Las Vegas után egyből mentünk is Abu Dhabiba, az én bioritmusom pedig teljesen felborult. Keddre ráadásul olyan beteg lettem, hogy az ágyból sem bírtam kikelni. Fájt mindenem, lázam is volt, azt sem tudtam, melyik bolygón vagyok. Daniel aggódva figyelt minden szabad percében, ha mennie kellett valahova, akkor is állandóan küldte az üzeneteket.

Nagyon jól esett, hogy így törődött velem, imádtam minden pillanatát az aggodalmaskodásának. Természetesen a szüleim is folyamatosan érdeklődtek irántam, valamint Grace is többször írt. Nem mondom, megható volt az aggodalmaskodásuk. Még Lukas is írt, igaz, ő elintézte annyival, hogy, ha meghalok, akkor legalább nem lesz, aki leamortizálja a kocsiját. Jó ég, csak háromszor mentem neki a padkának. Rendes testvér, mondhatom. Nate pedig egy percre sem mozdult mellőlem, csak akkor hagyott magamra nagy szájhúzások közepedte, mikor valamelyikünknek mosdóba kellett mennie.

- Sziasztok! - jött be hozzánk Dan a nap végén. - Uh, Nate már alszik - folytatta halkabban, mikor meglátta a mellettem békésen szuszogó fiát. - Hogy vagy, bébi? - jött oda hozzám, majd megpuszilta a homlokomat.

- Nagyon rosszul - válaszoltam erőtlenül.

- Lázad van, nem is kicsi. Vettél be rá valamit? - ült le mellém, majd simogatni kezdte az arcomat.

- Igen, de nem lettem jobban. Fáj mindenem, és ha köhögök, akkor olyan, mintha vasvillával szurkálnák a hátamat és a mellkasomat.

- Öltözz, kicsim, megyünk az ügyeletre! Mi van, ha ez tüdőgyulladás? Nem játszunk.

- Mi lesz Nate-tel? Nem hagyhatjuk itt. Plusz, nem vagyok a kicsid - mosolyodtam el, majd úgy elkezdtem köhögni, mint egy láncdohányos.

- Ne akarj már veszekedni, Isie! Megkérdezem Maxot, hogy átjön-e addig, míg beviszlek a kórházba. Öltözz! - parancsolt rám, majd elővette a telefonját, hogy beszéljen a holland pilótával.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, odavonszoltam magam a bőröndömhöz, és kiszedtem belőle egy pólót, zoknit, meg egy nadrágot. Már ennyitől úgy éreztem, meghalok, de felkaptam a telefonomat meg a táskámat még, utána átmentem a másik szobába, hogy ne ébresszem fel Nate-et. Létezni is fájt, így leültem Dan ágyának a szélére. Próbáltam felöltözni, de egyszerűen nem volt erőm. Sírni kezdtem, Dan ekkor lépett be pont.

- Max mindjárt itt van. Isie, mi a baj? - jött oda hozzám. - Isie, mondj valamit! - nézett rám aggódva.

- Nem bírok felöltözni - szipogtam. Dan kivette a kezemből a zoknimat, majd felhúzta a lábamra, mint egy gyereknek.

- Add ide a többit is - nyújtotta ki a kezét. - Ne nézz így! Te is segítettél a műtétem után - magyarázta, miközben a nadrágomat próbálta felhúzni a lábamra. Felálltam, így teljesen rám tudta szerencsétlenkedni. A cipzár és a gomb volt a nehezebb dió, úgy éreztem, lángra kap a bőröm, mikor hozzáért a hasamhoz, és nem a láztól. - Melltartót nem hoztál? - nézett szét.

- Nem kell. Nincs erőm azzal is foglalkozni - huppantam vissza az ágyra, majd felemeltem a kezeimet, hogy a topomat le tudja rólam venni Dan.

- Istenem, de gyönyörű vagy! - mosolyodott el. Ezután gyorsan rám adta a pólót és a cipőmet is. Mikor Max megérkezett, beengedte, mondott neki pár szót, aztán el is indultunk. Zombiként járkáltam a folyosón, azt sem tudtam, hogy jutottam le végül a kocsiig.

A kórházba nagyon hamar beértünk, Dan azonnal kerített egy embert, aki felvette az adataimat, és mire észbe kaptam, már egy vizsgálóban ültem.

- Elnézést, ide nem jöhet be! - szólt rá Danre a doktornő.

- Ő a férjem, szeretném, ha itt lenne - hazudtam ijedten, mert nem akartam egyedül maradni. Nincsenek jó emlékeim a kórházakból. Rettegtem attól, hogy egyedül maradok. És féltem, hogy ha azt mondom, csak egy ismerősöm, kint kell maradnia. Nem tudom, mennyire szigorúak itt a szabályok a vallás miatt.

- Bocsánat, ebben az esetben foglaljon helyet, míg megvizsgálom a feleségét! - lágyult meg a doktornő hangja.

Elég sokáig vizsgált, nagyon alapos volt, amiért hálás voltam, elvégre gyorsan meg akartam gyógyulni. Aztán jött a szembesítés, tüdőgyulladásom van, elég súlyos kiszáradással, így ha tetszik, ha nem, bent kell maradnom éjszakára, mivel infúziót kell kapnom. A hír hallattán elsírtam magamat, mert nagyon nem akartam itt lenni.

A doktornő elintézte a papírmunkát, majd egy ápolónő jelent meg egy tolószékkel, hogy felvihessen a szobámba. Dan szerencsére jöhetett velem, így egy kicsit megnyugodtam. Végig fogta a kezemet, ami nagyon jól esett.

Mikor beértünk a szobába, kaptam egy hálóinget, amit hamar átvettem, majd le is feküdtem. Az ápolónő közben előkészítette az infúziós löttyöt, és szerencsére egy nagyon ügyes szúrással már a kezemben is volt. Beszéltünk pár szót, ami után magunkra hagyott bennünket.

- Szóval a férjed vagyok? - kérdezte mosolyogva Dan.

- Nem akartam, hogy elküldjenek. Ne haragudj! - néztem rá könnyes szekkel.

- Isie, bébi, ne viccelj! Hogy haragudnék rád? - húzta az ágy mellé a széket, leült, majd simogatni kezdte a kezemet. - Szólok gyorsan Maxnak, mi a helyzet, tudja, hogy bent maradok veled.

- De holnap nagyon fáradt leszel. Plusz Nate?

- Nate jó kezekben van Maxnél, nem az első eset, hogy vigyáz rá, imádják egymást. Én meg alszom a fotelban. Kényelmesnek tűnik. Nem foglak itt hagyni, mikor látom, hogy szinte rettegsz.

- Még kicsi voltam, mikor vakbélgyulladással kerültem kórházba, aztán a műtétet úgy kezdték el, hogy nem hatott még rendesen az érzéstelenítő. Éreztem mindent, de hiába szóltam, senkit nem érdekelt. Sírni kezdtem, mire az orvos, aki műtött, megpofozott, mert szerinte csak hisztiztem. Ekkor egy orvostanhallgató kiabálni kezdett vele, a vége meg az volt, hogy a főorvos jött be egy rezidens anesztessel, ők fejezték be a műtétet. Nagyon rendesek voltak, de akkor is örök trauma lesz. Tíz éves lehettem.

- Te jó isten! Remélem nagy balhé volt belőle.

- Igen, kiderült, hogy nem ez volt az első alkalom, elég sok orvostanhallgató mert ezután beszélni arról, mik mentek, oktatókorház volt amúgy - szúrtam közbe -, szerencsém volt a bátor sráccal, aki szembeszállt a hülye doktorral. Anyáék persze perre mentek, kártérítést is kaptunk, plusz a kedves orvost és aneszteziológust kivágták, sőt talán el is tiltották. Azt tudom, hogy nekik kellett kifizetni a kártérítést. Abból a pénzből csináltam meg egy csomó képzést, mert anyáék nyitottak egy számlát nekem, azt mondták, az nekem jár.

- A szüleid nagyon csodás emberek lehetnek. Az a két szemétláda pedig nagyon megérdemelte, örülhetnek, hogy ennyivel megúszták.

- Szeretnéd megismerni majd anyáékat? - kérdeztem lelkesen. - Ha visszamegyünk Monacóba, elmehetünk hozzájuk. Nate már ismeri őket.

- Tudnak arról, hogy... - kezdett bele, de félbe is szakítottam.

- Csak Lukas tudja, mi volt. Anyáéknak csak arról meséltem, hogy Nate meg te összebalhéztatok és amiatt voltunk a te szüleidnél. A Camille-ügyet nem részleteztem nekik.

- Egy angyal vagy, Is! - puszilta meg a kezemet.

- Inkább csak egy számító dög. Úgy voltam vele, ha esetleg lesz köztünk valami, nem váglak el náluk - nevettem fel, majd ismét rám tört egy köhögőroham.

- Ne erőltesd meg magad! Próbálj meg aludni egy kicsit - simogatta az arcomat. - De tényleg kis számító vagy - nevetett.

- Tudom. Nem tehetek róla. Előjött belőlem a pár évvel ezelőtti énem, aki olyan szinten odáig van érted, hogy az nem emberi.

- Bébi, ha meggyógyulsz, elviszlek randizni, oké? Kitalálok valami nagyon jót addigra.

- Mindig úgy képzeltem el, hogy egyszer majd veszek egy Paddock-jegyet, sétálok, te belém botlasz, aztán halálosan szerelmes leszel belém első látásra. Randira hívsz ott nyomban, másnapra pedig már én vagyok az életed értelme - nevettem, majd ismét köhögni kezdtem.

- Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében - nyomott egy puszit a homlokomra. - De most már tényleg pihenj!

*****

- Isie! Végre, hogy itt vagy! - szorított magához Nate, mikor végre kiengedtek a kórházból és ismét a Paddockban lehettem. Sajnos, az az egy éjszaka végül négy lett, mivel nehezen javult az állapotom. Még most sem voltam teljesen jól, de saját felelősségre kiengedtek a kórházból. Daniel nem is tud róla még, hogy itt leszek, Max jött értem, hogy meg tudjam lepni az ausztrál pilótát.

- Hidd el, Nate, ennek én is örülök - ölelgettem meg. - Hiányoztál nagyon.

- Te is nekem. Meg apának is - kuncogott. - Hallottam, mikor panaszkodott Lukasnak.

- Ki az a Lukas? - néztem rá bambán.

- A tesód - nevetett. - Minden nap beszéltek, míg bent voltál a kórházban. És az este mondta neki, hogy már nagyon hiányzol, reméli, hamar hazaengednek.

- Ez de aranyos - olvadoztam.

- Gyere, keressük meg apát, biztos örülni fog neked! - ragadta meg a kezem, majd elkezdett húzni a vendéglátóegység felé. Útközben megláttam Danielt, ahogy közeledik felénk, de teljesen rezzenéstelen volt az arca. Ránk sem nézett, úgy ment el mellettünk, ami nagyon meglepett, nem ilyen reakcióra, vagyis a reakció teljes hiányára számítottam. De látszólag Nate nem lepődött meg rajta.

- Daniel! - kiáltottam a pilóta után értetlenül, mire egyből megfordult. Felöltötte magára a szokásos Daniel-mosolyt, majd sétálni kezdett felénk.

- Szia! - vigyorgott. - Képet vagy autogramot szeretnél?

- Dan, jól vagy? - néztem rá teljesen értetlenül.

- Vagy esetleg jobban örülnél egy közös vacsorának valahol a tengerparton? Este 8-ra ott leszek érted, szépségem.

- Az jó lesz - egyeztem bele.

- Te vagy az életem szerelme - karolta át a derekamat, majd felkapott és megpörgetett.

- Istenem, de hülye vagy - törtem ki nevetésben, mikor leesett, hogy épp azt játszotta el, ahogy elképzeltem kis fiatal fruskaként a nagy egymásra találásunkat. - Azt hittem először, hogy megbolondultál.

- Bébi, én teljesen bolond vagyok - tett le, majd alaposan megölelgetett. - Ha láttad volna az arcodat, édes! Remélem, tudod, hogy nem okoztál meglepetést azzal, hogy itt vagy. Max és Nate is beavatott ember volt ebben az egészben, mindenképpen fel akartam dobni valahogy a kedvedet. Remélem, sikerült.

- Nem is kicsit - vigyorogtam. - De a vacsi az attól még áll?

- Persze, bébi, foglaltam asztalt - simogatta meg az arcomat, majd óvatosan megcsókolt. Meglepett, hogy így, a Paddock kellős közepén, és nem foglalkozott azzal, hogy ki lát bennünket vagy ki nem. - Nem érdekel, ki mit mond, ne is kérdezd! Kellesz nekem, Isie!

Ez volt az a mondat, amitől úgy éreztem, a felhők fölött több méterrel lebegek. Csak vigyorogtam, én voltam hirtelen az élet császára. Istenem, ha ezt a pár évvel ezelőtti Isie tudná... A kissé bolond, cserfes, fülig szerelmes lány, aki azt sem tudta, mi fogta meg a pilótában, csak odáig volt érte. El se hinné, hogy ez történt, de nem is lepne meg. Elvégre mennyi volt erre az esély? Szinte semmi.

- Ezt komolyan mondod, Dan? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért, nehogy csak egy félreértett dolog legyen, ami után jó nagyot koppanok.

- A lehető legkomolyabban. Tudom, rengeteg olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna, de igyekszem helyrehozni - mondta határozottan, miközben a kezemet szorongatta. Reménykedve nézett rám, várta, hogy mégis mit mondok majd erre. Én csak remegtem, mint a kocsonya, annyira hihetetlen volt ez az egész. - Szóval, el tudod viselni majd a fejemet hosszabb távon?

- A tiedet bármikor - néztem rá vigyorogva, mint egy tökkelütött, majd átkaroltam a nyakát és megcsókoltam.

- Remélem, Zoe elkészítette a közleményt - vigyorgott, mire az én szám is fülig ért.

- Na, végre már! - szólalt meg Nate komoly hangon, mire mindhármunkból kitört a nevetés. - Annyira jó, hogy Isie-t választottad. Szerintem illik hozzánk - húzta meg a vállát.

- Nate, hogy én mennyire szeretlek - hajoltam le hozzá, hogy meg tudjam puszilni.

- Én is szeretlek - ölelt meg.

- Engem is szeret valaki? - kérdezte Dan elkeseredve.

- Nagyi biztosan - vágta rá Nate.

- Köszi, ezt jó tudni - motyogta, mire átkaroltam és egy puszit nyomtam az arcára.

- Én bírlak - néztem rá csillogó szemekkel.

- Na azért - csókolt meg. - Neked elnézem, ha nem szeretsz még, de ennek a gézengúznak nem - borzolta össze a fia haját. - Menjünk, mert éhen halok! - fogta meg a kezünket.

El sem akartam hinni, hogy tényleg ez történt, egyszerűen túl szép volt, hogy igaz legyen, de tényleg igaz volt. Hiába csíptem meg magam, ugyanúgy kézenfogva sétáltam utána is Daniellel, nem tűnt el mellőlem.

Mire leültem az ebédemmel, már meg is jelentek az első képek rólam és Danielről, nem mondom, nem vesztegetik az időt. Csak vigyorogtam emiatt, egészen addig, amíg meg nem láttam az első kissé gonosz szalagcímet: "Így mégis hogyan hódíthatott? Erősen megkérdőjelezhető Riccardo ízlése". Nem hittem a szememnek. És nem tagadom, nem is esett jól. Oké, tény, hogy nem nézek ki tipikusan úgy, mint a pilótabarátnők nagy része, de ez akkor is fáj. Tehetek róla, hogy nem vagyok modell alkatú? Nem vagyok egy szépségkirálynő, de szerintem olyan csúnya se, hogy így nyilatkozzanak rólam. Persze, kilógok a többi lány közül, sosem fogok például full sminkben és csini ruhácskákban a Paddockban tipegni, de akinek ez nem tetszik, az így járt. Megvan a saját stílusom, amit nem fogok azért veszni hagyni, mert valami idióta bulvárlap szerint nem vagyok vonzó. Danielt valahogy mégis megfogta ez. Sakk-matt! Én vagyok nyerő helyzetben, és az biztos, hogy ezen nem változtatok majd. Nem olyan fából faragtak.