- Apa! - kiáltott fel Nate ijedten, mikor meglátta, hogy Daniel balesetet szenvedett. - Isie, mi történt? Isie, ugye apának nincs baja? - bújt hozzám a kisfiú szipogva.

- Nate, nyugi! - simogattam a hátát. - Nézd, apa kiszáll az autóból! - mutattam a falon lévő képernyőre, de Nate-nek esze ágában sem volt odanézni.

- Dan jól van, a kezét fájlalta, de jól van - jött oda hozzánk az egyik mérnöke. - Nate, ne aggódj, hamar helyrejön, ha megvizsgálták, szerintem találkozhattok majd. Isabella, szóljunk, ha megtudunk valamit?

- Persze, Davide, az nagyon jó lenne. Szerinted mi maradjunk itt addig vagy menjünk vissza a hotelbe?

- Maradjatok itt nyugodtan - mondta, majd el is tűnt.

Ezután végtelennek tűnő hosszú percek teltek el, közben Nate-et próbáltam vigasztalni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nagyon el volt keseredve, de megértem, elvégre az apja a mindene.

Kicsit könnyebb volt már a helyzet, mikor Davide visszajött és elmondta, Dan relatíve jól van, mindössze a keze sérült meg, de az nagyon.

Nem sokkal később végre megérkezett Daniel is, a keze be volt kötve, és nagyon meggyötörtnek látszott, ami nem volt meglepő, elég durva fájdalmai lehettek. Nate könnyes szemekkel rohant oda hozzá, mire Dan esetlenül, de megölelgette a fiát.

- Sajnálom, hogy így elrontottam a hétvégédet, Isie! - jött oda hozzám.

- De hülye vagy! Otthagyod a fogad a pályán, erre azzal jössz, hogy az én hétvégémet rontod el? Bolond vagy - öleltem meg.

- Csak pár csontomnak lőttek, a fogaim megvannak, nézd! - vigyorgott eszeveszetten, hogy látszódjon a tökéletes fogsora.

- Dan! Ne már! - nevettem.

- Teletömtek fájdalomcsillapítóval, bocs, ha hülye vagyok. Sajnos először haza kell utaznunk, majd én megyek tovább Spanyolországba, ott műtenek - váltott komolyabb hangra. - Nate, ne aggódj, minden a legnagyobb rendben lesz! - szorította magához ép kezével a gyereket. - Viszont elég nagy szarban vagyok, mivel anya nem tud visszajönni Monacóba, és nincs ki vigyázzon addig Nate-re, amíg bent leszek a kórházban. Elviekben egyik nap operálnak, másnap már ki is engednek, talán jöhetek is haza. Nem ismersz véletlenül olyan babysittert, aki elvállalná ilyen hirtelen pár napra? Nem szívesen bízom a fiamat akárkire.

- Azért eléggé rosszul esik, hogy én szóba se kerülök...

- Nem kérhetlek meg ilyen nagy dologra, elvégre a szerződésedben nem szerepel gyerekfelvigyázás. Van elég dolgod.

- Dan, engem nem érdekel a szerződés. Szívesen vigyázok Nate-re, nem nagy dolog. Sőt, megyünk veled, nem hagyhatunk egyedül. Spanyolul is beszélek.

- Én Isie-re szavazok - nézett rám vigyorogva Nate.

- Látod, a fiad eldöntötte. Míg műtenek, addig mi elmegyünk, jól teletömjük magunkat minden szemét kajával, majd bemegyünk hozzád, sajnálkozunk kicsit, este meg a tévé előtt tespedünk, horror-maratont tartunk - nevettem.

- Isabella, te a tanára vagy a bolond nagynénikéje vagy a gyereknek? - meresztette rám a szemeit a pilóta.

- Szerintem kicsit mindkettő - vontam meg a vállam. - Gyere, Nate, hagyjuk apádat! Na jó, nem. Segítsek összepakolni? Mikor indulunk vissza Monacóba?

- Köszönöm, ha segítesz. Ma este már megyünk, utána reggel irány Spanyolország, holnap lesz egy-két vizsgálatom, és ha minden jól megy, vasárnap műtenek.

- Az szép. De legalább hamar letudod. Félsz?

- Már hogy félnék? - lökött meg. - Bátor vagyok, bébi!

*****

Vasárnap reggel elsőként vitték be Danielt a műtőbe, és míg ő bent volt, addig Nate és én idegesen ültünk kint a folyosón. Az ujjaimat tördeltem szinte folyamatosan, már komolyan fájtak, míg Nate valamit játszott Daniel telefonján, hogy próbálja elterelni a figyelmét, de nem igazán ment neki.

- Isie, meddig tart ez még? - kérdezte körülbelül két óra várakozás után.

- Nem tudom, Nate, remélem, most már hamarosan vége lesz, mert lassan már a hajamat tépem.

- Azt azért ne, olyan szép vagy ilyen hosszú hajjal.

- Köszönöm szépen! - karoltam át a kisfiút. - Apánál sokáig nem lehetünk majd bent, pihennie kell még a műtét után. Ha visszamegyünk a szállodába, eszünk majd valami finomat, zuhany, alvás, holnap pedig jövünk és hazavisszük apát.

- Jól hangzik. Szegény, szerinted hány ujját vágják le? - kérdezte komolyan, mire elnevettem magam.

- Egyet sem fognak, ne aggódj! Minden ujja megmarad.

- Ja, pedig azt hittem hogy ilyen kalózkampót is kap - nevetett, én pedig már fuldokoltam, hogy ne hahotázzak, mivel vizuális típus vagyok, és elképzeltem Dant egy kampóval a keze helyén.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre kijött Dan orvosa. Szerencsére csak jó híreket közölt, elmondta, hogy minden jól ment, sikerült a műtét, viszont azt is mondta, hogy a felépülése hosszabb időt vesz majd igénybe.

Egy kő esett le a szívemről, mert mégiscsak aggódtam a pilóta miatt, meg így legalább Nate is megnyugodhat.

Miután beszéltem az orvossal, felhívtam Grace-t, elvégre ő is tűkön ülve várhatta már a hívásomat. Hallottam a hangján, hogy ő is megkönnyebbült. Utána meg szabadkozott, amiért nem tudott visszajönni, hogy vigyázzon Nate-re. Komolyan, nem értem, miért nem tudták megérteni, nem fáradtságos munka ez nekem.

Nem sokkal később bemehettünk Danhez, szegény elég rossz bőrben volt, ráadásul még aludt is, de mindenképpen meg akartuk várni, hogy felébredjen.

- Ha kitépem egy orrszőrét, szerinted fel fog kelni? - kérdezte Nate, miközben Dan orrát tanulmányozta.

- Nate, most nem úgy alszik, mint máskor. Különböző gyógyszereket kapott, egy csettintésre nem fog felébredni.

- Pedig azt hittem. Na mindegy.

Körülbelül fél órával később Dan köhögése törte meg a nagy csendet, mire Nate azonnal odaugrott hozzá. Simogatni kezdte az arcát  majd egy puszit is adott neki. A pilóta csak mormogott valamit, majd próbált felülni, de nem ment neki.

- Dan, nyugi! Most nem szabad megerőltetned magad! - suttogtam, és visszanyomtam az ágyra. - Daniel! Maradj veszteg! - szóltam rá erélyesebben, mikor ismét megpróbált ülő helyzetbe kerülni.

A szemét még nem nyitotta ki, ami csak megnehezítette a dolgát. Motyogott valamit, de nem lehetett érteni, amitől láthatóan ingerült lett. Féltem tőle, hogy valami olyat csinál, ami megijeszti majd Nate-et, de szerencsére lenyugodott. Alig pár perccel később kinyitotta a szemét is, majd erőtlenül elmosolyodott.

- Apa! - bújt hozzá Nate szipogva. - Hogy vagy?

- Hol vagyok? - kérdezte zavartan.

- Kórházban vagy, Daniel. Baleseted volt, meg kellett műteni a kezedet. Ne aggódj, minden rendben van, az orvos szerint hosszú lesz a felépülésed, de nem lesz gond, jobb leszel, mint új korodban.

- Köszönöm, Isabella - nyögte ki erőtlenül, majd megfogta a kezem, amitől kissé zavarba is jöttem, mivel így kábultan ki tudja, mire képes még. - Nate, ne aggódj, jól leszek! Semmi bajom sincs, minden rendben. Nemsoká már otthon leszünk. Isabella, Lindával beszéltél? Ő miért nincs itt? Hol van Linda? - nézett rám kétségbe esetten.

- Linda nem tudott jönni - jelentettem ki határozottan, mert tudtam, hogy most úgysem teljesen önmaga a rengeteg gyógyszer miatt.

- Isie, apa miért kérdezi, hogy hol van anya? - motyogta ijedten Nate. - Nem akarom, hogy anya idejöjjön.

- Nem jön ide, nem is tudja, hol vagyunk. Apa most kicsit zavart a műtét miatt. Csak amiatt kérdezi, hogy merre van anyukád.

- Biztos? Én nem akarom látni őt.

- Megígérem neked, hogy nem fogod látni! Rendben van?

- Igen - helyeselt mosolyogva. - Köszi, Isie - ölelt meg.

- Nincs mit, Nate! Nem hagyom, hogy rossz legyen neked.

- Nem érzem jól magam - szólalt meg Daniel. - Fáj mindenem.

- Ez természetes, Dan! De hidd el, jobb lesz nemsoká - ültem le mellé. - Kérsz egy kis vizet?

- Nem, köszönöm. Inkább valami mást kérek. Csókolj meg - suttogta.

- Daniel, hülyeségeket beszélsz - mosolyodtam el. - Megyek, szólok az orvosodnak. Jövök azonnal. Nate, figyelj apára, nehogy hülyeséget csináljon!

- Rendben, Isie.

*****

Estére szerencsére már teljesen normális volt Daniel, amit nem bántam, mert többször is hülyeségeket beszélt a nap folyamán. Nem haragudtam rá, sőt, jól szórakoztam, de azért nem baj, hogy észhez tért.

Az eredményei szerencsére jók voltak, így holnap reggel, ha akkor is minden rendben lesz, mehetünk is vissza Monacóba.

Miután Daniel elaludt, Nate-tel visszamentünk a hotelbe, mivel már mi is mindketten nagyon fáradtak voltunk. Egy gyors zuhany után ki is dőltünk, esti mesét már nem igazán kellett olvasni egyikünknek sem.

Másnap, mire bementünk a kórházba, Daniel már indulásra készen várt bennünket. Nate boldogan rohant oda hozzá, az apja pedig megölelte és megpuszilgatta.

- Mindened össze van pakolva? - néztem szét.

- Isabella! Nagyon szépen kérlek, ne vállalj még több dolgot a nyakadba, mert már így is rosszul érzem magam. Nem rabszolga vagy, hogy mindent megcsinálj!

- Szeretnélek emlékeztetni rá, hogy elég sok pénzt kapok - nevettem el magamat. - Éppen ezért nem nagyon lehetek rabszolga. Ráadásul mondtam, nagyon szívesen segítek mindenben.

- Anyám, ha Linda csak negyedennyire lett volna odaadó, lehet, sosem válunk el. Köszönöm, Isie, nagyon sokat jelent ez nekünk - ölelt meg.

- Igazán nincs mit! - szorítottam magamhoz. - Mehetünk? - kérdeztem egy kis idővel később.

- Persze - helyeselt a pilóta. - Lehangol ez a kórház. Otthon akarok lenni csak.

- Nagyon elhiszem. De pár órát kell csak kibírnod addig.

- Isie, te most akkor otthon leszel majd? Mármint a lakásodban?

- Persze - vágtam rá egyből. - De bármikor segítségre van szükséged, csak szólj!

- Őrültség lenne, ha azt kérném, hogy cuccolj át hozzánk egy rövid időre? Fizetek többet, azon ne múljon, de eleinte rohadt nehéz lesz a kötéssel együtt élni. Csak Nate-nek kell segítened igazából, nekem maximum csak akkor, ha minden kötél szakad.

- Hagyj már békén ezzel a pénzzel! Nem amiatt akarok segíteni. Egyszerűen csak bírlak és szeretek segíteni az embereknek. Egyszerű.

- Köszi szépen.

Néhány órával később már Monacóban voltunk, aztán egy hosszabb vita után Dan megengedte, hogy segítsek kipakolni a bőröndjeiket, majd bepakoljak a mosógépbe. Mintha olyan nagy munka lenne. Természetesen egész végig vagy csörgött a telefonja, vagy beszélt épp valakivel, de érthető volt az érdeklődés.

Nate közben kitalálta, hogy pizzát szeretne enni, így nekiálltam a tésztát összeállítani. Nate végig ott ült a pulton, és árgus szemekkel nézte, hogy mit csinálok. Míg a tészta kelt, addig elkészítettem a szószt, illetve a feltéteket is előkészítettük.

Épp az első két pizzát tettük be a sütőbe, mikor Daniel betoppant a konyhába. Felhúzott szemöldökkel nézett ránk, főleg amiatt, mert Nate-tel poénkodtunk, és tetőtől talpig lisztesek és maszatosak voltunk.

- Inkább nem kérdezek semmit - jegyezte meg inkább magának, mint nekünk.

- Jobb is, apa! - nevetett fel a kisfiú. - De rengeteg mókából kimaradtál. Sajnálhatod.

- Sajnálom is. Mit csináltok amúgy?

- Isie pizzát süt nekünk - jelentette ki Nate diadalittasan. - Annyira cuki!

- Rendelhettünk volna. Vagy be is ülhettünk volna valahová - sorolta a lehetőségeket Dan, mire csak forgatni kezdtem a szememet.

- Hidd el, az én pizzám finomabb lesz - nevettem és megpaskoltam a vállát. - Te milyen feltéttel kéred? - mutattam a harmadik tésztakorongra.

- Az az egész az enyém? - nézte kikerekedett szemekkel. - Ennyit nem ehetek.

- Daniel, ma szinte semmit nem ettél, belefér. Nyugalom, holnap már nem kapsz pizzát.

- Na jó. Akkor nem hagyom ki.

*****

A napok elég hamar teltek, Daniel már a gyógytornát is elkezdte, de láttuk rajta, hogy nagyon szenved. Viszont ennek ellenére sem hagyta abba. Míg őt kínozták és edzett, addig mi Nate-tel tanultunk, tehát igyekeztünk a lehető legjobban beosztani az időnket. Legfőképp azt akartuk, hogy Nate és Dan sok időt tudjon együtt tölteni, ha már így alakult az élet. Én is kezdtem megszokni, hogy ott vagyok állandóan velük, de nem bántam. Rajongó énemnek nagyon is tetszett ez a szituáció. Elvégre mégsem sokan mondhatják el azt, hogy a legnagyobb kedvencükkel laknak együtt. Ráadásul még jóban is vagyunk, ami csak plusz pontnak számít. 

- Most már biztos, hogy megyünk Szingapúrba - jött be hozzám az edzőterembe Dan, amikor visszaért a doktortól.

- Egy hete műtöttek, és te máris versenyezni akarsz? - néztem rá elképedve, majd letettem a súlyzókat magam mellé.

- Dehogy, azt még nem lehet, viszont mehetek a csapattal. Jössz velünk te is, ugye? - vigyorgott.

- Persze. Elvégre haladnunk kell a tananyaggal. Nem maradhat ki három hét, mert utána elég nehéz lenne bepótolni. 

- Ebbe bele sem gondoltam. 

- Daniel, nem azért vagyok itt, mert otthon unatkoznék - hívtam fel a figyelmét erre az apró részletre. - Oké, hogy jóban vagyunk, meg sokat lógunk együtt, de amellett én a fiad tanára vagyok. Aztán nem akarom, hogy ne teljesítse a suli követelményeit. 

- Jó na, mindig elfelejtem, hogy nem önszántadból vagy velünk, hanem kötelességből. 

- Ha nem tanítanék, szerintem soha nem lett volna köztünk több kommunikáció annál, mint ami akkor az egyszer volt, mikor véletlenül összefutottunk és készült egy közös képünk. 

- Igaz, nem sok közös pont volt az életünkben. De már itt vagy, és egy ideig nem is engedünk el. Mindenki jól jár.

- Én meg kifejezetten - nevettem fel.

- Te vagy a legszerencsésebb rajongóm - hagyott ott.

Néhány órával később éppen Nate-tel gyakoroltuk az eddig tanult betűket, amikor Dan kiabálni kezdett a fürdőszobából, hogy jól jönne neki egy kis segítség. Nyeltem egyet, mivel mondta, hogy hajat szeretne mosni. Tehát féltem tőle, hogy teljesen meztelenül találom bent.

Éppen ezért csak elmentem az ajtóig, majd kopogni kezdtem. Mondta, hogy nyissak be nyugodtan, mert nadrág van rajta, amitől kissé meg is nyugodtam. Kérte, hogy vigyek már be neki fóliát és tekerjem körbe a kezét, nehogy átázzon a kötése.

Gyorsan kiszaladtam a konyhába, vittem be fóliát, illetve egy sütőzacskót is, biztos, ami biztos. Felhúzott szemöldökkel nézett rám, de csak vállat vontam, és ráhúztam a zacskót a kezére.

- Szerinted így jobb lesz? - érdeklődött hitetlenkedve.

- Persze. Sokkal biztosabb, mint enélkül, szóval nyugi! Tudom, mit csinálok.

- Jól van, ha te mondod - húzta meg a vállát. - Én hiszek neked. Köszönöm - nézett rám mosolyogva, mikor kész voltam.

- Segítsek még valamit?

- Dehogy, innen megoldom. De, ha gondolod, megmoshatod a hajamat - nevetett. - Csak viccelek, nyugi!

- Figyelj, ha gondolod, megcsinálom, csak vegyél fel egy fürdőnadrágot. Lehet hamarabb lesz kész, mintha te szerencsétlenkednél. Na, menj!

- Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek - jött vissza vigyorogva pár perccel később egy szál fürdőnadrágban. Nem mondom, leesett az állam, amikor megállt előttem félmeztelenül. Láttam már róla képeket, de élőben teljesen más élmény volt. Igyekeztem nem csorgó nyállal bámulni, elég nagy önuralom kellett hozzá - álljak be a zuhany alá vagy inkább a fürdőkádba engedjek vizet?

- Ahogy szeretnéd és neked kényelmesebb.

- Fürdőruha nincs nálam, és mivel magasabb is vagy, ezért a zuhany szerintem kiesik.

- Rendben - bólintott, majd megengedte a vizet a fürdőkádnál. - Köszönöm.

- Nagyon szívesen - mosolyodtam el. - De azért rendszert nem csinálunk belőle - jegyeztem meg.

- Hamar meggyógyulok, ne aggódj! - biztosított, közben pedig beleült a kádba. - Egy angyal vagy, Isie!

- Ez nem is volt kérdés. Hajtsd hátra a fejed és add ide a szivacsot! - adtam ki az utasítást.

- Így jó? - kérdezte, miközben vigyorogva a szemembe nézett.

- Tökéletes - mosolyodtam el, majd elkezdtem bevizezni a haját. Csukva volt a szeme, így nyugodt szívvel bámulhattam. Imádtam a karakteres arcát, mindig is nagyon tetszett, mert annyira egyedi, annyira különleges. Jó volt nézni, kicsit el is terelte a figyelmemet a gondjaimról, csak ültem itt elveszve a pillanatban.

- Jól vagy? - kérdezett rám kis idő múlva, mivel konkrétan semmit nem csináltam.

- Bocsi, persze, csak elgondolkodtam.

- Szerelmes vagy belém, ne is tagadd! - nevetett fel, majd úgy lefröcskölt, hogy mindenem csupa víz lett. Ráadásul a felsőm át is látszott, és még csak melltartó sem volt rajtam.