- Szia- motyogta zavartan. Tény én sem tudtam mit mondani, de a fejemben ezer kérdés fogalmazódott meg. Amiket egyszerre szívesen feltennék most neki, de félek, hogy hülyének nézne és elrohanna. Úgyhogy nem kockáztatok.

- Hogy kerülsz ide?- tettem fel az elsőt.
- Követtelek- vallotta be.
- Honnantól?- remegett meg a hangom.
- A kilátótól. Ott voltam és hallottam Jimin vallomását- mosolygott keserűen. - Te ilyen könnyen túlléptél rajtam.
- Nem léptem rajtad túl...

- Pedig úgy tűnt. Tudom, hogy már azon a hétvégén is folyton vele voltál- úgy mondta, hogy még nekem lett bűntudatom. Na álljon már meg!

- Igen képzeld vele voltam mert mikor zuhanyoztál már akkor hallottam annak a ribancnak a hangját és azon a képen is majd fel faltad. De Jimin ott volt mellettem és vígasztalt! De tudod mi a legrosszabb? Hogy még mindig kibaszottul szeretlek!- kiáltottam és a könnyem parakokban kezdtek folyni. Többet sírtam ebben a pár napban mint egész életemben eddig. Hihetetlen milyen érzelmeket tud belőlem

- Yun én is szeretlek. Amit neked elküldtek az csak roszkor elkapott pillanatkép. Az a csaj csak lesmárolt én pedig elakartam lökni. De nem az ő hangját hallottad hanem a bátyám barátnőjének a hangja volt. Kérlek higgy nekem- fogta meg a kezem.

- Miből tudjam, hogy nem csak mondod, hogy megfektess majd eldobj? Nem tudom mit higgyek...- magamban vívott harcot az agyam és a szívem ismét. De egyedül dönteni nem tudok, hogy melyiknek engedjek

- Lehet a szavamban nem hallod, hogy nem hazudok és nem akarlak hitegetni, de a csókom az őszinte- lassan hajolt ajkaimra és édes csókot lehet rájuk...amit viszonoztam. Az agyam vesztett. Minden mértékben. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam. A csókunk nem volt mohó, de annál inkább több volt benne az érzelem.
Percek múlva sem engedtem el. Szükségem volt a közelségére, amit ő szó nélkül megadott nekem.

Lehunyt szemekkel és szapora lélegzet vétellel válltam el tőle és a fejem a mellkasába fúrtam.
- Ne csinálj mégegyszer ilyet. Nem akarom újra átélni azt amit a hiányod adott nekem- suttogtam alig hallhatóan.

- Nem fogom. Sosem engedlek el többet- ölelt jobban magához.
- Haza kísérsz?- néztem fel rá.
- Nem hagyom hogy többet egyedül mászkálj az utcán- puszilta meg az orrom és kézenfogva indultunk haza. A vállára hajtottam a fejem és néztem az előttünk lévő utat.

- Fáradt vagy?- törte meg a csendet.
- Kicsit- ásítottam.
- Gyere- kapott az ölébe én pedig nem ellenkeztem hanem hozzá bújva elnyomott az álom...

(￣︶￣)> <(￣︶￣)/ (‵﹏′) ╮(‵▽′)╭

   Reggel ölelő karok között voltam. Kinyitottam a szemem és YoonGi nyugodt és hibátlan arca nézett vissza rám ahogy csendben szuszogott. Mivel ma suli volt ezért muszáj volt felébreszteni.

- YoonGi- adtam a szájára rövid és lágy csókot, amit halvány mosollyal díjazott, de még mindig csukva volt a szeme.
- Ébresztő- adtam folyamatosan puszikat hol a szájára, hol az arcára.

- Hmmm- nyammogott és lassan kinyitotta a szemeit.
- Jó reggelt Drágám- mosolyogtam le rá.
- Neked is Aranyom- adott puszit a homlokomra amitől vissza hullottam a mellkasára és hozzá bújtam.

- Nem akarok suliba menni- néztem fel rá csillogó szemekkel.
- Biztos?- fordította helyzetünkön és én kerültem alulra.
- Biztos. Veled akarok lenni. Lehetőleg kettesben- simogattam a mellkasát.

- Oh, akkor hát itt vagyok- húzott csókba amit készségesen viszonoztam is. A keze felfedező útra indult fel az oldalamon. A nyakába karoltam és a lábam a derekára raktam. Nem sokáig maradtunk tétlenül. Már YoonGin nem volt póló és már majdnem rajtam sem, de a nővérem pont akkor rontott be zokogva.

- Elment! Elment és miattad mente el! Gyűlöllek! Bár meg sem születtél volna!- ordítozott és lerángatva rólam YoongGit és elkezdett ütni, rúgni, harapni ahol csak tudott.
- Sam- nyögtem mert fájt. Szerencsére YoonGi hamar kapcsolt és leszedte rólam a pszichipata nővérem.
- Mi van veled? Ki ment el?- értetlenkedtem.
- Jimin...elment...miattad- nézett fel rám vérengző tekintettel. Ajajj...>_<¦¦¦

Mai első rész és valószínüleg lesz több is 😅 Remélem tetszett és hamarosan jön a következő❤