- Nagyuram – hajtottam fejet Voldemort előtt, akin látni lehetett a frusztráltságát.

- Hol voltál eddig? – sziszegte fenyegetően közelebb lépve hozzám.

- Nem tudtam gyorsabban kijutni a kastélyból. Tele van Főnix rendje tagokkal és a Dumbledore Seregével – válaszoltam. Bellatrix, aki kicsivel mögötte állt a DS-t hallva felhorkantott. Voldemort közelebb sétált hozzám és csak épp időben erősítettem rá az okklumencia pajzsomra, hogy ne lépjek automatikusan hátra a közeledése láttán. Csak pár centi volt csupán köztünk, de Voldemort nem törődött mással, csakis a Horcruxal. Benyúlt az ingem alá, miközben a jéghideg ujjai súrolták a meleg bőrömet, amitől a libabőr végig futott rajtam. Kiemelte a medált az ingem takarásából, majd forgatgatni kezdte, mintha csak hibát keresne rajta.

- Potter, ha rájön rólam egy fontos dologra, akkor kelleni fog neki ez a medál...megakarja majd szerezni. Te jó...katona vagy, Nira. Kitűnő boszorkány, értesz a sötét varázslathoz. Úgy érzem ez a tárgy...már hozzád nőtt. Rád bízom, vigyázz rá, de ne felejtsd el...

- ...az életem árán is védelmezzem. Úgy lesz, Nagyuram. Nem fogok csalódást okozni – néztem végig a szemébe és a végén egy erőltetett mosolyt is megengedtem az irányába. Voldemort elégedetten bólintott, majd ellépett tőlem. Ekkor tűnt fel, hogy Nagini, a kígyója a háta mögött egy furcsa varázsketrecben van, amit nem teljesen értettem, de nem volt időm rákérdezni, mert ismét megszólalt.

- Szóltam a Roxfortban lévőknek, de úgy néz ki nem adják ki Pottert. Nincs más választásunk – húzta ki magát hideg arckifejezéssel. Saját fülemmel is hallottam Voldemort nem rég elhangzott szavait, ami több, mint valószínű, hogy még egész Roxmortsban is hallható volt. Nagini felszisszent, Voldemort arcán pedig harci szellem suhant át. – Támadás.

Perselust kerestem a tekintetemmel, de ahogy a rengeteg halálfaló megindult a kastély felé, szinte elvesztem a tömegben. A halálfalókat követték a fejvadászok, majd mire észhez kaptam már óriások és akromantulák serege indult a kastély irányába. Voldemort szemszögéből a csata megnyerése egyértelmű volt, és ezzel nem is tudtam vitatkozni. Ha Harry, Ron és Hermione nem pusztítja el az utolsó horcruxokat, köztük a jelenleg mellkasomon dübörgő medált, akkor egyértelmű kinyeri ezt a háborút.

***

- Obstructo! – a hátráltató átkom eltalálta az óriást, de csak egy kicsit lökött rajta, viszont elég volt arra az átok, hogy elvonja a figyelmét a Creevey testvérpárról, akik bizonyára kicselezték McGalagonyt és maradtak harcolni. A fiúk rémülten pillantottak rám, válaszul pedig dühösen intettem feléjük, hogy fussanak. Értettek a szóból, szinte azonnal rohanni is kezdtek, én viszont ott maradtam az óriással. – Na, és most hogyan küzdjek veled anélkül, hogy feltűnést okoznák a halálfalók előt? – motyogtam az orrom alatt, majd ahogy futásnak eredt az irányomba az óriás, rémülten fordultam meg, és rohantam a kastély épülete felé. Az óriás ekkor beért engem, és a mohával bevont, kőből készült ütőjét megemelve felém célzott. A szívem kihagyott egy ütemet félelmemben, és csak a váratlan reflexemnek köszönhettem, hogy időben elugrottam a fegyvere elől, és a földre vetettem magam. Az óriás helyettem a kastély bejáratát találta el.

Gyorsan felpattantam és a sikolyok, kiabálások között agyalni kezdtem egy megfelelő varázslaton. - Vingardium Leviosa! - céloztam az óriás ütőére. Ahogy Ronnak elsőben, így nekem is bevált ez a módszer. Bár a trollon alkalmazta, nem egy efféle óriáson. Az ütőjét eldobtam a kastély udvarára egy olyan helyre, ahol éppen nem tartózkodott senki, majd ezután elsiettem a helyszínről.  – Na, és most mi legyen? – kérdeztem magamtól, miután berohantam a kastélyba. Mindenhol halálfalók harcoltak az ismerőseimmel és barátaimmal, rám nem is figyelve. Ezt kihasználva tovább futottam a folyosón, miközben lázasan gondolkoztam, hogy mégis mit csináljak. Addig nem állhattam át nyilvánosan, amíg legalább az utolsó két Horcrux el nem pusztul, addig meg még a társaim ellen kellene harcolnom, ami egyszerűen nem megy, hiába is próbál a medál a fejembe mászni. Megkellett keresnem Harryt és segítenem neki a horcrux keresésben. Más opció nem maradt, egyik oldal ellen sem harcolhattam még.

Már a harmadik emeleti folyosókon járkáltam, amikor a falhoz kellett a hátamat vágnom a hirtelen történés miatt. Hagrid majdnem belém futott miközben a kutyáját - ha jól emlékszem akkor Agyart - kergette.

- Hé, Hagrid! – kiáltottam utána. A félóriás lefékezett és felém fordult engem méregetve. – Nem tudod hol van Harry? – kérdeztem.

- Neked esetleg Hagrid professzor! – mordult rám dühösen. – Halálfalóknak nem köpök Harryről! Ő a barátom!

- Nem vagyok ellenetek – forgattam a szemem. – Segíteni próbálok neki, és... - a velem szemben lévő váza egy átok hatására széttört és Agyar ezt hallva ismét felvisított és ezúttal nem az ellenkező irányba futott, hanem mellém, és a lábamhoz bújt ezáltal összenyálazva a talárom szegélyét. – Miféle kutya ez? – döbbentem le, majd ahogy éreztem, hogy a jószág reszket, nyugtatóan megsimogattam a fejét, mire Agyar még jobban belém bújt.

- Nagyon kevés emberhez mert így odabújni eddig Agyar... - motyogta Hagrid. – Elvileg a kutyák megérzik ki rossz és ki jó...egyefene' elmondom! De, ha megtudom, hogy bántod Harryt...

- Nem fogom – sóhajtottam fel fáradtan. – Szóval?

- Elébb még ezen az emeleten tartózkodott pár folyosóval odébb – vonta meg a vállát.

- Köszönöm...Hagrid professzor – mondtam ki.

- Ehh, ha a jó oldalon állsz, akkor szólíthatsz Hagridnak – legyintett, mire mosolyogva megráztam a fejem, majd futásnak indultam nem törődve Agyar vijjogásával az irányomba. A folyosón végig futva láttam Fredet és Leet is az egyik titkos alagúttal szemben állni és miközben befordultam jobbra odaintegettem nekik. Fred meglátva vigyorogva visszaintett, majd visszafordult az alagút irányába. Pár folyosóval odébb megkönnyebbülten fékeztem le és a lábamra támaszkodva lihegve néztem fel a velem szemben álló Ronra, Hermionéra és Harryre.

- Na végre – lihegtem.

- Mi a pálya, Nira? – nézett rám Ron, aki Hermione mellett állt.

- Hogy álltok?  – kérdeztem két lihegés között, majd nagy nehezen kihúztam magam.

- Kipipálhatunk még egy horcruxot * - mondta Ron, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ron előhúzott a zsebéből egy kehely maradványait, amit bizonyára Bellatrix széféből hoztak el. – Hermione szúrta le. Gondoltam, hadd élvezkedjen ő is egy kicsit *

- Szuper! – mondtuk Harryvel egyszerre, mire összenéztünk.

- Mivel sikerült elpusztítani? – kérdeztem visszafordulva Ronhoz.

- Voltunk a Titkok Kamrájában és szereztünk baziliszkusz fogat – mondta Ron, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Bizonyítékként a mellette álló Hermione megemelt egy kis zsákot, amiben bizonyára a fogak voltak.

- Tudtommal azt párszaszóul kell kinyitni...mármint a Titkok Kamráját – vontam fel a szemöldököm.

- Ron úgy beszélt...eltanulta Harrytől, hallanod kellett volna – mosolyodott el büszkén Hermione, mire lenyűgözve pillantottam Ronra és biccentettem az irányába. Ezután ismét Harryhez fordultam.

- A hollóhátas horcruxot megtaláltad? – kérdeztem.

- Nem, de már tudom hol van és hogy néz ki! – mondta örömtelien Harry.

- Remek, veletek megyek – mondtam kinyilvánítva.

- Tessék? – hökkentek meg mind a hárman.

- Kicsit gondoljatok már bele az én helyzetembe is! Két oldal között ingázok! – csattantam fel. – Nem tudok egyik oldal ellen sem küzdeni! A Sötét Nagyúr úgy tudja, hogy az ő oldalán állok, ti meg azt, hogy a tiéteken...addig nem állhatok át teljesen, amíg a medálon kívül az összes el nem pusztul! – a fiúk csendben maradtak és rám meredtek. Nem tudták hová rakni a szavaimat. Ekkor jöttem rá, hogy szavaim kétértelműek és ezért maradtak csendben. – Tudjátok jól, ha az ő oldalán állnák már réges rég szóltam volna neki, hogy a horcruxait keresitek...ahogy Piton is! – morogtam.

- Igaza van – kelt a védelmemre Hermione. – Csak saját magát és ezáltal a horcruxot sodorná veszélybe, ha beállna a csatába tudjukki' ellen!

- Köszönöm! – tártam szét a karomat megkönnyebbülten.

- Jó, gyere akkor velünk – adta meg az engedélyt Harry, mire tőlem csak egy gúnyos horkantást kapott válaszul. – A Horcrux a Szükség Szobájában lesz. Voldemort azt hitte, hogy arról a helyről csak ő tudott, de tévedett – a neve hallatán kicsit összerezzentem, de sietős tempóval követtem a többieket. Az Aranytrió egy rejtett bejárati ajtóhoz fordultak le, majd mire észbe kaptam már is a Szükség Szobájában voltunk, ahol három ember tartózkodott, Ginny, Tonks és egy idősebb hölgy.

- Na végre, Potter! Te eltudod mondani nekünk, mi a helyzet! * - állt fel az időshölgy.

- Mindenki jól van? * - kérdezte egyszerre Ginny és Tonks.

- Tudtommal igen. Van még valaki a Szárnyas Vadkanba vezető alagútban? * – kérdezte kissé türelmetlenül Harry.

- Én jöttem be rajta utolsóként * – válaszolta meg a kérdését. – Lezártam a bejáratot, nem tanácsos nyitva tartani Aberforth-nak, eljött a kocsmából. Az unokám, Neville hol van? – ebből azonnal rájöttem, hogy ki az idősasszony.

- Harcol * - felelte Harry.

- Nem is vártam mást * - húzta ki magát büszkén a hölgy. – Bocsássatok meg, de mellette a helyem * - ezzel pedig ki is viharzott a szobából.

- Nem úgy volt, hogy te az anyukádnál vagy a kis Teddyvel? * – kérdezte Harry felvont szemöldökkel, miután Neville mamája eltűnt.

- Nem bírtam ki úgy, hogy nem tudok semmit...Teddy el van az anyámmal. Összvissz annyit tudok, hogy a Malfoy lány... - bökött felém a fejével. - ...meg Piton a mi oldalunkra pártolt át.

- Nem pártoltam át, végig ezen az oldalon álltam, csak rákényszerültem, hogy beálljak közéjük – morogtam és az öklömet összeszorítottam ahogy a düh nőtt bennem. Tonks pislogva kettőt megvonta a vállát és feltartotta a kezét, mintha csak megadta volna magát. A reakcióját látva azonnal megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam. A medál próbálta a dühöt fokozni bennem.

- Most ne foglalkozzunk ezzel – szólalt meg  Hermione.

- Hol van Remus? – kérdezte Tonks.

- Jön nekem egy fotóval Teddyről – mosolyodtam el békítően. – Amikor megjelent Percy azzal próbálta csillapítani a kínos szituációt...

- Képzelem – vigyorodott el a nő. – Majd, ha ennek vége emlékeztess a fotóra – mondta, majd visszafordult Harryhez a válaszáért.

- Úgy volt, hogy egy osztaggal kimegy a birtokra... * - több nem is kellett Tonksnak azonnal kiviharzott ő is a szobából. – Ginny... - fordult a barátnője felé Harry. – sajnálom, de ki kell menned innen. Csak egy rövid időre, aztán visszajöhetsz * - Ginny, mint aki erre várt felpattant és kifutott a szobából, hogy még véletlenül se érjük őt utol. – Aztán visszajöhetsz! * - kiáltott utána Harry, de mindhiába, Ginny már eltűnt.

- Várjunk csak egy percet! – szólalt fel hirtelen Ron, mire mind hárman felé fordultunk. – Egy valamiről megfeledkeztünk!

- Miről? * - nézett Hermione meglepetten Ronra.

- A konyha tele van házimanókkal. *

- Hívjuk őket is harcolni, vagy mi? – meredtem döbbenten Ronra.

- Nem * - felelte minden komolyságával az arcán Ron és Harry felé fordult. – Őket is kikéne menekíteni. Gondolom, neked is már elég volt Harry, ami Dobbyval történt, nem várhatjuk el, hogy meghaljanak ér...* - a mondatot már nem tudta befejezni Hermione miatt. A lány hangos csörömpöléssel elejtette az eddig kezében tartott baziliszkusz fogakat és szó szerint Ronra vetette magát. Olyan hevesen csókolta meg a fiút, hogy Ron csak az utolsó pillanatban tartotta meg az egyensúlyát, és karolta át szenvedélyesen Hermionét, miközben minden erejével viszonozta a csókot. Szélesen elmosolyodtam, miközben ezt figyeltem, majd összefontam a karomat a mellkasom előtt.

- Na végre! – mondtam. Már régóta tudtam hogyan is éreznek egymás iránt, bár eddig már azt hittem, hogy rég összejöttek.

- Muszáj ezt pont most? * - kérdezte kelletlenül Harry, mire nevetve vállon löktem.

- Hagy élvezzék ki – válaszoltam halkabban, hogy véletlenül se zavarjam meg a gerlepárt.

- Hé! Háború van, ha nem tudnátok! * - csattant fel Harry széttárt karokkal, mire az ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel újra. Ron és Hermione szabaddá tették a szájukat, de nem engedték el egymást.

- Tudom, haver * – mondta Ron kivöröslött arccal. – Épp azért most vagy soha...*

- Hé, elébb még valami horcruxról volt szó – szóltam most már én is közbe, mielőtt ismét egymásnak estek volna.

- Köszönöm! – mérgelődött Harry.

- Bocs... - engedte el Hermionét Ron, majd lehajoltak, hogy összeszedjék a baziliszkuszfogakat.

Mihelyst kiléptünk a teremből egyből egy káosz közepén találtuk magunkat. Kicsi Gróp (ahogy Hagrid nevezte, ezt még az ikrektől tudom) bömbölve fel alá járkált, nem törődve a körülötte zajló eseményekről. Minden irányból sikolyok hallatszottak, még Ron szavait sem értettem, amit Harry irányába mondott. Eközben Tonks és Ginny egy kitört ablaknál álltak és a halálfalók felé küldték rontásaikat és átkaikat. Aberforth eközben futott el egy diák sereggel mellettünk, és hangosan elkiáltva magát megdicsérte Ginny. Tonks utána kiáltott még mindig Remust keresve és mihelyst megkapta a válaszát arca elváltozott és elfutott az ellenkező irányba, nem törődve az utána kiabáló Ginnyvel. Tonks Remus segítségére indult.

Harry miután próbálta megnyugtatni Ginnyt a bűvös fal felé futott és gyorsléptekben kezdett el előtte sétálni fel le. A harmadik kör után meg is jelent egy ajtó a falon, amit Harry akkora erővel rántott ki, hogy féltem kiszakad a helyéről.

- Gyertek! – kiáltott oda nekünk Harry. Nem is kellett sokat várnia, azonnal mellette teremtünk. Harry, mint egy falkavezér előttünk loholt és elindult egy szerinte biztos irányba. Eközben elhaladtunk a volt-nincs szekrény előtt is, amit Draco javított meg egy évvel ezelőtt. A romok között végig haladva Harry lihegve ment előttünk, majd egy kanyarnál hirtelen lefékezett és páni félelemmel az arcán körbe pillantott.

- Invito Diadém! * - szegezte maga elé a pálcát Hermione, de mint várható volt nem történt semmi.

- Szerintem, ha ilyen könnyű lenne már rég csak a medál lenne hátra – morogtam, mire Hermione csak fújtatott egyet.

- Váljunk szét * - javasolta Harry. – Egy öregember mellszobrát keressétek! Paróka és a diadém van a fején. Egy szekrényen áll, és egész biztosan itt van a közelben... * - nem mertem rákérdezni, hogy honnan tudja ilyen pontosan, így néma csendben elfordultam a többiektől és a keresésére indultam a tárgynak. Rengeteg régi rozoga szék között másztam át egy következő kis folyosóra, mivel elvolt barikádozva az út előttem, de fölösleges volt varázslatot használnom, mert pont átfértem közöttük. A fejemet kapkodva és a halántékomat vakarva nézegettem a mindenféle kacatok közt, reménykedve, hogy megtalálom a horcruxot, amikor ismerős hang szólalt fel nem túl messze tőlem, ami megtorpanásra kényszerített.

- Megállj, Potter! *

--------------------------------------------------------

* Az idézetek a Harry Potter és a Halál Ereklyéi c. könyvből származnak. Minden érdem J. K. Rowlingot illeti.