- Hol van mindenki? * - suttogta Hermione. Ron szó nélkül átvette a csoportunk vezetését és szinte rohant a nagyterem felé, mi pedig némán követtük őt. Közben levettem a nyakamról a medált és a talárom zsebébe süllyesztettem. Nem hiányzott, hogy átvegye az érzelmeim és a cselekedeteim felett az irányítást. 

A nagyteremhez érve, mintha mellkason ütöttek volna ahogy beléptem a nagy ajtaján. A házak asztalai eltűntek, a helyükön a túlélők gyülekeztek, egymást vigasztalva, míg mások a sebesülteket ápolták. Azonnal megláttam a vörös hajú családot, akik bizonyára Fred köré gyűltek össze, így gondolkozás nélkül elindultunk feléjük. Ron csatlakozott a gyászoló Billhez, Percyhez és Fleurhoz, amíg Hermione átölelte Ginnyt, akinek az arca felvolt dagadva bizonyára a sok sírástól...vagy talán ő is megsérült a harc folyamán. George és Mr. Weasley a síró Mrs. Weasley mellett térdepeltek szembe a halott Freddel. Ahogy közelebb értem vettem csak észre, hogy Fred nincs egyedül. Mellette feküdt Tonks és Lupin is. Elállt a szavam ahogy megláttam a holttestüket és könnybe lábadt a szemem ahogy a karjuk pár centire egymásétól feküdtek, mintha még így is egymás kezét akarnák fogni.

Gondolkozás nélkül letérdepeltem George-hoz, Mr. és Mrs. Weasley-hez. George addig tartotta magát, a síró anyja hátát simogatta, de mihelyst meglátta ahogy mellé telepedek ő sem bírta tovább, előtörtek könnyei. Zokogva, térden csoszogva jött hozzám közelebb, hogy átöleljen engem, én pedig szorosan lehunyva a szemem viszonoztam az ölelést, minden fájdalmat, minden együttérzést belesűrítve.

- Itt vagyok, és itt is leszek – suttogtam. – Fred nevetve halt meg. Még akkor is viccelődött – folytattam, bár nem tudom honnan szereztem a szavaimra az erőt. – Tovább kell élnünk a kedvéért – George némán zokogott az ölelésembe és éreztem ahogy egy újabb könnycsepp, aznap már a sokadik végig folyik az arcomon. Amikor elváltunk egymástól szomorúan rámosolyogtam Mrs. Weasley-re, aki a kezét nyújtva megszorította az enyémet. – Nagyon sajnálom, Mrs. Weasley – suttogtam, mire ő könnyezve bólintott. - Őszinte részvétem, Mr. Weasley! - néztem rá a magas, szemüveges férfira, aki némán bólintott és keserűen nézte a halott fiát tovább.

- Téged, hogy hogy nem szólított magához? – lépett mellém Ron és amikor látta, hogy felszeretnék állni a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.

- Hagy gyászolni Perselus miatt – mondtam. – Ha kelleni fogok úgy is szólít – sóhajtottam.

- Piton meghalt? – nézett rám Mr. Weasley.

- Nem...nem tudom – feleltem őszintén. – Voldemort úgy tudja igen. Én pedig nem tudom – Ron szomorúan végig simított a vállamon.

- Harry... - Ginny hirtelen elakart indulni a nagyterem ajtaja felé ahogy meglátta, hogy Harry szinte rohan a lépcsők irányába. Hermionéval találkozott a tekintetünk és azonnal értette a ki nem mondott szavaimat. Visszafogta Ginnyt és nyugtatóan megszorította a vállát.

- Most dolga van – mondtam Ginnyre nézve, aki nagyon nehezen fogta csak vissza magát.

- ...és most? – kérdezte George rekedten.

- Most gyászolunk. Utána harcolunk – mondtam keményen. – Bármi lesz is.

***

- Ez Colin Creevey...hozzátok őt? – kérdeztem lenézve a holtestre. A kisfiú, aki már nem is volt olyan kicsi, visszaszökött harcolni és így a vesztébe rohant. Utoljára akkor láttam őt és a testvérét, amikor az óriás elől mentettem meg őket. Neville már hajolt volna le, hogy felvegye, de Oliver Wood leintette.

- Elbírom őt egyedül is, Neville * - mondta Oliver. Mihelyst elment Colin holttestével Neville fáradtan megtörölte az izzadság cseppektől csillogó homlokát.

- Minden rendben? – néztem rá.

- Aha. Csak elfáradtam kicsit – vonta meg a vállát Neville, majd hirtelen felugrott ijedtében. – Jaj, Harry, a szívbajt hozod rám! * - ijedten fordultam meg én is, és amikor megláttam a láthatatlanná tévő köpenyét oldalra húzó Harryt megkönnyebbülten.

- A többiek téged keresnek már egy ideje... - mondtam rosszalóan.

- Megnéztem Piton emlékeit – szólt közbe, mire összeszorult a torkom. – Ha úgy alakulnának a dolgok, akkor üzenem neki, hogy köszönöm...és hogy bocsánat...kábé úgy sok mindenért – kereste a szavakat Harry, amin elmosolyodtam, majd mihelyst eljutott az agyamig, hogy mit is mondott az égbe szökött a szemöldököm.

- Harry, mégis miről beszélsz? Majd megmondod neki te magad...vagyis remélem – sóhajtottam.

- Életben van. Fawkes már engem is megmentett egyszer, biztos vagyok benne, hogy őt is megfogja...jobban mondva már megmentette – próbált megnyugtatni, mire halványan elmosolyodtam.

- Hová mész egyedül? * - kérdezte gyanakodva Neville, mire az én szemem is összeszűkült, ahogy ráeszméltem, hogy magáról Perselusra akarta terelni a témát.

- Ez is része a tervnek. El kell intéznem valamit. Figyelj, Neville... * - legszívesebben közbe szóltam volna, hogy mégis miféle tervről beszél, de Neville megelőzött a közbeszólással.

- Harry, csak nem akarod feladni magad!? *

- Nem * - Harry hangja furcsán csengett. Legszívesebben belenéztem volna a fejébe, hogy mire gondol, vagy, hogy vajon igazat mond-e, de inkább nem tettem. Az nem lenne szép dolog tőlem. – Figyelj, Neville, Voldemortnak van egy kígyója...jó nagy kígyó...Nagininek hívja...*

- Aha, hallottam róla...mi van vele? * - vonta fel a szemöldökét Neville.

- Meg kell ölni. Ron meg Hermione is tudja, de ha ők... * - Harry tekintete homályossá vált ahogy elgondolkodott, de gyorsan összeszedte magát. – Ha nekik valamiért nem jönne össze...és úgy alakulna, hogy neked alkalmad van rá...*

- Öljem meg a kígyót? *

- Öld meg a kígyót! * - bólintott rá Harry.

- Meg van beszélve. *

- Nira... - nézett rám. – A kígyó után a medál jön, ne felejtsd...

- Nem fogom, Harry, emiatt ne fájjon a fejed.

- Folytatjuk a harcot, Harry. Ugye, tudod? * - nézett Neville aggodalommal az arcán Harryre.

- Igen, és... * - Harry megszakította a mondatát, mintha nem tudta volna befejezni. Neville bátorítóan megveregette a vállát, majd tovább indult halottakat keresgélni. Elgondolkozva bámultam Harry-re, aki egy aprót sóhajtva magára terítette a köpenyt, és elindult valamerre, bár nem láttam, hogy merre.

Hirtelen felizzott a sötét jegy a karomon. Nem szisszentem fel, annyi mindenem fájt, hogy ez a kis kezembe hasító fájdalmat már alig éreztem meg, csak a szemem kerekedett el egy pillanatra.

- Harry – szóltam utána halkan, mire a fiú biztos voltam benne, hogy megtorpant. Nem láttam a láthatatlanná tévő köpeny alatt, de tudtam, hogy megállt. – Ha oda mész...a Tiltott Rengetegbe – nyeltem egyet. – Ott találkozunk. Most szólít magához – Harry előtűnt a köpeny alól és közömbös arccal bólintott. Harry figyelte ahogy felhúzom a talárom ujját és a pálcámat a jegyhez érintem. Keserűen figyelte a mozdulataimat, majd ismét magára terítette a köpenyt, hogy útra induljon, én pedig éreztem ahogy hoppanálok és csukott szemmel vártam mikor érkezek meg, oda ahová szólít.

- Remek, itt vagy – hallottam meg Voldemort sziszegő hangját. Szemével azonnal a medált kereste, mintha csak a rögeszméje lenne. Előhúztam, megmutattam neki, majd vissza is süllyesztettem az ingem takarásába. Legszívesebben a szeme láttára pusztítanám el, csak hogy megbosszuljam Perselust. Eddig is utáltam Voldemortot, azért, amiket tett, de most olyan gyűlöletet érzek az irányába, hogy az okklumencia pajzsom épp csak kibírja, hogy ne mutassak bármilyen érzelmet az irányába vagy feltárjak valamit előtte. – A szlovákok megölték a legtöbb kentaurt, bár közülük is elhullottak páran – mondta felvilágosítva engem, mire bólintottam. Ezután pár perc csend következett.

- Színét se láttuk, nagyúr * - tűnt fel hirtelen Dolohov, Yaxley társaságában egy erdei ösvényről.

- Nagyúr... * - szólalt fel Bellatrix, aki közvetlen Voldemort mellett volt, de Voldemort csak a kezét emelte fel, jelezve, hogy ne folytassa. Bellatrix csak ámultan figyelte őt és csendben maradt a néma parancsra.

- Azt hittem, eljön...szinte biztos voltam benne * - a csend már szinte zúgó zajként hatott. Senki sem mert szólni. Nagini eközben a mágikus ketrecében tekergett és türelmetlenül sziszegett. Ha nem egy horcrux lenne legszívesebben addig kínoznám az állatot, amíg még lélegzik. Így esélytelen, hogy még egy kicsit is megtudnám sebesíteni. – Úgy tűnik...tévedtem. *

- Nem tévedtél * - Harry ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyét és felfedte magát. A torkom összeszorult ahogy megláttam őt, és legszívesebben odaszaladtam volna a védelmére kelni.

- Harry! Ne * - Hagrid fájdalmasan felkiáltott ahogy meglátta a szeretett barátját, és minden erejével próbált kiszabadulni a kötele szorításából, de csak annyit ért el, hogy a fa, amihez kötözve volt recsegve megmozdult.

- Csönd! * - ordított rá Rovel, mire Hagrid dühösen fújtatva nézett rá, majd vissza Harryre aggódva. Bellatrix izgatottan ugrott egyet-kettőt és gyorsan szedve a levegőt kapkodta a tekintetét Harry és Voldemort között. Voldemort szája lassú mosolyra húzódott.

- Harry Potter * – húzta ki magát. – A kis túlélő * - Harry fájdalmasan lehunyta a szemét és összeszorította öklét. Várt a halálra. Bellatrix vigyorgott ahogy a fiú reakcióját figyelte, Voldemort pedig félre döntött fejjel felemelte a pálcáját és Harryt vizslatta, aki lassan kinyitotta a szemét és belenézett a vörös szempárba. – Avada Kedavra! – egy zöld villanás, Harry pedig egy halk zörejjel a földre hullott és nem mozdult többet. Vele egy időben Voldemort is megtántorodott és hanyatt esett egy halk nyögésszerű hangot kiadva. Bellatrix döbbenetében felhördült, amíg többség megindult és körül állták őt. Az egyetlen három személy, aki nem ment oda az én, Narcissa és Lucius volt. Mi hárman a helyünkön maradtunk, és amíg Lucius távolról figyelte az eseményeket, addig Narcissával találkozott a tekintetünk. A nagynéném félt. A tekintete nem volt mással tele, csakis puszta félelemmel, hogy hogyan tovább.

- Nagyúr... nagyúr... * - Bellatrix letérdepelt Voldemort mellé és szerelmetes hanggal szólítgatni kezdte. Nem mozdult. Bellatrix reszkető kézzel a nyakához nyúlt, hogy megkeresse a pulzusát. Mindenki fülsüketítő csendben várta a történéseket. Bellatrix nyugodtan fújta ki a levegőt, amiből mindenki arra következtetett, hogy életben van Voldemort, majd tovább folytatta a szólítgatást. – Nagyúr... *

- Elég * - szólalt fel Voldemort hűvösen. Mindenki eltávolodott tőle, és visszaállt az eredeti helyére. Csak Bellatrix maradt térden.

- Nagyúr, engedd meg, hogy... *

- Nincs szükségem segítségre * - vágta oda ridegen Voldemort Bellatrixnak, aki erre visszahúzta a segíteni akaró kezeit. – A kölyök...ő meghalt? * - senki sem mozdult, mindenki csak távolról figyelte Harryt. – Menj! * - célzott Narcissa felé a pálcájával Voldemort, aki ezt látva riadtan, de azonnal elindult. Gyors léptekkel sétálva azonnal Harry mellett termett, és letérdepelt mellé pontosan eltakarva Harry fejét. Egy perc után, miután Narcissa megvizsgálta őt, felállt és egyenesen Voldemort szemébe nézett.

- Meghalt! * - diadalittas kiabálások harsantak a levegőbe, mindenki őrjöngésbe tört ki a jó hír hallatán, volt, aki táncba is perdült. Úgy éreztem magam, mint aki mellkason ütöttek. Hát ennyi lenne? A kis túlélő, a Kiválasztott, Harry James Potter meghalt?

A szüleim összeölelkezve mosolyogtak, mintha csak egy hatalmas mennyiségű galleont nyertek volna. Apám még kezet is rázott Dolohovval, aki hirtelen mellé ugrált és összevigyorogtak. Undorodtam tőlük, többé még csak feléjük sem fordultam. Voldemort eközben meggyalázta a holttestet egy Cruciátus átokkal, de utána szinte azonnal ráunt a játékára. Hagrid kezébe lebegtették a fiút, majd elindultunk mindannyian a kastély felé, hogy közszemlére tegyük a halott Harryt.

- Csak öljék már meg a kígyót...csak öljék már meg a kígyót – gondoltam magamban. Ha megölik, akkor végre levehetem magamról ezt a förtelem medált és egy baziliszkusz fog segítségével véget vethetek ennek. Legszívesebben már rég átálltam volna nyilvánosan...már talán Fred halálánál, de ezzel mást nem értem volna el, csak, hogy meghalok és a medál Voldemort kezébe kerül. Még várnom kell egy kicsit...ki kell bírnom...

Észre sem vettem, hogy ahogy haladtunk kifelé a Tiltott Rengetegből én valahogy leghátul maradtam. Magam elé bámulva csak szettem a lábaimat egymás után, kissé sántítva a sérült lábam miatt, és összerezzentem ahogy realizáltam, hogy a nagynéném is lelassított, és hirtelen mellém szegeződött.

- Hallottam mi történt...nagyon sajnálom – mondta halkan. – Őszinte részvétem – eközben egy hangtalanító védőbűbájt húztam magam köré a biztonság kedvéért.

- Nem biztos, hogy halott – mondtam felszegezve a fejem. Narcissa értetlenül bámult rám, de nem voltam hajlandó se ránézni, se kifejteni. – Viszont attól őt és Fredet is megfogom bosszulni – nem értettem, hogy ezt miért mondtam el Narcissának, de amikor Voldemort összeesett és összenéztünk, mintha megváltozott volna köztünk valami. Mintha...végre tisztán láttuk volna egymást.

- Lehet nagy hülyeséget csináltam... - suttogta, mire ránéztem.

- Miért mit tettél? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Narcissa nyelt egyet, és most ő volt a soron, hogy kerülje a tekintetem. – Narcissa... - hangom kimért volt, mégis figyelmeztető. Ekkor Voldemort megállt a Tiltott Rengeteg fái között és beszélni kezdett az egész kastélyhoz. Követelte, hogy mindenki hajtson előtte térdet mire odaérünk Harry holttestével. Miután befejezte a beszédet, és ismét megindultunk Narcissa felé fordultam. – Ha már elkezdtet folytasd. Tartom a szám, ha te is – ez elég meggyőző volt Narcissának, mert felsóhajtott és egy szuszra kimondta.

- Nem halott – hirtelen lefékeztem és döbbenten néztem a nagynénémre. Nem kellett nevet mondania, hogy egyértelmű legyen kiről beszél.

- De hisz megölte!

- Nem halott. Beszélt hozzám – nem is kellett több. Narcissa felé iramodtam, aki ijedten felhúzta a vállát várva a támadásra, de az elmaradt. Helyette kitártam karjaimat és szorosan megöleltem őt, az arcom a vállába fúrva.

- Köszönöm – suttogtam. – Köszönöm mindenki nevében. Harry tudja, hogy jól cselekedtél és megfogom győzni, hogy segítsen rajtad és Dracon, ha vége ennek az egésznek!

- Na és Lucius? A nagybácsid? – tolt el magától. Eközben elindultunk, mivel lemaradtunk a többiektől.

- Nem tett semmit Harry Potterért. Draco hazudott, hogy nem ismerte őt fel a kúriában, és nem rég a Szükség szobájában megpróbálta Crakot és Monstrot meggyőzni, hogy ne öljék meg. Te most hazudtál egy óriásit miatta, ráadásul a Nagyúr szemébe. Lucius semmit sem tett. Semmit – mondtam keményen, nem törődve azzal, hogy Narcissa válla egyre jobban megemelkedik a feszültségtől.

- Az sem biztos még, hogy győznek...

- De, Narcissa. Győzni fognak. Győzni fogunk. 

Ezután arra figyeltünk fel, hogy már a kastély előtt vagyunk. Az emberek lassan szivárogtak ki a hatalmas tölgyfaajtón, miközben a szívem egyre jobban összeszorult, a medál pedig dübörgött a mellkasomon, felforrósodva, mintha igyekezne elvenni ismét az eszemet.

- Neem...! * - sikoltott fel fájdalmasan McGalagony, és attól féltem, hogy ott helyben térdre rogy. Már nagyon rég hallottam ilyen fájdalmas sikolyt, amit aztán csak tetőzött Ron, Hermione és Ginny kiáltozása. Óvatosan Harryre néztem, aki petyhedten feküdt Hagrid karjai között mozdulatlanul. Ha Narcissa nem mondta volna el az előbb, hogy él, akkor teljes mértékben elhinném, hogy halott.