Lotti

Az őszi kellemesnek már nem éppen nevezhető szellő úgy csapott le a parkra, ahol éppen tartózkodtam, hogy a kisasztalon heverő füzetem lapjai teljesen megőrültek. Az ajkamat harapdálva próbáltam lesimítani őket, hogy véletlenül se gyűrődjenek meg, azonban már sajnos így is szamárfüles lett néhány oldalam, amit csalódottan vettem tudomásul.

Tudtam, hogy lassan sötétedik és a szél sem éppen kedvező, ahhoz, hogy rajzoljak, de sajnos csak a késő délutáni órákban a szabad levegőn volt elég ihletem, ahhoz, hogy egy újabb kreálmányhoz lássak. Ilyen a művészek élete, szoktam gondolni, hiába nem tartottam magamat, annak.

Összébb húztam magamon a széldzsekimet, ami bár látott már szebb napokat, szerettem az ilyen kiruccanásokra magamra kapni, mert a hétköznapokon hordott kabátjaim jóval csinosabbak és kényelmetlenek voltak. Nekem pedig, ahhoz, hogy alkotni tudjak komfortra volt szükségem. Így a kedvenc pöttyös melegítőmbe és levendula lila pulcsimra húztam rá a mustársárga kabátot, ennek tetejében pedig egy fehér kendőt is kötöttem a nyakamba, mivel azért beteg sem szerettem volna lenni. Még szerencse, hogy Szöulban az ilyesfajta öltözködésért senki nem nézett meg különösebben. Láttam már ennél cifrább kombókat is, így nyugodtan ücsörögtem a délutáni órákban még mindig zsúfolt parkban.

Bal kezemmel felkönyököltem a kőasztalra, és lazán beleejtettem az arcomat tenyerembe, hogy onnan bambuljak el kicsit. A kisimított lapjaimon már ott pihent egy félig megrajzolt, egyelőre vázlatszerű női hosszú overáll, aminek a fazonjával a legkevésbé sem voltam elégedett, színeket pedig még el sem tudtam képzelni hozzá. Az pedig, hogy milyen anyag illene hozzá? Na, az volt a nehezebb kérdés...

Próbáltam ihletet gyűjteni a várost egyre inkább beszínező naplementéből, a gyerekek vidám játékából vagy úgy szinte bármiből. De egyszerűen semmit nem éreztem. És ez baj volt, mivel jövő hónapra egy mintadarabot kell bemutatnom az egyik legfontosabb órámon!

A telefonom csörgése szerencsére megmentett mielőtt mélyebben elmerenghettem volna, így egy kisebb sóhaj után, meg sem nézve a hívóazonosítót emeltem fülemhez a készüléket.

- Halló? – szóltam bele ösztönösen magyarul, mert bár már június óta – azaz öt hónapja – a koreai fővárosban éltem, néha ösztönösen anyanyelvemen szólaltam meg akaratlanul is.

- Ugye tudod, hogyha valaki más hívott volna, már kinyomja, erre? – legjobb barátnőm, Sohyun már koreaiul válaszolt nekem vissza, mire észbe kapva elnevettem magam. Még szerencse, hogy a lány folyékonyan beszél magyarul – mivelhogy több mint tíz évig élt szülőországomban – így nem zavarta, ha néha magyarul beszéltem hozzá.

- Jó, sajnálom, elfeledkeztem magamról. – váltottam én is nyelvet azonnal, habár néha még gondolkodnom kellett mit és, hogyan mondok. Öt hónap alatt már sikerült, annyira megtanulnom a nyelvet, hogy elboldoguljak és Sohyunnak köszönhetően nem érkeztem ide úgy, hogy teljesen hülye vagyok hozzá, szóval egyre inkább belejöttem. Csak a koreai piszok nehéz nyelv, így nyilván folyékonyan még nem beszélek ennyi idő után.

- Sejtettem, de lassan haza kéne jönnöd, nem gondolod? – tette fel a lány az újabb kérdést. Egy másodpercre eltartottam a telefont az arcomtól, hogy meglessem hány óra van, és bizony igazat kellett neki adjak. Hét óra már rég elmúlt, és bár nem vagyok semmiféle időhöz kötve, ilyen korra mindig hazamegyek, hogy Sohyun ne idegeskedjen.

Nem éppen a tájékozódási képességeimről vagyok híres, hiszen otthon, Debrecenben – ami negyed akkora vagy kisebb, mint Szöul – is állandóan eltévedtem, annak dacára, hogy szó szerint születésem óta ott éltem. Így nem csoda, hogy Sohyun mindenhová kísérgetett, és jött értem, mert simán kinézte belőlem – és én is magamból – hogy úgy eltévedek, hogy elnyel a város.

Ezért is vezettük be még júniusban, hogy, akkor is, ha csak a házunk közelében mászkálok, mindig hazamegyek legkésőbb fél nyolcra. Persze csupán olyankor, amikor egyedül vagyok.

- De, igazad van. – biccentettem, amit ugyan nem láthatott, de ez olyan ösztönös reflex, ami csak jön. – Tíz perc és fent vagyok.

Miután visszaraktam a zsebembe a készüléket, összekapartam a füzetemet, valamint a ceruzáimat és, mint egy jól megrakott, szamár indultam el a társasházba, ami a park melletti út túloldalán volt.

Őszintén megmondva sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én majd Dél-Koreában fogok egyetemre járni. Ugyan általános iskolás korom óta Sohyun – magyar nevén Szonja – volt a legjobb barátnőm, hiszen a szüleink ugyanannak a cégnek dolgoztak és hamar összebarátkoztunk, sosem vonzott Szöul. Sohyunie családja, akkor költözött Debrecenbe, amikor a lány még csak három éves volt és tizenhat éves koráig ott is éltek. Azonban a cég újra áthelyezte a szüleit, ezúttal vissza Szöulba, így bár a távolság közénk állt, nem adtuk fel. Minden létező módon próbáltuk tartani a kapcsolatot még úgy is, hogy találkozni évekig nem tudtunk.

Miután tizennyolc éves koromban leérettségiztem és nem vettek fel álmaim egyetemére Budapesten, dizájner szakra, egy világ omlott bennem össze. Úgy éreztem világi tehetségtelenség vagyok és soha nem lesz belőlem se dizájner, se divattervező, se semmi.

Egy évig próbáltam kitalálni, hogy, akkor mit kezdjek az életemmel, amikor is Sohyun feldobta az ötletet, hogy jelentkezzek a Hongdae egyetemre, ugyanerre a szakra. Röhejesnek tartottam, ki is nevettem, hiszen csupán alapszinten motyogtam a koreait, azt is miatta. Másrészt el nem tudtam volna képzelni magam egy ennyire más országba.

Mégis megpróbáltam és a nyár elején ideköltöztem, hogy még a szeptemberi iskolakezdés előtt megismerkedjek valamennyire a várossal valamint a nyelvvel. Ugyan nem volt könnyű – és még mindig nem az – örülök, hogy jelentkeztem az egyetemre, ahová felvettek és jó, hogy eljöttem.

- Megjöttem. – kiabáltam, miközben lerúgtam a cipőmet és papucsra cseréltem a lábbelimet. – Van kaja?

- Nincs, de rendelhetünk. – érkezett Sohyun hangja a kis nappaliszerűség felől. Beljebb sétálva ledobtam a kabátomat a fogasra, majd levágtam magam a lány mellé, aki éppen a laptopján böngészett valami oldalt. – Milyen napod volt?

- A műhelyben az egyik lány kiborította az egyik cérnás dobozt, amik szanaszét gurultak, úgyhogy segítettem neki pakolni. – elevenítettem fel a délelőttöm emlékeit, miközben feltérdeltem a matracra és megpróbáltam meglesni Sohyun mit böngészget. – Mit nézel?

- A tavalyi MMA vörösszőnyegese képeket. – sóhajtotta, mire biccentettem egyet, habár fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. – Itt vannak például a Twice tagok. Mindenkinek, annyira gyönyörűen megoldott, ízléses a sminkje. Csupán néhány alapozó hibát látok...

- Nem fiú idolokat sminkelsz véletlenül? – ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül, hiszen Sohyun a BigHit Entertainmentnél volt szerződtetett sminkasszisztens a BTS nevű fiúbandánál.

- De, de szeretek inspirálódni, ahogy te is. – vonta meg a vállát, majd inkább lehajtotta a laptop fedelét és felém fordult. – Sikerült megcsinálni az overállt?

Megingatva a fejemet nyúltam a kisasztal felé, hogy felkapjak néhány gyorséttermi szórólapot, hogy keressünk egy megfelelőt a mai vacsorához.

Nem volt a legizgalmasabb az életünk, de mindketten élveztük. Én az egyetemet, ő a munkáját. Sohyun mindig is sminkeléssel, szépítkezéssel szeretett volna foglalkozni. Így a gimi után egy ezzel foglalkozó céghez adta be a jelentkezését. Eleinte csak kiküldték fotózásokra segédnek meg hasonlók, amikor egyszer véletlenül a BTS egyik forgatásán kapott munkát. Az ottani fősminkes megkedvelte és nagyon tehetségesnek tartotta, így kérte, hogy szerződjön le náluk állandóra. Szóval immáron egy éve nekik dolgozik, és emiatt van, hogy el is kell utaznia velük, de csak Koreán belül, mivel a fiúbanda népszerűsége végett a külföldi utaikra egy, arra felkészített csapat megy mindig velük.

Végül a szokásos csirke étteremből rendeltünk magunknak vacsorát, amihez egy-két sört is kibontottunk. Hosszan beszélgettünk félig koreaiul-félig magyarul, amitől állandóan nevetésben törtünk ki. Sohyun mióta ideköltöztem ritkán szólt hozzám magyarul, hogy minél hamarabb megtanuljam a nyelvet, de persze néha úgy alakult, hogy kénytelen volt az anyanyelvemen beszélgetni.

- Mikor lesz a nagy évkönyvfotózás? – érdeklődtem egy falat husit a számba ejtve.

- Jövő hétvégén. – felelte Sohyun izgatottan, hiszen ez volt az első alkalom, hogy a BTS Szöulban fotózkodott a szokásos évkönyvükhöz. Mindig is erre vágyott, hogy egy jóval nagyobb szabású eseményen is tudjon dolgozni, ahol állandóan váltogatni kell a sminkeket, javítani és hasonlók. – Szeretnél eljönni?

- Inkább nem köszönöm. – ingattam meg a fejemet. Hallgattam Kpop számokat, és néhány bandának a nevével is tisztában voltam, de a tagok neveit szinte soha nem jegyeztem meg. Egyedül Sunmit és Chunghat tudtam száztízszázalékban beazonosítani, mivel ők voltak a múzsáim, akikre terveztem a ruháimat. – Nem vagyok én való egy csapat idegen fiú közé...

Sohyun csak a szemét forgatva kortyolt a sörébe, de csendben maradt. Ha fiúk kerültek a közelembe mindig dadogtam, összeakadt a nyelvem és nem tudtam normálisan viselkedni. Ezért, ahogyan tudtam kerültem az ilyen szituációkat.

Azonban vannak találkozók, amiket nem lehet elkerülni, akárhogyan is próbálkozik az ember...

Instagram: @szeszih_watti