kijáratán.

Őszintén nem szerettem volna agyalni ezen a furcsa, kellemetlen beszélgetésen, így úgy döntöttem inkább elindulok az ideiglenes munkahelyemre, hogy ellenőrizzek pár stílustervet a díjátadókkal kapcsolatban, valamint a ruharaktárba is szerettem volna benézni.

Elbattyogtam az egyetem ruhatárába, ahol elkértem a kabátomat és miután felöltöztem már fejben a metrón voltam, amivel fél óra alatt majd a Bighit épületéhez utazok. Nyugisan a gondolataim társaságában sétáltam ki a már félig kiürült épületből, így a kora esti órákban és néha elidőzött a tekintetem egy-egy karácsonyi dekoráción, hiszen december második hetét tapossuk lassan.

Az udvarra kiérve megcsapott a kellemetlen, szöuli hideg, amitől jobban összehúztam magamon fekete bokáig érő kabátomat és gyorsabban kezdtem szedni a lábam, amikor is a campus egyik kijelölt dohányzó helyén megpillantottam Lizziet egy másik, feltehetően külföldi lány társaságában cigizni. Ugyan mennem kellett volna tovább, de a kíváncsiságom az egyik oszlophoz vezetett, ahol kényelmesen el tudtam bújni és tökéletesen hallottam a beszélgetésüket, mivelhogy kihallottam a nevemet.

- Nem hiszem el, hogy az a cseléd nem akart belemenni, hogy barátkozzatok. Nevetséges. – fújtatott az ismeretlen lány, akinek valamiért nem ugrott be a neve, holott láttam már őt korábban. – Vannak egyáltalán barátai? Mindig egyedül megy mindenhová.

- Értékelhette volna jobban, hogy valaki hozzászól, erre kb lerázott, a munkájára hivatkozva. – kontrázott egyből Lizzie és koránt sem volt olyan kedves és barátságos a hangja, mint néhány perce velem. – Egyáltalán biztos, hogy ez a nyomorult a BTS öltöztetője? Láttam a munkáit, nem igazán jöttek be és nem is értem, hogy Choi dékán miért istenítni annyira!

- Tuti, hogy csókos, valami befizetett csaj és kamuzik itt mindenről. – folytatta a másik, mire fintorogva összehúztam a szemem. Csókos? Mintha magamtól, könyörögtem volna, hogy a BTS-nek dolgozzak. Nyílván mivel csak én tudom az igazságot, honnan tudhatnák ők is. – Akkor? Mi lesz a tervvel? Nem vesszük be a bandába, hogy bevigyen minket néhány rendezvényre?

- Ó, dehogynem! Találkozni akarok a fiúkkal, és minden követ megmozgatok, hogy az a cafka magyar csaj nem csak készségesen bevigyen, ahová akarom, de még a munkáját is nekem adja! – fújtatott Lizzie én pedig ezzel együtt úgy éreztem eleget hallottam.

Észrevétlenül elhagytam a helyszínt és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet legalább, addig, amíg a metróaluljáróba érek. Cafka? Cseléd? Kamus? Sose mondtak még rám ilyeneket! Éreztem, hogy túl dühös vagyok és sértette, ahhoz, hogy higgadtan tudjak uralkodni a gondolataimon, így vettem egy zöld teát az egyik automatából és leültem egy szabad padra, hogy lenyugodjak.

Meg sem fordult a fejemben, hogy a szaktársaim ilyeneket mondhatnak rólam a hátam mögött, hiszen sosem beszéltem velük. De nem éreztem, hogy jogos lenne ez az egész. Mi azzal a probléma, hogy kaptam egy állást, amit vállaltam? Ők is megkaphatják bármikor. És mégis mi okom lenne hazudni? Nem jellemző rám...

A kusza, és fájó gondolatok közepette szálltam metróra és észre sem vettem, amikor már be is értem az irodába, hogy felvegyem a terves mappát. Szinte üres fejjel, robotszerű mozdulatokkal végeztem el a munkámat, holott mindig szerettem odafigyelni, arra, hogy mit és hogyan csinálok. Most azonban éreztem, hogy totál lehúzott az, amit hallottam.

A koncentrációm híján két óra elteltével, úgy kilenc óra magasságában inkább megjelöltem, hogy hol járok és a ruha raktárt meg sem nézve, visszavettem a teljes téli ruhakollekciómat magamra és hazafelé vettem az irányt.

Még jól is esett az arcomba érkező hideg eső, ami pár órája még nem esett, de nem zavart. Ahogy egyre vizesebb lett az arcom, úgy kezdtek el a könnyeim is előtörni és nem tudtam tovább uralkodni az érzéseimen. Nem figyeltem rá, hogy emberek vannak körülöttem, csak hagytam, hogy a testemet rázza a zokogás. A havas eső és a sós könnyek keveredtek az arcomon, hajam egy csómóban kezdett tapadni a fejemre, de nem tudott érdekelni.

- Lotti-ya, hé! – ragadta meg egy kéz a karomat és rángatott vissza az épület fedett része alá, majd fordított magával szembe. – Mi van veled? Miért sírsz?

A mély, férfias hang kivételesen nem idegesített fel, hanem gyógyírként hatott sebzett önbecsülésemre. Mindenféle szó nélkül bújtam a férfi karjaiba, aki elsőre meglepetten dermedt le a mozdulatomtól, majd ösztönösen fonta egyik kezét a derekamra, míg másikkal a hajamat kezdte simogatni. A kabátjából áradó cigaretta szagtól még inkább sírni kezdtem, de nem húzódtam el tőle.

Tudtam, hogy nincs okom a szomorúságra, és, hogy éppen a világ legnagyobb hülyeségét követem el, azzal, hogy pont Kim Taehyung ölelésében érzem magam a legnagyobb biztonságban, de ott és, akkor jónak éreztem mindent.

Még úgy is, hogy sokkal nagyobb lavinát indítottam el ezzel mindkettőnk lelkében, mint, azt valaha hittük volna...

Ihh, nos megint jó kis kihagyás után, nem jelentem ki, hogy visszatértem, inkább kaptam egy vibeot és most nyomom, amikor tudom. Remélem vagytok még itt páran, ha igen, akkor köszönöm, ha nem azt is megértem.  Nos, nem szeretnék ígérni semmit, hogy hogyan jönnek részek, maradjunk, annyiban, hogy egyszer fixen be lesz fejezve a könyv. 

Remélem, amúgy szuper hónapok állnak mögöttettek és rendben vagytok! Érkezem hamarosan a terveim szerint, addig is puszi! Szeszih <3