Idegesen magamra terítettem a taláromat és végig néztem magamon a tükörben. Egyszerű fekete csipkés térdig érő ruhát vettem fel a szintén fekete csizmámmal, az elegáns taláromat pedig ahogy begomboltam a mellkasomon elégedetten néztem végig magamon, mivel kiemelte a vékony derekamat. A pálcámat a talárom zsebébe süllyesztettem, majd úgy döntöttem, hogy nem viszek magammal házi feladatokat, mert minél hamarább igyekezni fogok, hogy visszajöjjek Roxfortba.

Kivágtam a klubhelyiség bejáratát és se szó se beszéd kiléptem rajta, de egy ismerős hang utánam szólt.

- Tényleg arra a gyűlésre mész? – kérdezte Hermione közömbös hangon. Megfordulva a csalódott pillantásával találtam szembe magam.

- Nem én irányítom az életem, csak sodródok az árral – feleltem, majd meg sem várva a következő kérdését behajtottam a Kövér Dráma portréját és meg sem álltam a Roxfort kapujáig.

- Jó napot, Piton professzor – mondtam minden nyugalmat magamra erőltetve, majd Draco mellé álltam, aki ugyanolyan elegánsan volt felöltözve, mint én.

- Nem vitted egy kicsit túlzásba? – kérdezte flegmán Draco, miközben Piton nekünk háttal feloldotta a varázslatot a kapun.

- Bagoly mondja verébnek – morogtam.

- Ez mi féle mondás? – vonta fel a szemöldökét.

- Mugli mondás, Draco.

- Most megyünk egy Halálfaló gyűlésre, te pedig mugli mondásokról beszélsz? – somolygott.

- Griffendéles bátorság, tudod – mondtam gúnyosan, mire Draco őszintén felnevetett és láttam, hogy Piton is engedett a feszült testtartásán.

- Gondolom már mind kettőtöknek volt része társas hoppanálásban – mondta kifelé haladva, mire azonnal feltűnt a tegezés. Eddig csak Dracot tegezte, engem sosem. Először furcsáltam, de nem szóltam semmit.

- Persze – mondta Draco, mire én is bólintottam. Draco a karjába kapaszkodott Pitonnak, én pedig óvatosan átkaroltam a másik kezét. Ezután éreztem az ismerős rántást a köldökömnél, majd pár másodperccel később fel is bukkantunk Dracoék kúriája előtt. Az ajkamba harapva néztem a magas épületre, amikor észrevettem, hogy még mindig erősen kapaszkodok Pitonba, így rápillantva végül elengedtem őt, bár ő nem szólt semmit. Draco ugyanolyan sápadt volt, mint amikor nálunk volt vacsorán.

Az ismerős kerten végig menve végül beléptünk a házba és felmentünk a márvány lépcsőn az emeltre. Ott Piton kitárta az étkező szoba ajtaját és belépett rajta. Őt követte Draco, őt pedig én. Néma csend volt a szobában és az egész étkező megvolt telve, a hosszú asztalnál Halálfalók sokasága ült és nézett az érkezőkre. Az asztal legvégén pedig a kígyó kinézetű vörös szemű Voldemort ült, aki végig nézte ijesztő tekintetével Pitont, majd Dracot és a végül megakadt a szeme rajtam. Minden érzelmemet kiűztem a fejemből és az összes gondolatot az elmém legmélyére rejtettem el.

- Nira Malfoy – mondta szinte már sziszegve. Piton és Draco enyhén meghajolt Voldemort előtt, így én is követve a példáját lehajtottam a fejem, mintha csak egy király előtt jelennék meg.

- Nagyuram – feleltem nyájasan.

- Foglalj helyet. A szüleiddel szemben pont van is egy számodra megfelelő hely – intett a kezével, mire leültem a kijelölt székre, ami a Sötét Nagyúrtól csupán négy széknyire volt. Jobb oldalon az első négy széken ült Bellatrix Lestrange, Perselus Piton és a szüleim. Az én oldalamon ült a nagybátyám, Narcissa, Draco és végül én. A többi halálfaló közül csak Rodolphus Lestrange és Greyback volt ismerős. Végül visszafordultam a nézelődésből és találkozott a tekintetem először anyámmal, majd apámmal is. Mind a ketten rémült arcot vágtak. Felvonva a szemöldököm bámultam rájuk vissza, majd Voldemort felé fordultam és minden erőmmel a sötétségre gondoltam.

- Lucius szerint szolgálatodat tudnád nekem nyújtani – szólalt meg. Szemem sarkából láttam, hogy Lucius a neve hallatán összerezzent.

- Ha ő így gondolja, akkor biztosan így van, Nagyuram – mondtam diplomatikusan.

- Micsoda meggondolt szavak – mondta az arcán halványan bujdosó mosollyal. – Mond csak, kedves Nira...milyen házba tartozol a Roxfortban? – kérdezte.

- A...Griffendélbe, Nagyuram – feleltem őszintén. Bellatrix Voldemort mellett halkan kuncogni kezdett.

- Ezek szerint egy évfolyamba és egy házba jársz Harry Potterel? – félig kérdés, félig kijelentésként mondta.

- Így van, Nagyuram.

- Barátok vagytok?

- Azt nem mondanám. Inkább...elviseljük egymást – mondtam. – De ha szükséges közelebb tudok hozzá férkőzni – mondtam ravasz mosollyal az arcomon, holott gondolataimban legszívesebben elbújtam volna a hazugság miatt. Én Potterrel, mint barát? Amikor félig bevallottam neki, hogy Halálfaló leszek?

- Kiváló. Elizabeth, cseréljetek helyet, hagy legyen hozzám a lány közelebb – alig bírtam letörölni a képemről a döbbentséget, ehelyett csendesen felálltam és a szinte reszkető anyámmal helyet cseréltem. Ahogy elhaladt mellettem aggódva pillantott rám, de én csak dühösen elkaptam a tekintetem róla és ahogy helyet foglaltam Piton mellett egyenesen Voldemort szemébe néztem. – Mutasd meg mit tudsz Potterről – mondta. Esélyem sem volt átgondolni a dolgokat azonnal a fejembe hatolt. A saját falaimat lelökve végül minden, ami eszembe jutott megmutattam neki Harryről. Kik a barátai, mit csinál szabadidejében, megmutattam neki, hogy párszaszájú, azt, hogy gyanakszik Dracóra, Pitonra és rám, hogy halálfalók vagyunk. Mutattam egy emlékfoszlányt, ahol Dumbledore Seregében ketten tanítjuk a különböző ártásokat és átkokat, majd azt ahogy a Roxfort kapuja előtt felpofozom őt és végül azt, hogy pár nappal ezelőtt hallottam ahogy azt mondja Ronnak és Hermionénak, hogy járni fog Dumbledore-hoz külön órákra. Éreztem, hogy még kutatna a fejemben, de minden erőmmel azon voltam, hogy ismét lezárjam az elmémet, amit szinte azonnal észrevett és végül visszahúzódott, bár a fejem ígyis hasogatni kezdett. – Látom jártas vagy az okklumenciában – mondta, mire bólintottam. – Semmi újat nem mutattál számomra és nem látom hogyan tudnál Potterhez közel férkőzni – mondta, miközben pálcáján végig simított. Szinte a fülembe hallottam a lüktető vérem.

- Megtudom oldani és ha nem is sikerülne hozzá közel férkőznöm akkor viszont feltudom használni Grangert – mondtam.

- Granger volt az a sárvérű lány az emlékeidben? – kérdezte.

- Igen, Nagyuram – feleltem. Egy percig némán bámult és méregetett engem, majd gúnyosan elmosolyodva Piton felé fordult.

- Perselus, úgy néz ki, hogy már nem te leszel az egyedüli kém köztünk – nézett a tanáromra, aki közömbös képet vágott, majd pár másodperc után Voldemort a villámló tekintetével Draco felé fordult. – Draco a feladatot, hogy halad? – az unokatestvérem halálsápadtan nézett vissza Voldemortra, majd szóra nyitotta a száját.

- Találtam egy volt-nincs szekrényt a Borgin és Burgesben, aminek a párja a Roxfort Szükség Szobájában van...-kezdte. – Azon keresztül...

- Engem nem az érdekel! – emelte fel sziszegve a hangját, mire behúzta a nyakát Draco.

- Dolgozok a feladaton, Nagyuram – mondta halkan. Voldemort végig nézte ismét a fiút, majd Perselus felé fordult.

- Igaz, hogy letetted a Megszeghetetlen esküt? – kérdezte.

- Igaz, Nagyuram.

- Szükségem van még a szolgálataidra, Perselus. Ha a fiú nem lesz képes megtenni, akkor neked kell megölni Dumbledore-t – a név hallatán szinte már csak távoli zajnak érzékeltem mindent. Hát ezt a feladatot kapta Draco? Meg kell ölnie Albus Dumbledore-t? Azt a varázslót, aki megküzdött Grindelwalddal? Lehetetlen feladatot bízott rá. Döbbenten néztem Narcissára, aki állkapcsát összeszorítva pillantott rám. Szóval igaz. Ezt a feladatot kapta. Lucius fáradt és elhanyagolt ábrázatát látva összeállt a kép. Ez volt az ő büntetésük. – Yaxley! – szólított fel egy halálfalót az asztal másik végén, mire az említett személyre néztem. Szőke haj, ugyanolyan gőgös nézés, mint az összes többi halálfalónak. Még a családunkba is beillett volna.

- Igen, Nagyuram? – kérdezett vissza illedelmesen.

- Megtetted, amit kértem?

- Igen, Nagyuram. Pius Thicknesse már az Imperius átok hatása alatt áll és csak a parancsot várja tőled, Nagyúr – hajtott fejet.

- Kiváló – mosolyodott el. – Először is parancsold meg neki, hogy szaglásszon körbe a Minisztériumba, hogy kinek van még olyan nézete, mint nekünk. Mihelyst rátalál az illetőkre szervezze be őket – mondta.

- Igen, Nagyuram – felelte Yaxley. Pár pillanattal később ismét felém fordult.

- Állj fel, Nira és gyere ide – mondta. Nyeltem egyet, majd felkelve odaléptem Voldemort széke mellé, mire ő is felállt. – Nyújtsd át a kezed – miután kigomboltam a talárom ujját, átnyújtottam a bal alkarom. – Méltó leszel a Sötétjegyre? – nézett rám vörös szemével.

- Igen, Nagyuram.

- Szolgálni fogsz engem?

- Igen, Nagyuram.

- Mindent megfogsz tenni a célom érdekében?

- Igen, Nagyuram.

- Ha azt kérem tőled, akkor hajlandó vagy értem meghalni is? – kérdezte sziszegve. Minden félelmemet elrejtve az arcomról válaszoltam.

- Igen, Nagyuram – a pálcáját a bőrömhöz érintve végül kellemes bizsergés futott át az alkaromon, majd felforrósodott a bőröm, míg nem a Sötétjegy meg nem jelent fekete tinta módjára a karomon. Szinte éreztem ahogy a kígyó tekereg a koponya körül és olyan mámorító érzés volt, hogy szinte elkellett nyomnom magamban egy sóhajt.

- Most már közénk tartozol – mondta halkan, elengedve a kezem.

- Megtiszteltetés, Nagyuram – hajoltam meg előtte, majd mind a ketten helyet foglaltunk.

- Sötét Nagyúr... - suttogta Bellatrix, Voldemort pedig kérdőn felé fordult. – Az Abszol úton Greybackkel és Yaxley-val találtunk egy engedetlen sárvérűt, aki téged sértegetett. Bátorkodtunk elhozni ide...lent van a tömlöcben – mondta kéjesen.

- Nocsak. Szórakozás – mosolyodott el Voldemort, mire kirázott a hideg.

***

Perselus Piton a pálcáját az ártatlan mugliivadékra szegezte, próbálva minden érzelmét elrejteni a saját arcáról.

- Kínozd meg! – szólt a Nagyúr, Piton pedig engedve a parancsnak egy pálca legyintéssel vörös fénynyalábot lőtt a pálcájából, mire a férfi keservesen felordítva rongybaba módjára esett a földre és rázkódott, mintha csak valamiféle rohama lenne.

- Crucio! – ismételte az átkot ezúttal hangosan és jól érthetően, nem nonverbálisan, mint elébb. Az ember ismét sikoltozni kezdett és könyörgött a halálért.

- Nem rossz – nevetett Bellatrix, aki nem kapott engedélyt a kínzásra, bár Voldemort tekintete azt sugallta, hogy nem kapna büntetést, ha ő is beszállna. Fogamat összeszorítva minden idegemmel arra koncentráltam, hogy egy kis fájdalom se suhanjon át az arcomon és még egy halvány mosolyt is megengedtem magamnak, aminek hatására Bellatrix odalépett mellém és akár csak a bajtársát, átkarolt. – Nagyúr, engedelmeddel hagy szórakozzon a legújabb tagunk is – hajtott fejet ura előtt a dús szempillájú nő, engem el sem engedve.

- Csak tessék – mutatott vörösen izzó szemével az áldozatra, aki egyre kevesebbszer ordított fel, mintha csak elfogadta volna sorsát. Nyelve egyet előrébb léptem Piton mellé, aki rám pillantva megenyhülést véltem felfedezni tekintetében és enyhe aggodalmat. NEM! Ő ne merészeljen aggódni értem, az én lelkem így teljesen rendbe van. Ez csak egy sárvérű...semmi több.

- Crucio! – visszhangzott az átok a szobába és egy jól irányzott célzással az áldozatot mellkason találtam, aki ezúttal ismét keservesen felordított.

- Remekül csinálod, Nira – suttogta a fülembe Bellatrix, akit észre sem vettem, hogy közelebb lépett hozzám. Egyszerre volt szörnyű és váratlan érzés, hogy valaki bíztat. – Még egyszer – simította végig a vállamat. Ezután nonverbálisan folytatva a legdühösebb gondolataimmal járattam át minden porcikámat, hogy a kínzó átok hatásos legyen. – Nagyon ügyes vagy – kuncogott a fülembe. – Igazán büszkék lehettek rá! – fordult a szüleim felé, akik mozdulatlanul gőgösen pillantottak rám és apám még egy mosolyt is varázsolt az arcára. - Tessék, drága családom! Ezt akartátok elérni, hát megkaptátok! Egyétek meg, amit főztetek! Igaz, Griffendélbe kerültem, de ugyanolyan erős és kegyetlen vagyok akár egy Mardekáros. Ennyi éven át megkínozva éltem mellettetek, hát most igazán büszkék lehettek... - gondoltam magamban, de tekintetemből szinte olvasni lehetett.

Ezután még egyszer rálőttem az átkot és a varázsló, akinek csupán annyi hibája volt, hogy rosszkor volt rossz helyen és mugli családba született, nem mozdult többé. Megöltem. Pálcámat leeresztve néztem a holttestet és nem bírtam róla elpillantani, teljesen megigézett a látványa és a fájdalom, ami átjárt. Az utolsó két átkom a haragom miatt akkora erővel érte a testét, hogy vágások keletkeztek a férfi mellkasán, mintha valamilyen metsző rontással lőttem volna rá.

- Úgy látom az új tagunk majdnem akkora erővel bír embereket kínozni, mint te magad, drága Bellatrix – mondta Voldemort. Felpillantva ravasz mosolyt erőltettem az arcomra. Bellatrix kihúzva magát a vállamra tette a kezét.

- Szívesen a szárnyam alá veszem, Nagyúr – büszkélkedett velem, mintha csak az ő gyermeke lennék.

- Azt már nem, Bellatrix – szólalt csak meg egyszer szigorú hangján Piton, mire mindenki kérdőn fordult felé. Komor arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni és bár nem álltam közvetlen mellette, de szinte még idáig is éreztem az okklumencia fagyos hatását. – Én fogom őt tanítani, hisz a Roxfortban is a tanítványom, akkor hát itt is az lesz – mondta nemleges válasz elfogadása nélkül. Válaszul felhorkantottam.

- Miért ne lehetne Bellatrix, tanár úr? – nyomtam meg az utolsó két szót, mire Bellatrix hangosan kacarászott a válaszomon. Mindenki néma csendben figyelte a vitánkat, még a Nagyúr is. A düh, ami végig járta minden porcikámat eszembe juttatta, hogy ő mondta el a szüleimnek még a születésnapi vacsorámon, hogy barátkozok a 'véráruló és Griffendéles' ikrekkel. Most ahogy végig pillantottam rajta jöttem rá, hogy talán az Abszol úton is őt láttam, hogy ő volt az a sötét alak, aki figyelt engem, majd lefordult a Zsebpiszok közbe.

- Legyen Perselus, ahogy te gondolod – adott engedélyt Voldemort, Bellatrix pedig ezt elfogadva fejet hajtott a Nagyúr akarata előtt. Undorodó arckifejezéssel bámultam Pitonra. A düh, ami az átok miatt átjárt szinte csillapíthatatlan volt. Még soha nem éreztem ilyet.

***

- Miért csinálta ezt? – kiabáltam rá dühösen, miután hoppanáltunk a Roxfort elé. Draco nem tartott velünk, ő úgy döntött, hogy egy napra még maradt a családjánál.

- Azért... - lépett hozzám közelebb és egy mozdulattal a Roxfort magas kerítésének lökött. – Mert ugyanarra a sorsra fogsz jutni, mint én! – kiabálta az arcomba, mire kissé megszeppenve bámultam rá vissza. – Én is ugyanilyen lelkesen kezdtem ártatlan emberek kínzásával, ittam minden mondatát a Sötét Nagyúrnak és lám, hová jutottam?! – tárta szét a karját, majd a kezét visszahelyezte a vállamra, amivel ismét a kerítésnek nyomott. – Dumbledore-nak kémkedek és Pottert védelmezem, hogy enyhítsek a bűntudatomon, azon, hogy miattam haltak meg a kis túlélő szülei! – vágta hozzám és minden egyes kimondott szavától vészesen dobogott a szívem és keserűség érződött a torkomban.

- Szóval hát igaz – mondtam csendesen. – Tényleg Dumbledore-nak kémkedik...

- Persze, hogy igaz, ne legyél ostoba – engedte el a vállam és ellépett tőlem. Furcsa érzés járt át ahogy megérintett és agresszívan a kerítéshez taszított, de igyekeztem nem törődni vele. – De, ha megtudom...

- Nem fogom elárulni magát – ráztam meg a fejem. – Én is kém szeretnék lenni – mondtam. Döbbent csend követte a kijelentésemet, majd Piton felhúzta a szemöldökét.

- Ugyanolyan ostoba vagy, mint a többi Griffendéles társad – fordult el tőlem.

- Ne mondja ezt! – emeltem fel a hangom. – Előbb utóbb úgyis bekellett volna maguk közé lépnem, így, hogy a Sötét Nagyúr is kémnek titulált nem lenne feltűnő, ha...

- Nem bízok magában! – fordult felém megint a fagyos tekintetével önkéntlenül is magázásra váltva.

- Hát mondok valamit, Piton... - léptem hozzá közelebb és megböktem a mellkasát, nem törődve azzal, hogy mennyire tiszteletlen vagyok a tanárommal. – ...én sem magában!

- Süt rólad, hogy a Crucio átok hatása alatt vagy – fintorgott.

- Micsoda? – döbbentem le, de a harag nem tűnt el a hangomból.

- Nem csak arra a személyre hat az átok, akin alkalmazzák, hanem az alkalmazóra is. Mérhetetlen düh, meggondolatlanság...

- Igen, érzem! – kiabáltam rá kissé lihegve. – Mit tegyek ellene? – kérdeztem, miközben próbáltam csillapítani az érzelmeimet.