- Ron, Nira...Percy – sétált oda lassan hozzánk Hermione, Harry kíséretében. – A harc folytatódik. Mennünk kell – mondta, miközben lehajolt Ronhoz, hogy hátulról áttudja ölelni, aki Fred mellett térdepelt.

- Feküdj! * - kiáltotta el magát hirtelen Harry, mire Ron és Hermione egymást takarva a földre vetették magukat, amíg Harry engem és Percyt taszított a földre és Fred testére, ami még mindig meleg volt, mintha nem is halott lenne, hanem csak aludna. Ettől a gondolattól felfordult a gyomrom, és miközben a fejemet védtem az újabb robbanástól, már a gyomorbajaimmal is küzdenem kellett.

- Gyerünk innen – vett magán erőt Ron, majd kézen fogva felkelt Hermionéval együtt. Piszkos arcát könnycsíkok szegélyezték, miközben még mindig Fredet bámulta. Percy makacsul megrázta a fejét és még mindig Fred felett térdepelt, miközben a kezét fogta. – Percy... – Ron hangja könyörgő volt, miközben alig bírta magát egybe tartani. Hirtelen Hermione felsikoltott és mindannyian abba az irányba fordultunk ahová ő nézett. Egy autó méretű akromantula mászott be a kastély kirobbantott fal helyén, és ha Harry és Ron időben nem szegez rá pálcát biztosan megölt volna mindannyiunkat. Harry gondolkodás nélkül Fred mellé pattant és Percy segítségével egy fal bemélyedéséhez vitték a holtestjét. Ron, Hermione és én eközben fedeztük őket, hogy sértetlenül tudják vinni.

- Rookwood! * - mihelyst letette Fred testét, Percy szemében tűz lobbant, és felszegezett pálcával elindult az említett halálfaló felé, hogy megbosszulja testvérét a robbantó átok miatt. Eközben Hermione próbálta visszatartani Ront, hogy testvére után eredjen és segítsen neki. Hermione könnyező szemekkel próbálta Ront meggyőzni, hogy ne tegye, miközben Harry hadarva magyarázott szintén Ronnak. Nem hallottam mit beszélnek, a robaj hangokon és sikoltozáson kívül semmit sem hallottam, sőt ezek is csupán tompa zajként hatoltak be a fejembe. Rég éreztem már akkora ürességet, mint abban a pillanatban, és ez minden mást kitörült a fejemből. Legszívesebben harcoltam volna én is, hogy legalább arra az időre elvonja a figyelmemet a gyászról, de nem tudtam kivel harcolni. Mindkét oldal azt hiszi, hogy az ő oldalukon állok és én azt választottam, hogy Harryéknek segítek. Minden nagy nehezen összegyűjtött bátorságom most a semmivé oszlott Fred halálával.

- Nira! – már harmadszor hallottam a nevemet, mire észbe kaptam, hogy Nira én vagyok. Keményen rángatott meg Harry és az alvadt véres, piszkos arcába nézve értetlenül meredtem rá. – Voldemort a szellemszálláson van. Lucius Malfoyt elküldte Piton és a te keresésedre. Előre kell menned, nem találhat velünk! – annyira üresnek és tompának éreztem magam, hogy a körülöttem zajló dolgokat igazán fel sem fogtam, és azt sem, amit Harry hozzám beszél, mégis rábólintottam és, mint egy katona elindultam a szellemszállás irányába. Csak a szemem sarkából láttam ahogy Hermione rátámad két halálfalóra és harcképtelenné teszi őket. Azt is csak utolsó pillanatban vettem észre ahogy McGalagony kibontott hajjal fut el mellettem, a körülöttem repülő átkokról nem is beszélve. Üres tekintettel néztem végig ahogy Neville cserepes növényeket dobál a halálfalókra, amik aztán benövik őket és megfulladnak tőlük, és azt ahogy Trelawney az emeletről kristálygömböket dobál halálfalókra Parvati- és Padma Patil társaságában. Csak mentem és mentem, elsétálva a párbajozók mellett. Ritkán volt, hogy egy pajzsbűbájt kellett magam köré húzni, senki sem támadott engem, csak egy-egy eltévedt átok talált meg néha, de azokat viszont sikeresen hárítottam.

A dombon lefelé sétálva már láttam a távoli szellemszállás körvonalát, amikor hirtelen minden megfagyott körülöttem és a hűvös a belsőmbe hatolt a reménytelenséggel együtt. Dementorok százai repültek a kastély felé és egyenesen felém tartottak. Nyeltem egy nagyot és még csak meg sem erőltettem magam, hogy felemeljem a pálcám. Képtelen lettem volna bármi jóra gondolni ahhoz, hogy patrónust idézzek. Őszintén most már arra sem emlékszem, hogy mi a patrónusom.

- Expecto Patronum! – zengett mögöttem erőteljes hangon, majd a jobb oldalamról egy ezüst őzsuta bukkant elő, ami pajzsként védelmezett a felém közeledő dementoroktól, amik emiatt kikerültek minket és tovább haladtak a kastély felé, ahol Harry, Ron, Hermione, Seamus, Luna és Ernie Macmillan várta őket patrónusukkal. – Luciussal idáig téged kerestünk! – állt elém Perselus. – A Nagyúr...

- Tudom, hogy hívat. Odatartok éppen – mondtam rekedten.

- Mi történt? – kérdezte mélyen a szemembe nézve Perselus. Nagyot nyeltem, miközben a cipőm orrát tanulmányoztam. Féltem, hogyha Perselus értem aggódó tekintetébe néznék ismét kitörne belőlem a sírás.

- Fred meghalt – mondtam erőtlenül. Perselus szomorúan meredt rám, miközben végig simított a vállamon.

- Őszinte részvétem – mondta csendesen Perselus, miközben én szorosan lehunytam a szemem.

- Majd gyászolok a háború után. Addig nem lehet – sóhajtottam szaggatottan. Perselus ajkait a homlokomhoz érintve csókot nyomott rá, és a meghitt pillanatot, amiben egy másodperc erejéig elfeledkeztem a háborúról és fájdalmamról, Lucius sürgető hangja szakított félbe.

- Csak, hogy megvagy! A szüleid most vezénylik be a keletről érkező harcosokat, kell a segítséged nekik! – mondta Lucius, mire én egy kis utat engedtem a nyakamban lógó horcruxnak, hogy az és az okklumencia pajzsom érzelemmentessé tegyen.

- De a Nagyúr szólított, először odakell mennem – mondtam.

- Igen, ezért szólított! Hoppanálj a Tiltott Rengeteghez! – Lucius eközben éppen kivédett egy feléje irányuló ártást, majd ismét rám pillantott.

- De hát a kastély környékén nem lehet...

- A kastély védelmi falainak annyi. Oda hoppanálhatsz, ahová csak szeretnél – mondta komoran Perselus. – Mennem kell, a Nagyúr már vár. Légy óvatos – simított végig az arcomon.

- Te is, később látjuk egymást – néztem rá aggódva, majd ahogy elindult a szellemszállás felé utoljára Luciusra néztem, majd hoppanáltam a Tiltott Rengeteghez. A felbukkanásomat követően anyám és apám egyből pálcát szegeztek rám, majd mihelyst meglátták, hogy a lányuk vagyok leeresztették.

- Három osztagra osztottuk szét anyáddal őket. Mi vezetjük a két orosz csapatot, te az egy szlovákot, megértetted? – bólintottam egyet apám irányába, majd feszülten végig mértem a saját osztagomat, miközben azon gondolkoztam, hogy ezúttal, hogy húzzam ki magam ez alól.

Figyeltem ahogy orosz lelkesítő beszédek közben anyám és apám elindulnak a kastély felé az osztagukkal, amíg én idegesen toporogtam a helyemen, majd nagy nehezen az emberek felé fordultam. Voltak kábé harmincan, ha nem többen.

Ekkor a szerencse az én oldalamra állt és a Tiltott Rengeteg felől kiáltások szűrődtek ki és pata dobogások. Kentaurok közeledtek felénk, ami egy ötletet ültetett a fejembe.

- Kentaurok közelednek! Meg kell őket állítanunk, mielőtt a kastély védelmére sietnek. Utánuk fognak következni az akromantulák! – kiabáltam, reménykedve, hogy meghallja mindenki a szavaimat.

- Az akromantulak' nem a Sötet' Nagyúr oldalán 'allnak? Az 'Oriásokkal együtt? – lépett elő a tömegből Ľudovít, amíg a többi a Tiltott Rengeteg felé fordult és már készültek a harcra.

- Vannak, amelyek igen, de a legtöbb vagy a Roxfortot védelmezi, vagy mindenkit egyformán eltipor. Öljétek meg őket! – parancsoltam. Úgy tűnt hallgatni fognak rám, így megkönnyebbülten hoppanáltam el akkor, amikor a Tiltott Rengetegből előtörtek a kentaurok és könyörtelenül a szlovák halálfalókra támadtak. Reménykedtem, hogy Perselus még mindig a szellemszálláson van, mert beszélni szerettem volna vele, így a rozoga épület felé hoppanáltam, egyenesen Voldemorttal szembe, amitől egy kicsit hátrahőköltem.

- Elnézést, Nagyuram! Tudtommal itt van Perselus, hozzájöttem – hajoltam meg. – Most vezettem el az osztagomat a Tiltott Rengeteg felé, ahonnan kentaurok érkeztek, hogy megvédjék Roxfortot...

- A medál? – kérdezte sziszegve. Szó nélkül előhúztam az ingem takarásából a medált és megmutattam neki. Ahogy legutoljára is tette közelebb lépett hozzám és megvizsgálta a tárgyat, hibát keresve rajta. Amikor nem talált, lassan leeresztette és az ingem takarásába süllyesztette a medált, ami ezúttal kellemesen langyos volt a bőröm melegétől. Ekkor tűnt fel, hogy Nagini, aki eddig egy védett varázsketrecben volt, most viszont szabadon tekergett Voldemort lába körül. Voldemortnak feltűnt, hogy a kígyóját figyelem, így minden felvezetés nélkül beszélni kezdett hozzám. – Nem volt más választásom – mondta hirtelen, mire meglepődve néztem fel rá a kígyóról.

- ...Nagyuram? – vontam fel a szemöldököm.

- A pálca tulajdonosa Perselus volt...addig nem szolgálhatott engem a bodzapálca igazán, amíg más a gazdája – mondta hűvösen, mire éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Ugye nem azért nincs a ketrecében Nagini, mert... - Tudom, hogy te ennek ellenére is hűszolgám leszel, megbízok benned, hisz kiérdemelted a bizalmam. Sajnálom, Nira. Most hagylak gyászolni – mondta, majd elsétálva mellettem dehoppanált.

Még soha ilyen gyorsan nem csaptam ki ajtót úgy, mint akkor. Hisztérikusan gyorsan szedve a levegőt kapkodtam a fejem a földszinten, keresve Perselust, aki a reményeim szerint még életben volt. A szívem szinte megállt, amikor egy sötét alakot vettem észre a földön, ami halk fuldokló hangokat adott ki.

- Ne! Ne, ne, ne ne, ne! – rohantam oda hozzá és reszkető kézzel az arcát magam felé fordítottam. – Perselus... – csuklott el a hangom ahogy végig néztem rajta. Bőre a szokottnál is sápadtabb volt, amitől elütött a sötét vére. Miközben a karjaimba húztam őt, Perselus felnézett rám.

- Semmi baj – mondta, próbálva halványan mosolyogni. A torkából ömlött a vér, és több harapás nyom is látszódott rajta. Éreztem ahogy több könny is utat tör magának és végig folyik az arcomon. – Szeretlek, Nira – ahogy ezt kimondta, hangosan felzokogtam és még szorosabban húztam magamhoz őt.

- Kérlek ne halj meg – könyörögtem neki, mintha ő bármit is tudna ellene tenni. Ringatni kezdtem őt a karomban, mint egy kisbabát és ezzel magamat is próbáltam nyugtatni. Olyan mérhetetlen fájdalom tolongott a szívemben, amit semmihez sem tudtam hasonlítani. Először Fred, most meg ő...

Hirtelen valami megmozdult a szemem sarkából, így könnyes tekintetem odakaptam, testemmel pedig a karjaim között fekvő Perselust védelmeztem. Egy láda lebegett oldalra, ami ezután egy alagutat tárt fel. A láthatatlanná tévő köpeny alól Harry, Ron és Hermione bújt elő, akik megrökönyödve nézték a karjaimban haldokló Perselust.

- Potter... - mondta fuldokolva, mire a kezem a nyakához szorítottam, megpróbálva elszorítani a sebet. – Nézd...nézd meg az emlékeimet... – nyögte fájdalmasan. Harry hevesen bólogatott, miközben ezúttal az én síró arcomra nézett, mintha csak válaszokat keresne. – Nézz rám * - mondta halkan Perselus. Belenéztem a mély sötét szemeibe, mikor újabb könnycsepp gördült le az arcomon.

- Hermione, nálad mindig van minden. Könyörgöm mond, hogy van nálad...

- Már késő, Nira – mondta halkan Harry.

- Nem, nincs késő, Hermione... - azt sem tudom, hogy vajon értették-e a szavaimat, olyan erővel sírtam, hogy a szavaim értelmetlenné váltak.

- Nira – csuklott el Hermione hangja. – Meghalt – és ekkor felordítottam. Teli torokból, mély fájdalomból, összetört szívvel felordítottam. Zokogva ordítottam addig, amíg a hangom el nem csuklott és utána csak szorosan öleltem magamhoz Perselust, nem törődve azzal, hogy véres leszek és ringattam őt, mintha ezzel visszatudnám őt hozni az életbe. - Sajnáljuk - suttogta halkan Hermione, én pedig tovább sírtam, miközben kezemmel végig simítottam a fekete haján és belélegeztem az illatát utoljára. 

- Gyere vissza hozzám, könyörgök - sírtam, miközben a fejének támasztottam a homlokam.

- Ez mi? – hallottam meg hirtelen Ron kérdő hangját, de nem törődtem vele, tovább öleltem Perselust. – Ez csak nem...

- Fawkes – hallottam Harry döbbent hangját és ezúttal már felemeltem a fejem Perselusról, hogy én is hallgatózzak. Igaza volt, hallottam a főnix bársonyos éneklő hangját és döbbenetemre egyre hangosabban szólt, mintha csak...felénk közeledne.

- Az a ravasz vénember... - mondtam félig dühösen, félig megkönnyebbülve és szinte láttam magam előtt Dumbledore arcát, ahogy a félhold alakú szemüvege mögül huncutul mosolyog, miközben ezt kitervelte. Reszkető kézzel megtöröltem a szemem, amit azonnal megbántam, mivel a kezem Perselus vérétől volt bepiszkolva. Nem volt időm ezen többet gondolkodnom, mert Harry odasietett az ajtóhoz és kitárta azt. Fawkes, mintha csak erre várt volna berepült a szobába és egy tiszteletkör után letelepedett mellém és Perselust fürkészte. – Mentsd meg...kérlek – néztem rá. A madár, mintha értené mit mondok, közelebb hajolt Perselus torkához és erősen pislogni kezdett addig, amíg egy könny ki nem csordult sötét szeméből. A sűrű könny sercegni kezdett, ahogy a seben végig folyt, ami aztán szinte azonnal össze is húzódott.

- De hát...halott – hallottam meg magam mögött Hermione döbbent hangját, majd mind a hárman közelebb léptek hozzánk.

- Ezek szerint volt még benne egy kis élet – mondtam mosolyogva, ahogy végig simítottam az arcán. A mosoly gyorsan lehervadt a számról, amikor meghallottam Voldemort hangját, ami...mindenhonnan szólt.

- Vitézül küzdöttetek * - Harry előkapta a pálcáját és az ijedt tekintetéből arra mertem következtetni, hogy azt hitte visszajött. – és Voldemort nagyúr szemében a bátorság nagy erény * - legszívesebben köptem volna egyet a jéghideg hangját hallva. Ismét Perselus és Fawkes felé fordultam és néztem ahogy a főnix gyógyítja Perselust. Kiakartam zárni az elmémből Voldemortot, nem akartam egy szavát sem hallani, de a következő szavakra nem lehetett nem felfigyelni. – És most hozzád szólok, Harry Potter. Ahelyett, hogy szembenéztél volna velem, hagytad, hogy barátaid az életüket adják érted. Monstantól egy óra hosszán át várok rád a Tiltott Rengetegben. Ha ez idő alatt nem jelensz meg ott, nem adod fel magad, az ostrom folytatódik. Akkor már én magam is ott leszek, Harry Potter. Felkutatlak, és megbüntetek minden férfit, nőt és gyermeket, aki megpróbál elrejteni előlem. Egy órát kapsz. *

- Ne törődj vele, mit beszél * - szólalt meg Ron, mihelyst ismét beállt a néma csend.

- Új tervet kell kidolgoznunk... * - gondolkozott hangosan Hermione, Harry arcán pedig a fájdalom és az értetlenség vetekedett. Látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon.

- Menj a kastélyba. Mielőtt bárhogy is döntenél nézd meg Perselus emlékeit – már nem játszottam meg magam előttük, tudtam, hogy végig hallgatták az egész beszélgetésünket, és biztos vagyok benne, hogy hallották, amikor azt mondta Perselus nekem, hogy szeret.

- Gyere velünk – mondta Hermione, mire megráztam a fejem.

- Nem. Én itt maradok mellette.

- Fawkes meggyógyítja, nem lesz baja...

- Ezt nem tudhatjuk, mivan ha...

- Ne gondold túl, Nira – forgatta a szemét Ron. – Velünk kell jönnöd! – mondta. Reszketegen sóhajtottam egyet, és még egyszer utoljára ránéztem Fawkesra és Perselusra. A nyakán a sebek már eltűntek, már csak a mellkasán lévőket forrasztotta össze a főnixmadár. Előhúztam a pálcámat és minden erőmmel boldog emlékekre próbáltam gondolni.

- Expecto Patronum! – mint ahogy gondoltam a sötét varázslatok, amit eddig alkalmaztam teljesen átírta bennem a jót. Idegesen megdörzsöltem a homlokam és levettem magamról a medált. Boldog emlékek, boldog emlékek... - Expecto Patronum! – ismételtem, de már akkor tudtam, hogy nem jön össze.  – Fawkes... - néztem az éppen könnyét Perselusra irányító madárra. – Kérlek...jelezz bármilyen módon, ha felébredt – néztem a főnixre könyörgően, aki károgott egyet, amit igennek vettem.

- Gyerünk! – mondta Harry, majd mind a négyen elindultunk az alagút felé, ahol néma csendben tettük meg az utat visszafelé a kastélyba.

------------------------------------------------------

* Az idézet a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyvből származik. Minden érdem J. K. Rowlingé.

Helló! Most elég jól haladok a folytatással, így úgy gondoltam, hogy megleplek titeket egy hamarabbi feltöltéssel. Remélem tetszett az új fejezet, ha igen hálás lennék egy szavazatért! A következő 2-3 nap múlva lesz feltöltve. :)