YUNHO

Az éjszaka csendje olyan súlyos volt, hogy szinte hallani lehetett a saját lélegzetemet. A neonfények hidegen vibráltak az iroda ablakán túl, a város pedig odalent lüktetett – mintha semmi sem történt volna. Mintha San árulása nem hagyott volna sebet, ami soha nem gyógyul be.

Az asztalon feküdt a fegyverem. Fekete, karcsú darab, aminek a súlya mindig megnyugtatott. Most viszont nem adott semmi biztonságot. Csak emlékeztetett arra, hogy az erőszak mindig ott van, árnyékként követve minden lépésem.

San arca égett az emlékeimben. Az a hűvös mosoly, amit soha nem láttam rajta korábban – az a tekintet, ami tele volt megvetéssel. Egykor a testvérem volt, most az ellenségem. És tudtam, hogy ezt a háborút nem fogom elveszíteni.

Az ajtó halkan kinyílt. Mingi lépett be, a hűséges jobbkezem, aki még most is mellettem állt, amikor mindenki más elfordult. A tekintete komor volt.

– Mozgás van – mondta halkan, de határozottan. – San emberei elfoglalták a kikötőt. Átvették az irányítást az ellátási láncok felett.

Felnéztem rá, és éreztem, hogy a harag lassan átjárja a testemet. San nem csak hátba szúrt, hanem elkezdte lebontani mindazt, amit építettem.

– Még mindig a nyomomban van? – kérdeztem, miközben ujjaim végigsimították a fegyver markolatát.

– Minden lépésed figyelik – bólintott Mingi. – Tudja, hogy nem hagyod ezt annyiban. És számít rád.

San mindig is előrelátó volt. Tudta, hogy ha elárul, nem lesz visszaút. De talán éppen ez volt a terve – hogy haragra gerjesszen, hogy hibát kövessek el. Csakhogy én nem fogok hibázni.

– Küldj üzenetet – mondtam halkan, de határozottan. – Tudnia kell, hogy jövök érte. És nem fogja tudni, mikor csapok le.

Mingi bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött, én pedig újra egyedül maradtam a gondolataimmal.

San, te azt hitted, hogy egyetlen árulással letaszíthatsz a trónról.
De nem ismered az igazi arcomat. Még nem.

Az elme a legélesebb fegyver. És én készen álltam arra, hogy újra megtervezzem a játszmát – ezúttal úgy, hogy San ne láthassa előre a lépéseimet.

Folytatjuk...