Szorosan az orromhoz tartottam Chris pólóját. Az az illat...Még nem tudom eldönteni, hogy milyen, de nagyon finom.
Gyorsan magamhoz tértem még mielőtt észrevenné mit csinálok. De mit is csinálok?

-Léla? Hová akarsz menni?-ölelt magához.

Olyan jó érzés volt. Valakit végre érdekli mi van velem. Mert mióta itt vagyunk az anyám felém sem néz.
Kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

-Mindegy. Csak el innen.

-Akkor menjünk.-fogta meg a kezem és a motorhoz húzott.

Felültünk a motorra és már száguldottunk.
Erősen öleltem át Christ. Éreztem kidolgozott testét, forró bőrét.
Úr Isten. Mi van velem? Azonnal abba kell hagynom ezeket a gondolatokat. Nem vagyok normális. Ez nem én vagyok.
Chris megállt egy nagyobb dombon, ahonnan az egész partot be lehetett látni. Gyönyörű volt.
Lefeküdt a földre én pedig mellé ültem.

-Nemsokára elmegyek két hétre.-szólalt meg egy idő után.

-Hová?

-Franciaországba nyaralni.

-Egyedül?

-Hát ja. Az unokatesómékhoz. Vagyis jön Ryan is.-csukta be a szemét.

-Hahh itt hagytok egyedül?-nyögtem föl.

-Legalább lesz időd barátnőket keresni.-vigyorgott.

-Nem kellenek nekem barátnők. Az itteni emberek gonoszak.

Chris kitárta a karját, hogy feküdjek mellé. Befészkeltem magam mellé és csak élveztem. Őt.

-Basszus. Elaludtunk.-lökdöstem Christ.

-Hmm?-nyitotta ki a szemét.

-Menjünk. Már hajnal kettő.-néztem rá a telefonomra.

-Bassza meg.-ugrott fel.

-Mi az?-ijedtem meg.

Chris idegbetegen a hajába turt. Felültünk a motorra. Jobbnak láttam hallgatni.

Leparkoltunk a házuk előtt. Chris már a talajon is volt.

-Maradj itt.-parancsolt rám.

Semmit nem értek.
Bentről ordibálás hallatszott. Basszus remélem nem történt semmi. És az apja semmit nem csinált az anyukájával.

Két perc múlva az anyukája futott a kocsihoz és beült. Az arca véres volt és duzzadt. És zokogott. Én is beültem a mellettünk lévő kocsiba.

-Chris?-fordultam hozzá hátra.

Csak zokogva megrázta a fejét. Kiszálltam az autóból és berohantam.

-Ne Léla!-hallottam Amy hangját.

Nem érdekelt. Benyitottam. Az apja a torkánál fogta a falhoz miközben ordított valamit.
Chris rámnézett. Az apja nem vett észre. Megfogtam a vázát ami az asztalon volt és hátulról fejbevágtam velem. Elengedte Christ és elborult.
A nyakábaborultam. Szorosan ölelt magához és a fejét a nyakambafurta.

-Menjünk.-húztam ki az ajtón.

Beültünk a kocsiba. Mikor megláttam a síró Amyt dühös lettem.
Miért nem tett valamit? Miért futott el otthagyva a fiát? Aki ilyet tesz a gyerekével az gyáva. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy hagyja abba a bőgést, mert ő a felnőtt. Tönkreteszik Chris életét.
De én nem mondhattam semmit.

-És most hová?-nézett Chris tétlenül anyjára.

-Nem tudom.-szipogott.

-Hozzánk jöhettek.-fogtam meg Chris kezét.

-Nem.-vette el a kezét.

-De miért? Senkit nem zavarnátok.-mondtam értetlenül.

-Fogd már be.-szólt rám élesen.

Chris szeméből sütött az utálat. Nem tudom mi baja lett hirtelen, de fáj, hogy még mindig nem jelentek neki semmit.

Chris szó nélkül rakott ki otthon. Nem is köszönt, még csak rám sem nézett. Egy könnycsepp csordult ki a szememből. Nem tudom miért fájt annyira, de fájt. Nagyon is.
Elrontották az egész tervem. Senkitől nem akartam függni. Ők ketten Ryannel mégis rávették. De már én sem bírtam. Azt akartam, hogy szeressen valaki. Hogy kelljek valakinek.

Anyaék sehol nem voltak úgyhogy felmentem a szobámba. Ryan az ágyamon feküdt és tvt nézett.

-Hát te?-mosolyogtam rá.

-Unatkoztam és gondoltam elmehetnénk valahová.-vigyorgott.

-Hajnal háromkor? Nem maradunk inkább itthon? És filmezhetnénk vagy Xbox.-feküdtem be mellé.

Ryan egyből magához húzott és átölelt. Akkor már nem bírtam tovább és kitört belőlem a zokogás.
A nyakába nyomtam a fejem és keserűen sírtam.
Hát nem így terveztem.