- Menekülés közben érte a halál! * - harsogta a hazugságot Voldemort, amitől önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. – Megpróbált kiszökni a birtokról, mentette az irháját... * - ekkor Neville, aki nem bírta tovább hallgatni Voldemortot, kitört a többiek közül és egyenesen Voldemortra akart támadni. Persze Voldemort egy pálca suhintással a földre kényszerítette a fiút, aki fájdalmában felnyögött. Voldemort egy újabb suhintással elszedte tőle a pálcáját. – Ez meg kicsoda? * - sziszegte, miután kinevette magát.

- Ez Neville Longbottom, nagyúr! A kölyök, aki annyit bosszantotta Carrow-ékat. Az ő szülei voltak az aurorok, biztosan emlékszel rájuk * - mondta Bellatrix felnevetve és szinte vibrált a boldogságtól.

- Ó igen, emlékszem – húzta ravasz mosolyra a száját Voldemort. Neville eközben feltápászkodott és undorodva nézett Voldemortra. – Te aranyvérű vagy, nemde, bátor fiú? *

- És ha igen? * - köpte Neville. Az egyetlen árulkodó jel idegességére és félelmére a nyakán dobogó ér volt, ha azt nem látom meg biztosan elhiszem, hogy Neville nem fél Voldemorttól.

- Elszánt vagy, tettre kész, és nemes a véred. Kiváló halálfaló...*

- Akkor leszek én halálfaló, amikor befagy a pokol! Éljen Dumbledore Serege! * - ahogy ezt kimondta a hátánál állók üdvrivalgásba törtek ki és büszkén hallgatták Neville szavait. Egy percre még én magam is nosztalgikus állapotba kerültem, ahogy visszaemlékeztem az ötödikes gyakorlásainkra és a szívemet melegséggel töltötte el az emlék ahogy a Szükség szobájába bábukon próbáljuk ki tudásunkat. Tisztán emlékszem, hogy Harryvel alig bírtuk egymást megtűrni, mégis békét kötöttünk, hogy tudásunkat összetéve taníthassuk a többieket.

- Ahogy gondolod * - mondta Voldemort vészjóslóan. – A te fejed bánja * - ekkor egy invito bűbájjal a romok közül kirepült a Teszleg süveg egyenesen Neville fejére, ami teljesen az orráig lecsúszott. – A házakba való beosztási ceremóniát eltörlöm! Nemes ősöm Mardekár Malazár címere megteszi majd mindenkinek – ezután pedig egy pálca intéssel felgyújtotta Neville fején a Teszleg Süveget, Neville pedig Voldemort varázsától mozdulni sem tudott. Páni félelem uralkodott el rajtam és a fejemet kapkodtam az emberek között, miközben azon agyaltam, hogy mit tegyek. Abban a pillanatban egyszerre több minden is történt. A megmaradt kentaurok hangos patadobogással közeledni kezdtek a kastély felé, csatakiáltással kísérve, Hagrid óriása megjelent, hogy Hagrid segítségére induljon, akire aztán két óriás támadt a halálfalók soraiból és mire Harry felé fordultam volna, hogy lássam reagál-e valamit sehol sem találtam, mintha csak köddé vált volna. Neville hirtelen megtörte a sóbálvány-átkot, lehajította a fejéről a süveget, kihúzva belőle egy rubintos markolatú kardot és elindult felénk. Hangos kiáltozások között Voldemort nem hallotta meg Neville közeledtét, viszont a Roxfort védelmezői közül, mintha mindenki őt figyelte volna. Odaért Neville a kígyóhoz, meglendítette a kardot és a kígyót ketté vágta. Lefejezte, és a fejetlen teste Voldemort lába elé hullott, aki miután észrevette a történést haragosan felordított tehetetlenségében. Minden horcruxa  elpusztult. Már csak a medál maradt, ami a nyakamban rettegve dobogott, mintha csak tudná, hogy ő a következő.

- Harry! Hol van Harry? * - kiáltotta el magát Hagrid. Teljes volt a káosz. Megjelent több thesztrál is és Csikócsőr a hipogriff is, akik az óriásokat támadták azáltal, hogy éles karmaikkal a szemüket próbálták kicsikarni. A kentaurok pedig sikeresen elűzték a halálfalók többségét, ami megtizedelte a számukat.

A küzdő vagy éppenséggel menekülő tömeg magával sodort teljesen befelé a kastélyba, ahol a harc szintén javában dúlt. Átkokat repítettem mindenfelé, ahová csak tudtam, de szigorúan figyeltem, hogy csakis olyan halálfalókat találjon el, akik épp nem figyelnek rám. Eközben a házimanók is megjelentek a konyháról és egytől egyig mind késekkel hadonászott és a halálfalókra támadtak. Minden roxforti lény beszállt a csatába, már nem csak mi, a varázslók és boszorkányok küzdöttünk. Ez már közös ügy volt.

- Harcoljatok! Harcoljatok! * - visongta a sor elején a manók vezetője.

- Nira! Nira! – megfordultam ahogy a nevemet hallottam és szembe találtam magam a felém közeledő Narcissával és Luciussal. Több embert félre lökve indultam meg az irányukba, egyszer még a fejemet is bekellett húznom, hogy ne találjon el egy kábító átok.

- Nem láttad Dracot? – kérdezte kétségbeesve Lucius.

- Nem. Keressétek őt, ne foglalkozzatok a harccal! – mondtam nekik, mire mindketten egyetértve bólintottak és tovább futottak a harcolók között. Valamilyen úton módon a harcoló tömeg a nagyterembe lökdösött, ahol jó pár ismerőssel találtam szembe magam. Voldemort összevissza szórta az átkait, és látszólag észre sem vett. Mellettem George és Lee éppen padlóra küldte Yaxleyt, ami után boldogan összepacsiztak. – George! – szólítottam meg, mire ő gyorsan megfordult. Ahogy meglátott engem megkönnyebbülten átölelt, hogy újra lát. Nekem is egy kő esett le a szívemről, hogy még életben láttam őt. – Nem láttad Ront és Hermionét? – kérdeztem sietve. George gyorsan körbenézett.

- Ott! – bökött előre, majd tovább is folytatta a harcot Lee társaságában. Dolohov, Thicknesse és Macnair is eközben holtan esett össze a Főnix rendje keze által, ami csak növelte a szívemben az örömöt. A horcrux próbálta átvenni elmém felett az irányítást, mint egy parazita, de a boldogság, miszerint nyerésre állunk nem hagyta neki. Eközben én csak törtem magam előtt az utat, hogy odaérjek a barátaimhoz.

- Ron! Hermione! – szaladtam az irányukba. Mihelyst meghallották a nevüket pálcával a kezükbe fordultak az irányomba, majd mihelyst látták, hogy én vagyok leengedték azt. – Kéne még baziliszkuszfog a medálhoz! Protego! – mondtam, miközben láttam, hogy Yaxley nagy nehezen feltápászkodott a földről, majd Ronra és Hemionéra céloz. – Stupor! – Yaxley, aki minden erejével próbált talpon maradni újul erővel zuhant a hátára és ezúttal már nem mozdult.

- Már nincs! – mondta Hermione ijedten ahogy realizálta, hogy a medálra már nem maradt.

- Mi az, hogy nincs!? – csattantam fel.

- Nem hoztunk túl sokat, és a maradék eltűnt! Vagy elhagytuk, nem tudom... - magyarázta Ron, miközben ő is egy védőpajzsot húzott körénk, miután az enyém elgyengült.

- Ó, a francba! Most mit csináljak?! – pánikoltam, mire Ron erősen gondolkozva meredt hol rám, hol a nyakamban lógó medálra.

- Megkeressük Nevillet! Maradj itt! – ragadta karon Hermionét Ron, majd rohantak is el Nevillet keresni, bizonyára, hogy eltudják tőle venni a kardot.

- A lányomat nem bántod, te szajha! * - olyan gyorsan fordultam meg Mrs. Weasley dühös hangját hallva, hogy egy percre megfeledkeztem mindenről. Ginnyt félre lökve a nő párbajba kezdett Bellatrixal, mindenki másnak megtiltva, hogy segítsen neki, én mégis feléjük kezdtem el futni.

- Mi lesz a gyerekeiddel, ha megöllek? Mi lesz velük, mikor anyuci Freddie után megy!? * - nevetett Bella hisztérikusan, majd, amikor meglátott még jobban felvidult. Molly Weasley hiába küldte rá a különböző átkait, Bellatrix játszadozott csak velük.

- Nira! Gyere, szállj be a buliba! – nevetett, viszont ezúttal én leplezetlen undorral néztem vissza a nőre, ahogy a szájára vette a volt legjobb barátom nevét.

- Hogy merészeled Fred nevét kimondani? – nem beszéltem hangosan, de Bella mégis meghallhatta, mert a mosoly lehervadt az arcáról, miközben Molly Weasley átkait kerülte ki.

- Nocsak, nocsak, nocsak... – egy hirtelen mozdulattal sóbálvány-átkot küldött Mrs. Weasley-re, akinek egy centin múlott volna csupán, hogy kikerülje. - Csak nem egy vérárulót védelmezel?

- Finite! – pöccintettem Mrs. Weasley felé a pálcám, majd tovább nem törődve vele Bellatrix elé álltam, pontosan párbaj távolságra. – Elég volt ebből, Bella. Túl sok ember sérült, túl sok szerettem és ismerősöm halt meg. Ennek itt és most vége lesz, kezdve veled.

- Neked aztán van bőr a képeden! Bár megkell hagyni, pozitívan állsz hozzá a dolgokhoz – kacagott, majd hirtelen abbahagyta. – Áruló vagy, Nira Malfoy. Egyet értek veled. Ennek itt és most vége lesz. Crucio! – tigris bukfencet vágva a romok között kerültem ki a kínzó átkot, és mihelyst felpattantam egy sóbálvány-átokkal céloztam meg Bellatrixot, aki azt sikeresen kivédte. Jó pár olyan átokkal próbálkozott nálam, amit még én sem ismertem, így meglepődve és aggódva kerülgettem őket, mivel nem tudtam, hogy a pajzsbűbáj kivédené-e őket.

- Sectumsempra! – nonverbálisan küldtem rá az átkot, miközben lihegve támaszkodtam fel a földről. Bellatrix nevetve lépett félre, meg sem erőltetve magát.

- Hallom meghalt a nagy szerelmed. Szeretnél Piton után menni? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal, majd felkacagott jó kedvében.

- Abban nem lennék olyan biztos – morogtam az orrom alatt. Bellatrix felvonta a szemöldökét, mire egy taroló átkot küldtem feléje, amit azonnal követett egymás után két kábító átok. Bellatrix védőpajzsot húzva maga elé kivédte az első kettő átkomat, a harmadik elől pedig elugrott. A következő lefegyverző bűbájom összetalálkozott az ő kábító átkával, olyan erővel, hogy mind ketten megtorpantunk kissé. A talárunk lobogni kezdett a varázslat nagy erejétől és minden erőmet összekellett szednem, hogy ne essek össze a kimerültségtől.  Végül ő sikeresen félre lökte mind két varázslatot, amivel azt érte el, hogy elestem. Ezután úgy döntött, hogy még egy kicsit bőszít engem, mielőtt megadná a végső döfést.

- Nem Rockwood ölte meg Fredet – húzta ravasz mosolyra a száját. Az átok, amire már éppen nyitottam volna a szám a torkomon akadt.

- Mit mondtál? – úgy éreztem magam, hogy ezen az éjszakán már sokadszorra, mintha mellkason vágtak volna. – Miről beszélsz?!

- Én voltam az, aki megölte Fred Weasleyt. Én robbantottam ki a kastély falát, nem Rockwood. Ő csak mellettem volt – vigyorodott el szélesen, majd hangos nevetésben tört ki, olyan jó kedvűen, mintha csak azt közölték volna vele, hogy Voldemort nyerte a háborút.

Ez a kijelentés, mintha csak egy új energiaforrásként szolgált volna nekem. Hihetetlen sebességgel keltem fel a földről és undorodó arckifejezéssel egymás után lőttem rá az átkaimat, és a pálcámból úgy tűnt, mintha az átkok egy vonallá forrtak volna össze Bellatrix irányába. A nevetés, amit eddig hallatott elhalt és helyette páni félelem vette át a helyét, ahogy a pálcát ide-oda legyintve húzta maga köré a pajzsbűbájokat, de mindhiába. A medál átvette felettem újra az irányítást, és ezúttal kedves barátként fogattam őt. Hagytam, hogy a düh és a bosszúvágy eluralkodjon rajtam, és a pálcám segítségével mindent kiadjak magamból. Olyan átkokat is sikerült létrehoznom, amiről csak olvastam, de sosem próbáltam. Kötelet varázsolva a pálcám végén Bellatrix felé hajítottam, majd magam felé húzva a pálcám sikeresen a lába köré csavartam a kötelet és kirántottam Bellatrix alól a lábait, mire ő a padlón kötött ki. Azt sem tudtam már mit teszek, csak elindultam felé, és az egyetlen dolog, ami a fejemben járt, az az volt, hogy azt akarom, hogy szenvedjen. Hogy megbűnhődjön mind azért, amit élete során elkövetett. Én leszek a bosszúja. A pálcámat a talárom zsebébe süllyesztettem, és felkaptam magam mellől egy egyben maradt, tenyér méretű faltörmeléket, és egy átváltoztató bűbáj segítségével hasonló tőrré változtattam, mint amilyet ő is birtokolt még a Malfoy kúriás incidensig. Felgyorsítottam felé, és amikor rávetettem magam csakis a félelemmel teli tekintetét láttam. Bellatrix Lestrange abban a pillanatban félt a haláltól.

Nem érdekelt, hogy mekkora pszichopatának tűnhetek kívülről. Teljesen elengedtem, hagytam, hogy a medál irányítson, és ezúttal boldogan néztem végig ahogy Bellatrix mellkasába mártom a tőröm. Csak szúrtam, szúrtam, szúrtam és szúrtam, nem törődve a rengeteg vérrel, ami vízesés módjára tört elő belőle, és azzal sem, ami az arcomba spriccelt. Még akkor sem álltam le, amikor fuldokolva vette a levegőt és vért köpött fel. Addig szúrtam, amíg mozgott és meg nem bizonyosodtam róla, hogy még Merlin sem tudná visszahozni. A tizenötödik szúrás után a mellkasában hagytam a tőrt, és lihegve húztam ki magam rajta, miközben a csípőjén ültem. Megöltem Bellatrix Lestrange-et, és ez volt az első gyilkosságom, amit még csak egy kicsit sem bántam meg.

Voldemort dühtől eltorzult arccal nézett rám, majd a megcsonkított Bellatrixra, és bömbölve ordított fel. A leghűebb szolgálója meghalt egy másik hűnek vélt szolgája keze által.

- Sosem voltam a te szolgád. Túl vak voltál, hogy erre rájöjj. Csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy átálljak és a vesztedre törjek! – Perselus alvadt vérétől és Bellatrix friss vérétől összepiszkolt kézzel nyúltam hátra a szőke hajamba, hogy megkeressem a nyakamon lévő kapcsot, amit aztán egy mozdulattal kioldottam. Mardekár Malazár medálja, Voldemort horcruxa a másik kezembe hullott és büszkén mosolyogva néztem fel a rettegő Voldemortra. – Ez az utolsó horcruxod. Remélem tudomásul vetted...

- Várj! – emelte fel a kezét, mire önkéntelenül is megálltam a beszédben. Jobb is, hogy húzom az időt, hisz még amúgy sem ért ide a kard. Kérdőn meredtem Voldemortra, és kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani. – Tisztában vagy vele, hogy mit készülsz csinálni? Ha elpusztítod a medált, nem csak az én lelkem egy darabja pusztul vele...hanem a tiéd is – pár másodpercig néma csendben figyeltem a kígyószerű vonásait, majd hangosan felnevettem. Körülöttünk a harc elhakult, jó páran már minket figyeltek.

- Ennél rosszabb időhúzást még nem hallottam!

- Ostoba lány! Hát nem érted? Már nem csak az én lelkem egy darabja van a medálban! Hanem a tiéd is! – döbbenten meredtem Voldemortra.

- Az lehetetlen...

- Lehetetlen? Akkor én, hogy csinálhattam hat horcruxot? – horkantott fel.

- Igazából hetet. A hetedik Harry Potter volt – húztam ravasz mosolyra a szám. Voldemort ajka megrándult a visszafojtott dühtől, de tartotta magát a szerephez. Ekkor vettem észre, hogy körülöttünk még jobban lecsendesedett a harc.

- A te lelked egy darabja is a medálban van, Nira. Ha elpusztítod...akkor egy része a lelkedből örökké megsemmisül...

- Úgy látom te nem érted. Én nem TE vagyok. Engem nem érdekel, ha elpusztul, ha ezzel biztosíthatom a varázsvilág békéjét! – csattantam fel. Voldemort elengedte ezt a füle mellett és új taktikára váltott.

- Tudod, hogy készül egy horcrux, Nira? – húzta óvatos mosolyra a száját. A fintorgó arckifejezésemet látva gúnyosan meredt rám.

- Ölnöm kell. Tisztában vagyok vele, hogy több embert is megöltem azért, mert megkövetelted, de úgy gondolom ahhoz, hogy horcruxot csinálj valamilyen szinten akarnod is kell...

- Igen. 5 pont a Griffendélnek! – harsogta gúnyosan. – Csak egy valamit elfeljtesz, Nira...te akartad – nagyot nyeltem ahogy ezt kimondta.

- Nem. A medál hatása alatt voltam. Mindig a medál és te követelted meg, hogy öljek, önként sosem öltem, azért, mert ÉN akartam. Sosem élveztem, veled ellentétben! – észre sem vettem, hogy akaratlanul is gyorsabban vert a szívem, mintha rosszat sejtettem volna.

- Na, és mi van azzal a mugli születésűvel, akit megkínoztál, miután részt vettél a beavatási ceremónián? – a szemem összeszűkült ahogy Voldemortra néztem, és megráztam a fejem.

- Megkövetelted, hogy kínozzam meg. Nem szándékosan öltem meg, csak akkor használtam életemben először sötét varázslatot és elködösítette az agyam! – Voldemort elismerően bólintott.

- Ismét igazat kell neked adnom, Nira. Na és most? Most mit tettél? – mutatott Bellatrix holtestére. – Erősen kétlem, hogy Bellatrixot a medál, a lélekdarabom követelte, hogy megöld.

- Már pedig az tette! – már ekkor éreztem a furcsa marást a gyomromban. Hazudtam.

- Nem, Nira. Biztosan merem állítani, hogy te a medál nélkül is Bellatrix halálára vágytál. Ezt csak megerősítette az a tény, hogy megölte...nos, a legjobb barátodat – néma csendben hallgattam és úgy éreztem, mintha összetapasztották volna a szám. Nem tudtam megszólalni. – Élvezted. Akarattal öltél. Még ha valamit a medálra is szeretnél fogni, akkor fogd rá azt, hogy egy kicsit felerősítette az érzelmeidet. De tudatosan öltél. AKARTAD! Ezáltal te is egy horcruxot hoztál létre! – a végén Voldemort már kiabált. – Ha elpusztítod! Vele pusztul a lelked egy darabja is! – szaggatottan vettem a levegőt. Nem lehetséges...egy horcruxot hoztam létre? Ebben a kis medálban a lelkem egy darabja volna?

Lenéztem a medálra, amit még mindig a véres kezemben szorongattam és ezúttal kis félelem tört rám. Mi lesz, ha elpusztul? Teljes ember leszek továbbra is?

Ezután egy olyan dolog történt, ami az eddig darabokra tört szívem egy részét összeragasztotta, és emiatt a köd eltűnt a szemem elől. Fawkes hangja zengte be a környéket, és ez nem valamilyen gyász ének volt, mint Dumbledore halála után...ez az újjáéledés dala volt...és tudtam kiért szól.

Hirtelen a szemem sarkából szokatlan mozgást vettem észre, mintha ismerős alakot látnák. Akaratlanul is megfordultam a fekete alakot látva és nagyot dobbant a szívem.

- Perselus? – suttogtam. Perselus, a szerelmem közelített felém, újult erővel, komoly, elszánt arccal.

- Lehetetlen – hallottam mögülem Voldemort hangját. Perselus valami megcsillanó tárgyat húzott elő a talárja takarásából. Egy tárgyat, amit már nagyon jól ismertem. Perselus az élénél fogva felém hajította a kardot, ami csak pörgött és pörgött a levegőben majd, amikor hozzám közelített, mintha csak a szerencse fordította volna meg azt a levegőben a nyelénél fogva elkaptam a kissé nehéz kardot, leejtettem a földre a medált, megfogtam mind a két kezemmel a kard nyelét és a magasba emeltem. Utoljára még Voldemort szemébe néztem, mielőtt bármit is tettem volna. Láttam az igazi félelmet a szemében, a tehetetlenséget, ami óriási erővel ruházott fel. Megsuhintottam a kardot, majd egyenesen a földön heverő medált ütöttem vele. A medál a hirtelen suhintástól és a kard varázslatos erejétől szó szerint ketté tört, majd sötét anyag bugyborékolt kifelé belőle. A horcruxnak annyi volt.

- Harry! *

- Életben van! * - megfordultam a hangok irányába és lihegve, csapzottan néztem körül. Harry tőlem csupán két méterre állt és büszkén meredt rám nem törődve a körülöttünk éljenző és tapsoló emberekkel.

- Avada Kedavra! – hallottam Voldemort szájából, majd felé fordultam. A zöld fénycsóva felém tartott, én pedig megkönnyebbülve, hogy segíteni tudtam a jó oldalnak lehunytam a szemem. Nem számított. Beteljesítettem a célom. Minden rendben lesz.

- Ne! – hallottam magam mögött Perselus félő kiáltását. Nem éreztem semmit. Azt hittem, hogy ez a halál. A semmi érzése. Aztán kinyitottam a szemem. Ugyanott voltam. Az átok nem talált el. Egy erős pajzsbűbáj, egy olyan erős, amit még sosem láttam megvédett. Megfordultam, kerestem, hogy kinek van ekkora ereje, majd megláttam Harryt, aki még felém tartotta a pálcáját.

- Ezt mégis...hogyan csináltad? – néztem rá csodálkozva.

- Vannak előnyei, ha te vagy a Halál Ura – vigyorgott rám.

-----------------------------------------

* Az idézetek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyvből származnak. Minden érdem J. K. Rowlingé.