Lotti

- Sohyun, ötöst kaptam! – sikítottam izgatottan a telefonba, mikor kilépve az egyetem épületén felhívtam őt.

- Mi? Az overállra? Úristen! – lelkendezett legjobb barátnőm velem együtt. – Annyira gratulálok! Este megünnepeljük?

- Még szép! Elmegyünk karaokézni? – vigyorogtam szélesen és közben elindultam a metróállomáshoz, hogy hazamehessek.

- Naná, hatig bent vagyok, utána mehetünk. Elém jössz? – érdeklődött és valami fura hang csendült a telefonba, így sejtettem, hogy még mindig éppen dolgozik.

- Aha. Akkor hatra ott leszek az épület előtt. – ígértem, majd elköszöntem és kinyomtam a telefont, hogy hagyjam a lányt dolgozni.

Valóban boldog voltam, hiszen az utolsó utáni pillanatban fejeztem be a ruhadarabot, de a tanárom így is elégedett volt vele. El is kérte, hogy a novemberi kiállításra, ahol néhány szerencsés diák munkáját kiállítják, elvihesse. Én pedig természetesen gondolkodás nélkül adtam oda neki, végtére is a dizájner szakosoknak ez volt az egyik álmuk. Kikerülni a dicsőségek közé!

Dudorászva álltam meg a zebránál, hogy átmehessek, amint vált a lámpa. Közben elkezdtem számolni, hogy alig múlt egy óra, így nyugodtan vehetek kaját a lakásunkhoz közeli büfében, utána pedig kereshetek még valami sorozatot a Netflixen, amivel elütöm az időt, amíg el kell kezdenem készülődni.

Ezek közül a gondolatok közül ragadt ki egy duda hangja, amire ösztönösen kaptam oda a fejem. A padkánál ott állt a már általam is jól ismert fekete terepjáró, aminek lehúzódott a hátsó ablaka.

- Hello, baba. – vigyorgott rám az ülésről Kim Taehyung, amitől felhorkantottam és erős késztetést éreztem rá, hogy az ellenkező irányba induljak el gyalog, ahol éppenséggel csupán egy park volt. – Merre mész?

- Biztosan nem arra, amerre te. – vágtam rá frappánsan és átkoztam magam, amiért nem fordultam meg és sétáltam el, amint megláttam. Taehyung nevetve kinyitotta az ajtót, kiszállt belőle, majd behajolt az ablakon és miután beszélt a sofőrrel, az autó elhajtott, és itt hagyta a nyakamon ezt a gyökeret.

- Mi a terved délutánra? – lépett oda hozzám, én pedig komolyan nem értettem miért szállt ki a kocsiból és maradt velem.

- Én, öhm... - akadt össze a nyelvem, mivel meg kell hagyni, zavarba jöttem. Eddig is észrevettem már, hogy akar tőlem valamit, vagy tudom is én. De ekkora célzást nem csinált. Mindig csak az épületben tolta a hülye, jelentéktelen flörtjeit. Azonban az, hogy most gondolkodás nélkül kiszállt a kocsiból, és bevállalta, hogy egyedül marad, az valami más volt. – Nem tudom. Haza akartam menni, ebédelni vagy valami.

- Van itt a közelben egy szuper hely, ahol finom a kimbap. Beüljünk oda? – annyira máshogy hangzott a hangja, mint korábban, hogy teljesen lesokkolódtam. Nem tett megjegyzést egyik porcikámra sem, és valóban rendesnek hangzott a felajánlása.

- De, beülhetsz te oda? Nem fognak felismerni? Vagy valami... - motyogtam össze vissza.

Taehyung erre előhúzott a zsebéből egy fekete maszkot, amit az arcára varázsolt. Ettől ösztönösen elmosolyodtam, és kelletlenül indultam el vele a ki tudja milyen étterembe.

- Na, és milyen napod volt? – érdeklődött és nem úgy tűnt, mint, aki csak falból kérdez. Valóban úgy tűnt, mintha érdekelném. És ez jobban tetszett, mint a seggfej énje.

- Ötöst kaptam a munkámra, amin másfél hónapig dolgoztam. – vontam vállat lazán. Taehyung felém fordította a fejét és bár rajta volt a maszkja, csillogó szemein így is láttam, hogy mosolyog.

- Gratulálok. – lökte meg játékosan a karomat, amitől akaratlanul is, de zavarba jöttem. – Van róla képed?

Bólintottam, majd előhalásztam a telefonomat, amin voltak a képek a ruháról. Megmutattam a nyers, csupán vállfán lógó verziót először, majd azt a képet is, ahol felpróbáltam, hiszen mindig a saját méreteimmel dolgoztam, amikor nem volt megadva külön senki.

- Elképesztő, hogy ezt tényleg te csináltad. – hümmögött elismerően, miközben visszaadta a telefonomat. – Van hozzá tehetséged.

- Hát, köszönöm. – süllyesztettem a telefonom a táskámba. – És te mi jót csináltál ma, hogy csak így velem tudtál maradni?

- Volt egy nagy táncpróbánk reggel, a hó végi koncertre. – kezdett a mesébe, amire apró biccentéssel válaszoltam. – Utána elkísértem Jin hyungot a fogorvoshoz, ahol engem is megvizsgáltak... Délután pedig majd hatra kell visszamennem, mert a fiúkkal csinálunk egy spontán Vliveot az armyknak.

- Spontán, de megbeszéltétek? – nevettem el magam, mire ő csak megvonta a vállát.

- A rajongóknak lesz spontán, mert nincs bejelentve. nekünk sokszor előre meg kell ezt beszélni. – magyarázta, majd elirányított egy félre eső kis utcába, ahol néhány lépéssel később megláttam egy piros ajtós kis bisztró szerűséget. – Itt is volnánk.

- Nahát. – lepődtem meg, amint kinyílt az ajtó és ő maga elé engedve betessékelt. Odabent nem volt túl sok asztal, és ember sem, ami azt illeti. Csupán egy középkorú férfitársaság ebédelt, akik fel sem kapták fejüket az érkezésünkre. – Valóban kis étterem.

- Én megmondtam. – kuncogott és elvezetett az egyik sarokba, ahol a földre volt letéve két párna egymással szemben. A kettő közt egy raklap pihent, amit lefedtek egy üveglappal, hogy asztalként szolgáljon. – A fiúkkal gyakran eszünk itt, mert alig tudnak az emberek erről a helyről, miközben isteni a kaja.

- Taehyung-ah! – hasította végig egy erőteljes női hang a levegőt, majd pillanatokon belül egy alacsony, kissé pufi, nagyjából negyven körüli nő lépett hozzánk. – Ezer éve nem láttalak itt!

- Jung ahjumma! – köszöntötte Tae, ismerősen a nőt. – Tudod jól, hogy mennyire elfoglaltak vagyunk...

- Tudom hát, de no. Időnként meglátogathatnátok a fiúkkal! – hajolt le, hogy belecsippentsen a fiú arcába, aki vihogva tűrte. Mosolyogva figyeltem a jelenetet és egyszerűen nem tudtam ezt az egész embert hova tenni.

Időnként úgy viselkedik, mint egy seggfej, aki tudatában, annak, hogy eszméletlen jó pasi, minden lánynál bepróbálkozik. Aztán váratlanul száznyolcvan fokos fordulatot tesz és egy aranyos fiúba megy vissza, aki őszintén érdeklődik irántad és olyan kedvesen mosolyog, hogy nem tudod megállni, neked is kell tőle.

Jung asszony miután nekem is bemutatkozott, felvette a rendelésünket, majd újra kettesben hagyott Taehyunggal.

- Figyelj – szólaltam meg, mert úgy éreztem tisztáznunk kell a helyzetünket, amiben vagyunk. – ugye tudod, hogy ez itt most nem egy randi?

- Tudom. – kacagott fel őszintén. – Szerinted ilyen bénán vinnélek el randira? Ugyan, Lotti, most próbálom neked bebizonyítani, hogy nem vagyok, akkora kretén. Szóval... Jó úton járok?

- Lehet. – vallottam be, de féltem, hogy elkövetek ezzel egy hibát. – De miért akarnál te velem randizni? Én ezt csak viccnek szántam... Nektek dolgozok és amúgy is. Te meg én, az butaság lenne.

- Egyáltalán nem lenne az. – hajolt át az asztalon, hogy közelebb kerüljön hozzám. – Az, hogy te meg én, az minden lenne, de butaság nem.

- Akkor? Őrültség? – mentem bele most kivételesen a játékba és előrébb hajoltam én is, így szinte összeért az orrunk. Taehyung az alsó ajkába harapott, közben egyik kezével az államra fogott, amit rögvest óvatosan cirógatni is kezdett.

- A legnagyobb őrültség, Lotti. – sóhajtotta közénk. – De meg foglak szerezni, ezzel legyél tisztában!

- Erről ne is álmodj. – ingattam meg a fejemet, majd egy határozott mozdulattal a mellkasára csaptam és visszalöktem a helyére. – Egy tökfej vagy, és ez nem változik, akkor sem, ha most éppen kedves vagy velem.

- Majd meglátjuk. – kacsintott rám, én pedig továbbra is ráztam a fejem. – Addig úgy sem nyugszom, amíg el nem érem, hogy az enyém légy.

- Akkor nyugtalan éjszakák várnak rád, tökfej. – hümmögtem. Jung asszony ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen a kajáinkkal, ezzel szerencsére félbeszakítva a bájcsevejünket. – Jó étvágyat! – mondtam, majd enni kezdtem.

Reméltem, hogy nem gondolt egy szót sem komolyan és amúgy csak hülyéskedik velem, mert eszem ágában sem volt egy idollal bármilyen kapcsolatba kezdeni. Igen, helyes volt, és igen kicsit lehet vonzódtam is hozzá. De látszik rajta, hogy nagy játékos, aki könnyen összetörné a szívem. Így jobb, ha távol maradok tőle, biztonságban, nyugiba.

Csakhogy az őrültség valóban úton volt felénk, olyan mértékben, amire nem számítottam.