-Hiyori...Hyiori, kelj fel...!-Kiáltott rám valaki. Lassan kinyitottam a szemem, majd megláttam...
-Yato-san? Yukine-kun?-Mondtam suttogva. Még mindig nem emlékeztem rájuk, legalábbis semmi nem jutott eszembe.
-Hiyori! Hiyori!-Ölelt magához Yato-san boldogan. Yukine-kun tekintetéből azt vettem észre, hogy majd kicsattan az örömtől.
-Mennyi az idő?-Néztem az órámra, ami hajnali 3 órát mutatott.
-Yukine, nekünk mennünk kell.-Vette komolyra a témát Yato-san, mire Yukine-kun csak bólintott egyet.
-Hiyori, te csak maradj itt és ne aggódj, visszaszerezzük az emlékeidet.-Mosolygott bíztatóan Yato-san, majd eltűntek. Megint. Egyedül.

*Yato*
Elmentünk arra a helyre, amiről Nora beszélt. A kihalt utcába.S lám, ott állt. De nem volt egyedül.
-Rabo...-Suttogtam, olyan mogorván mondtam ki a nevét, mintha szívből gyűlölném. Így is van.
-Nos,Yato...-Jött egy kicsit közelebb-tényleg kész vagy akár megöletni magadat, csupán...-Ekkor femelte a kezében tartott gömböt.-Ezért?
"Akár meg is halok érte." Gondoltam magamban,és állkapcsomat összeszorítottam.
-Gyere,Sekki!-Kiáltottam, majd Yukine a kezemben termett.
-Heiki!-Kiáltotta Rabo is.-Tényleg ezt akarod, Yato? Kockára tennéd életedet, egy idióta libáért? Nevetséges...-Kacagott. Én meg nem bírtam tovább, és nekifutottam. Könnyedén kikerülte a csapásaimat, ahogy én is az övéit.
-Adj bele mindent, Yukine! Ne feledd! Ez az egyetlen esélyünk, hogy Hiyori emlékezzen ránk!-Mondtam.
-Igen!-Kiáltotta, majd újból nekimentünk. Egy hangyányit meg tudtuk sebezni, de ez mit sem ért.
Felugrottunk a levegőbe, és zuhanva is megpróbáltunk pár karcolást bevinni, több kevesebb sikerrel.
Hirtelen meghallottam valamit.
-Yato-san...-Megállt bennem az ütő. Hiyori?!

*Hiyori*
Nem tudom, hova mehettek, de egy olyan érzésem volt, hogy muszály elmennem abba az utcába, ahol már senki nem lakik. Kihalt. Így hát erőt vettem magamon, és elindultam. Futottam. S mikor megérkeztem, Yato-sant láttam harcolni,egy ismeretlen alakkal.
-Yato-san!-Kiáltottam. Ekkor megálltak.
-Lám, lám, csak nem a kis Hiyori?-Kezdett el felém közeledni az öregember. Hirtelen megemelte felém a kardját, én meg lesokkoltam, a lábaim a földbe gyökereztek, nem tudtam menekülni.
Éppen le alart szúrni,amikor Yato hirtelen elém termett, és lefogta a saját kardjával.
-Hiyori, menekülj!-Kiáltotta egy másodpercre hátranézve Yato.
Tettem pár lépést ugyan hátra, de nem hagytam ott. Nem mertem. Vagy...
Nem akartam.
Hirtelen a férfi hátraugrott, majd előtartott egy gömböt.
-Igazából...Hiyori.-Ekkor rám szegezte tekintetét.-Csak az igazat akarom elmondani neked, amire oly sok ideje várod már a választ.-Vágott gúnyos mosolyt. Tudtam, mire gondol.
Hirtelen felémdobta a gömböt, és az emlékeim visszatértek.
-Tessék, az emlékeid..De-Nem tudta befejezni, mert Yato a szavába vágott.
-Gyerünk, menjünk, Hiyori!-Jött be elém Yato.
-Na, ne olyan sietősen,Yato, talán nem akarsz valamit elmondani Hiyorinak?-Jött közelebb Rabo.
-Miről beszélsz?!-Kiáltott rá idegesen Yato.
Arrébb lökte Yatot, aki így kb 10 méterrel arrébb csúszott, s elesett.
-Hiyori, hát nem szeretnéd már megtudni, hogy ki őlte meg a családodat? Ki miatt szenvedtél annyit?