- Ma már senkit nem fogsz megölni * - nézett szúrós szemmel Harry Voldemortra. Körbe-körbe sétálgattak és le sem vették egymásról a tekintetüket még egy másodpercre sem.

- Most jön a szeretet? * - fintorodott el gúnyosan Voldemort. – Dumbledore kedvenc csodafegyvere, a szeretet, ami szerinte legyőzi a halált? * - Harry finoman megrázta a fejét. – Mi fog hát megvédeni, ha most lesújtok rád? *

- Egyetlen dolog * - felelte Harry. Még sosem láttam ilyen nyugodtnak. Egymást kerülgetve nézték a másikat, mintha csak egy ringben lennének, és amíg Voldemorton látszott a feszültség, addig Harry higgadt maradt.

- Azt hiszed, nagyobb varázserőd van, mint nekem? Mint nekem, Voldemort nagyúrnak, aki olyan varázslatokat vittem véghez, amelyekről Dumbeldore álmodni se mert? *

- Tévedsz: álmodott róluk * - felelte Harry. – Csakhogy többet tudott, mint te, eleget ahhoz, hogy ne tegye meg, amit te megtettél. *

- Más szóval gyenge volt! * - vijjogta Voldemort. – Megölettem Albus Dumbledore-t! *

- Igen, ezt hitted * - felelte Harry. – De tévedtél * - egy ember sem volt már, aki küzdött, mindenki őket figyelte. Amikor meghallották Harry szavait, mindenki egy emberként hördült fel.

- Dumbledore meghalt! Ott oszlik a teteme a márvány alatt, kint a parkban! A saját szemmel láttam! Nem fog visszatérni! *

- Igen, Dumbledore meghalt. De ne hidd, hogy te öletted meg. Hónapokkal a halála előtt eltervezte, hogyan fog meghalni, és mindent megbeszélt azzal az emberrel, akit te a saját szolgádnak hittél. *

Hátra fordultam, hogy a szememmel megkeressem Perselust. Mihelyst meglátta, hogy őt nézem közelebb sétált hozzám és karját nyújtotta felém. Csak ekkor vettem észre, hogy a földön térdepelek. Annyi minden történt, hogy fel sem figyeltem rá. Felkeltem Perselus segítségével, és átöleltem őt, az illatát jó mélyen magamba szívva. Soha többé nem akartam őt elengedni. 

- Ez meg miféle gyermeteg képzelgés? * - sziszegte Voldemort. Rá sem nézett Perselusra, számára abban a percben csakis Harry létezett.

- Perselus Piton nem a te embered volt, hanem Dumbledore-é. Az ellenségeddé tetted, amikor elhatároztad, hogy megtámadod az anyámat. Nem jöttél rá erre, nem is jöhettél rá, mert van az a dolog, amit nem tudsz megérteni. Sose láttad Piton patrónusát, igaz, Denem? * - Voldemort némán bámulta Harryt. – Pitonnak őzsuta volt a patrónusa. Ugyanúgy, mint anyámnak. Szerette anyámat évtizedeken át, gyerekkorától fogva. Ezt tudhattad volna, hiszen megkért téged, hogy hagyd meg anyám életét. *

- Piton megkívánta őt * - sziszegte Voldemort megvetően. – Ahogy aztán megkívánta Nira Malfoyt is, szóval mégsem lehetett annyira szerelmes a drága édesanyádba! – köpte a szavakat a többi hallgató ember előtt felfedve a viszonyunkat.

- Nira mentette őt meg! Piton éveken át önsanyargatásban élt anyám halála miatt és Nira húzta ebből ki! – Perselus eddig is feszült volt mellettem, de ha most lehetett még jobban megfeszült. Végig simítottam a vállán és nem néztem rá, mert tudtam, hogy akkor még jobban zavarba jönne. Nem tudom pontosan mit tartalmaztak Perselus emlékei, de furdalt a kíváncsiság. – De mindegy is. Dumbledore kémje volt attól a perctől fogva, hogy üldözőbe vetted anyámat és apámat, és a mai napig ellened dolgozott. Dumbledore már rég haldoklott, amikor Piton megölte őt! – Voldemort elgondolkodva meredt a fiúra, majd mintha csak villanykörte gyulladt volna a fejében ismét megszólalt.

- Hagy találjam ki...Dumbledore játszott közbe Piton újra éledésében is! – nevetett fel gúnyosan, fejével Piton felé biccentve.

- Igen, Dumbledore – Voldemort elképedt ahogy ezt meghallotta Harry szájából. Csak viccelődni akart, nem gondolta komolyan Voldemort. – Dumbledore gondolt arra is, hogy ha te túl hamar végeznél Pitonnal hogyan mentse meg. Erre a főnix madarát, Fawkest kérte meg.

- Most már sok mindent értek, Potter, olyan dolgokat, amelyeket te nem! – harsant fel dühös hangján. – Dumbledore félt, hogy az enyém lesz a Pálcák Ura. Úgy akarta intézni, hogy Piton legyen az igazi gazdája! * - sziszegte. – Idáig azt hittem megöltem Pitont, de sebaj. A pálcát már így is biztosan elnyertem tőle, és miután végeztem veled, végzek vele és Nirával is! – kiabálta.

- Dumbledore utolsó terve nem rám ütött vissza. Hanem rád, Denem. Az a pálca még mindig nem teljes odaadással szolgál téged, mert nem azt ölted meg, akit kellett volna. Nem Perselus Piton volt a Pálcák Urának igazi gazdája. Piton nem győzte le Dumbledore-t. *

- Megölte... *

- Hányszor mondjam még el? Piton nem győzte le Dumbledore-t! Dumbledore halálát együtt tervelték ki! *

- Dumbledore legyőzhetetlenül akart meghalni, ha a terve megvalósult volna, a halálával a pálca elvesztette volna az erejét, mert nem nyerte volna el senki tőle! – szólt közbe hirtelen Perselus és ezúttal már semmilyen érzelmet nem kellett eltitkolnia az arcáról Voldemort elől. Nyíltan nézett rá, színtiszta utálattal, amitől Voldemort csak még jobban felbőszült.

- Akkor ajándékba kaptam a pálcát magától Dumbledore-tól! * - mondta kaján örömmel Voldemort.

- Attól, hogy a kezedben tartod és használod, még nem lesz valóban a tiéd. Nem figyeltél Ollivanderre? A pálca választja a varázslót...és a Pálcák Ura még Dumbledore halála előtt új gazdát választott: egy olyan embert, aki a kezébe se vette őt soha. Az az ember (...) nem is sejti, hogy a szolgájává tette a világ legveszélyesebb pálcáját. (...) A pálcák Urának igazi gazdája Draco Malfoy volt. *

- Miután megöltelek gondom lesz Draco Malfoyra is!

- Arról már lekéstél. Megelőztelek. Hetekkel ezelőtt legyőztem Dracót: elvettem a pálcáját * – minden szem Harry kezében tartott pálcára szegeződött, Harry pedig erősebben markolta a tárgyat. – Ez hát a végső kérdés – suttogta. – Tudja-e a kezedben tartott pálca, hogy utolsó gazdáját lefegyverezték? Mert ha tudja...akkor már én vagyok a Pálcák Urának igazi gazdája. *

A nap első sugarai felkeltek és egyenesen megvilágították Harry és Voldemort arcát. Harry gyöngyöző homlokkal, piszkos szemüveggel meredt Voldemortra, akinek a napsugártól izzó szeme még vörösebbnek tűnt.

- Avada Kedavra! *

- Capitulatus! * - hatalmas csattanó hanggal ért össze a vörös és a zöld fénycsóva. Egy másodperc erejéig fenntartották a két varázslatot, majd egyszer csak a zöld fénycsóva megszűnt és a bodzapálca a magasba repült, egyenesen Harry felé, aki a kezét kinyújtva elkapta a levegőbe. Voldemort arckifejezése üressé vált, majd szemei kihunytak, ő pedig a piszkos földre zuhant élettelenül. Voldemort Nagyúr halott volt. Harry két pálcával a kezében nézte Voldemort élettelen testét és nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem is kellett viszont sokat várnia, még sohasem hallott hangerejű örömkiáltások, tapsvihar és megkönnyebbült sóhajok százai hangzottak fel.

- Nyertünk – néztem elképedve Perselusra. – Nyertünk! Te pedig élsz! – ezúttal már örömömben kiabáltam, Perselus pedig nem törődve az őrjöngő tömeggel magához rántott és megcsókolt. Boldogan kulcsoltam át a nyakát és viszonoztam teljes szívből a csókot. Nyertünk és Perselus életben maradt. Nem vesztettem el őt.

Amikor Perselus pár perc után megszakította a csókot végig simított az egyik kezével az arcomon, másik kezével pedig a derekamon, egy ritka dolgot láthattam tőle: őszintén, boldogan elmosolyodott.

A tömeg felé fordultunk, aminek a közepén Harry állt szorosan összeölelkezve Ronnal és Hermionéval. Körülöttük a további barátaik álltak és a tanáraik, mindegyik Harry nevét kántálta és ugrált örömében.

- Nem kéne nekünk is odamennünk? – kérdeztem.

- Nem. Mellesleg oda sem férnénk – morogta, mire felnevettem.

- Jól vagy? – fordultam ismét felé.

- Úgy érzem magam, mint akit többszörösen is megmart egy kígyó. De jól vagyok – mondta vigyorogva Perselus, amitől nagyot dobbant a szívem. – Fawkes begyógyította nagyjából összes sebemet és a mérget eltávolította a szervezetemből, viszont Nagini nem egy közönséges kígyó volt, hanem egy horcrux, így pár heg megmaradt – húzta oldalra az így is két fognyomos gallérját. A torkán látszott két rózsaszín harapás nyom, ami egy vonallá forrott össze.

- Akkor örülök – könnyebbültem meg.

- Na és te? Őszintén szólva, rád férne egy zuhany – mondta a vérre célozva, mire felhorkantottam. Mind két kezem tiszta vér volt a taláromról és ingemről nem is beszélve. Az arcomra is emlékszem, hogy fröccsent egy kevés, de szerencsére nem voltam tükör közelében, hogy megállapítsam mekkora a gond.

- Úgy érzem magam, mint egy álomban – nevettem fel. – Boldog vagyok, viszont fáradt, éhes, szomjas és fáj minden porcikám.

- Ezt szerintem nemsokára orvosolni tudod – mondta, miközben azt figyelte Harry hogyan próbál kimászni az őt ünneplő tömegből. – Viszont nem így értettem a kérdésem. Most pusztítottad el a saját...nos, horcruxod – az eddigi mosolyom kissé lelankadt ahogy ez eszembe jutott. Az óriási örömben, miszerint Perselus él és Voldemort meghalt erről meg is feledkeztem.

- Furcsa. Nagyon, nagyon furcsa. Rossz belegondolni, hogy ilyen könnyű egy horcruxot csinálni...

- Nem, nem könnyű, Nira. Csak abban a medálban eleve volt egy lélekdarab, ami ezek szerint megkönnyítette a dolgod a készítés folyamán. Biztos vagyok benne, hogy ha egy másik tárgyat akarnál így megátkozni nem jönne össze – mondta Perselus elővéve egy rövid időre a tanár stílusát.

- Szerinted egy szörnyeteg vagyok? – kérdeztem őszintén. Perselus nyitotta volna a száját, majd vissza bezárta. Elgondolkodva nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Nem. Csupán azt gondolom, hogy Vol...Voldemort megfelelő személyre bízta a medált. Az a horcrux befolyásolni tudott téged. Irányítani. – nehéz volt számára kimondani félelem nélkül a nevét, de sikerült neki, így halványan elmosolyodtam.

- Na és mi van azzal a mugli születésűvel, akit a beavatásomkor öltem meg? Akkor még nem is tudtam a medál létezéséről!

- Életedben először használtál sötét mágiát...a legtöbb emberre így hat. Rám is így hatott. Rettentően dühös voltam és nem tudtam magam kordában tartani, emiatt nem csak egy ember volt az áldozatom. Nem a te hibád. A helyzet megkövetelte – reszketegen sóhajtottam egyet Perselus szavait emésztve, majd újra megöleltem őt.

- Nem tudom mihez kezdtem volna nélküled...

- Ezen ne is gondolkodj többet. Itt vagyok.

***

Sorban jöttek a hírek a kastélyon kívülről. Több halálfaló is elmenekült, akiket pedig már elkaptak egyenesen az Azkabanba vittek, köztük Yaxley szó szerint az aurorok kezéből tépte ki magát, mihelyst felébredt a kábító átok hatása alól. A figyelmetlen aurorok nem gondolták, hogy sebesülten is akkora ereje lesz, így Yaxley eltudott menekülni a Tiltott Rengetegbe, oda pedig hiába mentek volna keresni, szinte végtelen az a mágikus erdő, így nem eredtek utána. Nem nagyon aggódtam emiatt, tudtam, hogy előbb utóbb úgyis előkerül és akkor az Azkabanba végzi ő is.

A Mágiaügyi Minisztériumban totál káosz volt, a miniszteri posztot időideiglenesen Kingsley Shacklebolt tölti be. Hosszú idő után végre normális minisztert kapott az ország, így sokan reménykedtek benne, hogy nem csak időideiglenesen lesz miniszter. Nekünk pedig már csak annyi volt a dolgunk, hogy helyre állítsuk a kastélyt és ápoljuk a sebesülteket.

- Voldemort, Volt-de-holt a neved már! Kis Potti, nagy Potti, tied a vár! * – énekelte hangosan Hóborc a folyosón lebegve. A fejem összevissza állt. Egyszerre akartam megtalálni Dracot és George-ot is, mivel mind ketten eltűntek, de nem tudtam merre induljak el. Kikerültem Hóborcot, aki nem is figyelt rám és megdöbbenésemre azonnal megtaláltam Dracot és a családját, így az egyik gondom megoldódott. A lépcsőn ültek és a körülöttük járó emberek nem is törődtek velük, ami megnyugtatóan hatott rájuk, így összeölelkezve pihentek. Bizonyára azt hitték, hogy elfogják őket zavarni. Ahogy közelebb indultam hozzájuk vettem észre, hogy a lépcső korlátjának Perselus támaszkodik és Lucius megviselt arcát fürkészi.

- Jól vagytok? – léptem oda hozzájuk. Narcissa és Lucius felkapta a fejét, Draco viszont egyenesen felpattant az anyja átölelő karjai közül és rám vetette magát olyan hevesen megölelve engem, hogy majdnem elbotlottam.

- Tudtam! Tudtam, hogy nem vagy olyan hülye, hogy önként lépsz be, és ténylegesen hiszel Voldemort elveiben! – felnevettem Draco ölelésében, miközben viszonoztam azt, majd lassan eltoltam magamtól.

- Nem sebesültél meg? – néztem rajta végig.

- Nem, jól vagyok – mondta, majd mind ketten a többiek felé fordultunk.

- Túl jártál az eszünkön Nira...és te is Perselus – mondta Lucius megviselt arccal. – Ti nem fogtok büntetésben részesülni, mi viszont...

- Tévedsz, Lucius. Tárgyalásunk biztosan lesz a Wizengamot előtt és ha bűnösnek találnak ugyanúgy bajban leszünk, mint ti.

- Harry biztosan fog Narcissa és Draco tárgyalásán tanúskodni, szóval én a ti helyetekben annyira nem félnék. Viszont, nagybácsim...te találj ki valamit – mondtam keményen, mire Lucius nyelt egyet.

- Nem mehetek vissza...nem...borzasztó hely... - felsóhajtottam Lucius rettegő arcát látva, de nem szóltam semmit. Narcissa nyugtatóan végig simított a vállán, de szemében aggodalom tükröződött.

- Piton professzor... - mindannyian hátra fordultunk a hang irányába, és amikor Harryvel találtuk szembe magunkat őszinte boldogsággal rámosolyogtam. – Beszélhetnénk...négyszemközt? – kérdezte. Perselus szokásos szigorú arckifejezésével nézett rá, de mégis szó nélkül ellökte magát a lépcső korlátjától. Mellettem megállva végig simított ujjaival az államon, majd apró csókot lehelt a számra.

- Majd megkereslek utána – mondta halkan. A pillangók a gyomromban újult erővel éledtek fel a gyengéd érintésétől és egy másodpercre úgy éreztem magam, mintha ismét egy 16 éves diák lennék, aki a tanára után epekedik.

- Rendben – válaszoltam. Perselus suhogó talárjával elviharzott Harry oldalán, és mire visszafordultam Draco döbbent arcával találtam magam szemben. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ő nem tud kettőnkről, és ezek szerint Perselus is. Narcissa tudott rólunk, Lucius is bizonyára, Harry pedig végig hallgatta Ronnal és Hermionéval a beszélgetésünket a Szellemszálláson. Az egyedüli, aki tényleg nem tudta az Draco volt. Pedig ő az egyik hozzám legközelebb álló személy.

- Mióta tart? – kérdezte Draco sértett hangon. Sóhajtottam egyet, mielőtt válaszoltam volna.

- Rég...értsd meg, Draco...

- Milyen...rég? – vágott közbe állkapcsát összeszorítva. Nyeltem egyet.

- Tavaly augusztustól – mondtam ki nehezen. Draco egy percre megfeledkezve a haragjáról eltátotta a száját.

- Most vagy én vagyok vak, vagy profin elrejtettétek! – válasz nélkül hagyva csak kínosan felnevettem.

- Nagyon haragszol? – néztem rá próbálva ártatlan arcot vágni, mire Draco csak unottan a szemét forgatta.

- Majd igyekszek megfeledkezni róla – morogta, mire megkönnyebbülten megöleltem őt.

- Jól bánik veled? – suttogta a fülembe.

- Túl jól...túl jól – válaszoltam.

------------------------------------------

* Az idézet a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyvből származik. Minden érdem J. K. Rowling-é.