- Bella! – kiáltotta el magát dühtől fortyogó hangon Voldemort, mire mindketten összerezzentünk. – Áruld el nekem, Bella...hogy jöhetett rá egy 17 éves fiú, hogy számomra egy fontos dolgot tartasz a széfedben?! – szavai szinte vágták a levegőt, de mégis ezúttal nyugodtabb hangon szólalt meg, mint előbb. A Gringottsban libasorban álltak Voldemort mögött a koboldok és őrök és mind egytől egyig halálra sápadva nézte a jelenetet és reszkettek a félelemtől.

- Nagyuram... - Bellatrix térdre borult. – Nem tudom hogyan jöhetett rá! Én nem árultam el neki semmit, vigyáztam a szavaimmal, amikor kínoztam a sárvérűt és amikor beszéltem a két fiúval! Esküszöm az életemre! – Bellatrix szinte már kúszott Voldemort elé és már láttam szemeim előtt ahogy megakarja a lábát csókolni, hogy megbocsásson neki Voldemort.

- Ki volt az, aki levitte a három tolvajt a széfhez?! – kiáltotta ismét el magát Voldemort és ellépett Bellatrix elől, aki a padlón szinte már fekve maradt. A koboldok ekkor egy emberként lökték előre azt a koboldot, aki levitte Harryt, Ront és Hermionét.

- Im...Imperius átkot használtak ellenem, Nagy...Nagyuram...és hoztak egy másik koboldot is, de ő meghalt a sárkány által – dadogta reszkető lábakkal.

- Vagy úgy...nos, mint tudod ezt könnyű mondani és nehéz bizonyítani. Crucio! – a kobold vinnyogva hullott a földre és fájdalmasan felordított. Az átok használata után is alig bírt megmozdulni, így a többi kobold felé fordult Voldemort.

- A másik kobold a Malfoy kúriából lehetett, egy elszökött velük – szólt közbe Bellatrix, szinte éhesen arra, hogy visszanyerje helyét Voldemort oldalán.

- Mond el mi történt! Most, mielőtt ugyanígy végzed! – kiabálta egy koboldra Voldemort, aki felé fordult, nem törődve Bellatrix szavaival. A kobold a hangvételt halva reszkető szájjal lehunyta a szemét, mielőtt neki kezdett volna a történetnek.

- Amikor bejöttek csupán két személyt láttunk, akik együtt jöttek...a vöröshajút, arra következtetek, hogy ő volt a Weasley fiú és...nos, Madam Lestrange-et – néma csend következett ezután, miközben mindenki próbálta felfogni a kobold szavait.

- Százfűlé-főzetet használhattak, Nagyuram! Én itt nem jártam, soha nem tettem volna ilyet! – Voldemort felemelte a kezét, mire Bellatrix azonnal abbahagyta a mentegetőzést.

- Tudom, Bella. Folytasd! – intett a pálcátlan kezével a kobold felé, de mire az elkezdte volna a másik, a megkínzott kobold felkelt a földről és folytatta helyette.

- Ellenőrizni akartam Madam Les...mármint az álcázott Granger pálcáját, de erősen tiltakozott ellene...és ezután használták ellenem az Imperius átkot. De Nagyuram...megnyugodhat! Csak egy tárgyat vittek el, semmi többet! – próbált egy mosolyt erőltetni az arcára a kobold, miközben hevesen bólogatott.

- Mit...vittek...el...?! – olyan erősen szorította a pálcáját Voldemort, hogy az így is fehér ujjai még fehérebbek lettek, ha lehetséges.

- Egy kelyhet...egy aranykely...

- Avada Kedavra! – ordította el magát Voldemort, mire a kobold hangos puffanással a földre esett és nem mozdult többé. A többi kobold és őr ijedten megtorpant.

- Hogyan jutott be Potter és a kobold, ha csak két személyt láttak? – ezúttal felém fordult válaszért, mintha csak megérezte volna, hogy én tudom a választ.

- Láthatatlanná tévő köpeny. Egy a birtokában van – mondtam. Voldemort elgondolkozva nézett rám, majd visszafordult a többi koboldhoz és őrhöz.

- Hogy lehetséges, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy nincs valami rendben? – ezúttal szavai halkak voltak, de annál félelmetesebbek, mint amikor kiabált. Miután választ nem kapott senkitől ismét felém fordult. – Intézd el őket, amíg én váltok pár szót Bellatrix-al – mondta nekem, és az említett személy közben ijedten felnyögött a hátunk mögött. Bellatrix ezúttal rettegett. Mielőtt viszont megindult volna a nő felé először hozzám lépett. Vörös tekintete végig perzselte a bőröm, majd felemelte hosszú, csontos ujjait és a kezébe vette a medált. – Mindig tartsd a ruhád takarásában és soha ne vedd le...SOHA! Úgy néz ki veszélyben van a medál. Most még jobban kell rá vigyáznod, mint eddig. Megértetted? – emelte meg a talárom nyakát és a ruhám takarásába süllyesztette a medált. Azonnal éreztem a Horcrux gyors dobogását, de igyekeztem nem foglalkozni vele, hanem állni Voldemort tekintetét és fenntartani az okklumencia pajzsom.

- Természetesen, Nagyuram.

- Akkor menj és végezz velük. De úgy csináld, hogy szenvedjenek közben. Nincs kegyelem számukra – lépett el tőlem, majd Bellatrix felé indult el. 'Nincs kegyelem számukra' – visszhangzott a fejemben és a pálcámat olyan erősen szorítottam, hogy már aggódni kezdtem, hogy ketté töröm.

- Sajnálom. A Nagyúr szerint nincs kegyelem – léptem a reszkető koboldok elé, akik a fejüket forgatva keresték a kijáratot a helyzetből. – Sajnálom – ismételtem, miközben felemeltem a pálcám. 'De úgy csináld, hogy szenvedjenek közben'. – Sectumsempra! – mondtam, mire a kobold bőre, akire éppen céloztam felhasadt a mellkasán és az arcán. Vinnyogva dőlt az oldalára, miközben próbálta elszorítani a vérzést esélytelenül. – Sectumsempra! Sectumsempra! – egyre jobban belejöttem és a harmadik átok kimondása után már csak nonverbálisan küldtem rájuk a metsző átkot. Szétszaladtak a koboldok ahogy menekülni próbáltak, de mint ahogy vártam a horcrux vészesen gyors dobogásra váltott át, mígnem teljesen magába szippantott és átvette a gondolataim felett a hatalmat. Nem éreztem semmit, csakis dühöt és ellenállhatatlan vágyat arra, hogy lemészároljam az ártatlan koboldokat, akik sírva, kiabálva futottak előlem. – Sectumsempra! Sectumsempra! Crucio! – nonverbális átkokat úgy lövöldöztem, mintha arra születtem volna. 'De úgy csináld, hogy szenvedjenek közben'. Hát szenvednek, Nagyuram. Szenvednek. – Avada Kedavra! – egy kobold eljutott a kijáratig, nem volt más választásom. – Avada Kedavra! – még egy. A két halottan összeeső kobold társaikat látva a többi megtorpant és már nem próbáltak kimenni, reménykedve, hogy úgy jobb sorsra jutnak. – Sectumsempra! – az átok olyan közelről találta el a koboldot, aki mögöttem próbált elszökni, hogy a vágás a hasán közszemlére tette a belső szerveit. Fuldokolva a saját vérébe térdre hullott a kobold. – Sectumsempra! – ismét felhasadt egy másik kobold mellkasa, míg nem a padlót már majdnem teljesen a koboldok vére borította és a Gringotts padlója az előcsarnokban már sehol sem volt márványfehér, mint azelőtt. – Nincs kegyelem számotokra – lihegtem Voldemort szavait, szememet pedig mintha sóskönnyek csípték volna, de az okklumencia pajzsom és a horcrux nem engedte, hogy tudomást vegyek róla. – Nincs kegyelem. Reducto! – céloztam a sarokban kuporgó maradék koboldokra, akiket olyan erővel ért a taroló átkom, hogy a fejüket teljes erőből beverték a falba és csurogni kezdett az irányukból a vér...egyenesen felém és Voldemort felé, aki Bellatrixxal szemben állt. Bella földön ülve lehajtotta a fejét és reszketett. Észre sem vette, hogy a vér felé folyik és a talpa alatt már meleg kobold vér van. Már csak az őrök maradtak hátra, akik közös erővel próbáltak felém rohanni, hogy leterítsenek, de hiába voltak jó erőben lévő férfiak, elég volt egy robbantó átok közéjük és már is szétrepültek és reccsenő hanggal érkeztek a kemény padlóra. Ezután már csak mindegyiknek egy gyilkos átok kellett és már nem mozdultak többé.

- Levagyok nyűgözve, Nira. Perselustól tanultad ezt a metsző átkot? – kérdezte szinte már mosolyogva Voldemort. Lábam megreszketett Perselus nevét hallva. Mit fog vajon ehhez szólni? Biztos vagyok benne, hogy ezekután elhagy.

- Igen – feleltem és legbelül olyan ürességet éreztem, hogy szinte már fájt. De a horcrux ezt is csak pár másodpercig engedte, hogy érezzem utána eltöltötte a mellkasomat büszkeséggel. Büszke volt...voltam arra, amit műveltem ezekkel a varázslényekkel. Könyörtelenül lemészároltam őket.

- Jóra tanított. Ez az átok neked lett kitalálva – lépett mellém, majd a pálcájával egyet legyintve eltűnt az ő és az én lábamról és a cipő. A talpam alatt nem volt más, mint a kellemesen meleg koboldvér. Semmi más. – Gyere, Nira. Szemléld meg a műved, érezd a talpad alatt az alkotásod – tárta szét a karját Voldemort és arcán az elégedettség suhant át.

- Boldog vagyok, hogy örömet okozhattam magának, Nagyuram – válaszoltam mosolyogva. A horcrux teljesen elragadott magával. Pár perc elteltével azonban felém fordult.

- Mennünk kell, Nira.

- Hová, Nagyuram? – pillantottam rá.

- A Roxfortba. Beszélnem kell Perselussal...több, mint valószínű, hogy a fiú odatart – ezúttal már elégedettségnek nyoma se volt az arcán, helyét a nyugtalanság és düh vette át. – Ellopott tőlem valamit, ami az enyém. A következő dolog, ami a tulajdonomban áll a Roxfortban van és lehet, hogy már ő is tudja. Gyerünk! – parancsolta. Kifelé menet azonban megtorpant Bellatrix mellett, aki még mindig a földön gubbasztott és magzatpózban ringatózott.

- Megkaptad méltóbüntetésed, Bellatrix. Ugye többé ilyen nem fog előfordulni? – kérdezte lehajolva, hogy kezét nyújtsa a nőnek. Bellatrix mohón elfogadta és könnytől csillogó szemmel felnézett urára.

- Nem, Nagyuram! Soha többé! – bólogatott hozzá hevesen, miközben felkelt a véres földről. Túlságosan elvoltam foglalva a koboldokkal, így nem tudom, hogy Bellatrix miféle kínzást kaphatott, de úgy nézett ki, hogy nem a legkellemesebbet.

- Én is így gondoltam. Menj haza, Bella. Szólítalak téged és a többieket, ha szükségem lesz rátok...és szükségem is lesz még a nap folyamán – mondta sziszegő hangján, majd Bella bólintva kisétált a Gringotts épületéből és dehoppanált. Rá pár percre mi is a Roxfort kastély épülete előtt álltunk és Voldemort talárja ujját felhúzva szólította Perselust.

Perceken belül megjelent hosszú lépteivel és mögötte lobogó fekete talárjával. Ahogy meglátott minket együtt egy másodpercre megtorpant, majd mintha semmi sem történt volna közömbös arccal előhúzta a pálcáját és feloldotta a védelmi rendszert, ami a kastély területét ölelte körbe. A kapu kitárult, mi pedig bementünk rajta.

- Igazán büszke lehetsz a szeretődre, Perselus. Rendkívüli parancsot hajtott végre, amit nagyon kevés ember volt hajlandó eddigi életem során végre hajtani a szemem láttára. Kiegészítitek egymást...a két leghűségesebb kémem, akiknek meg sem kérdőjelezném hűségét – mosolygott ránk hűvösen, vörös szemei pedig szinte már izzottak. – Viszont most nem azért vagyok itt, hogy erről beszéljünk. A fiú idetart, Perselus – Perselus felengedve kicsit az okklumencia pajzsából aggódva meredt Voldemortra, majd azonnal vissza is bújt az érzelemmentességbe. Tökéletesen játszotta a szerepét, mint mindig. – Figyelmeztetni jöttelek. Védelmezned kell a Roxfortot, idevezényeltetek pár halálfalót a kastély köré. Nem juthat be, Perselus! Nem juthat be a kastélyba! – az ismétlődő szavaival szinte már mániákusnak tűnt Voldemort.

- Megértettem, Nagyuram. Megerősítem a védőpajzsaimat, szólok a dementoroknak...

- Igen, igen...az jó lesz – gondolkozott el Voldemort, majd ismét kitágult szemekkel Perselus felé fordult. – Nekem dolgom van...utána kell még pár...dolognak néznem. Ha bármi van...ha bármi történik...üzenjetek – nézett felváltva ránk.

- Természetesen, Nagyuram – mondta Perselus és én is bólintottam.

- ....és, ami a legfontosabb! – fordult vissza mielőtt még hoppanált volna. – Küldjétek a Carrow testvérpárt a Hollóhát klubhelyiségéhez...ők ott őrködjenek...és ti is nézzetek rájuk párszor. Ez fontos! – mondta figyelmeztetően, majd dehoppanált. Mihelyst eltűnt Perselus felém fordult.

- Hol voltál? – kérdezte homlok ráncolva, miközben végig mért. - ...és miért nincs rajtad cipő? - A tetteim súlya abban a percben nehezedett rám és úgy éreztem, mintha elszívnák előlem az oxigént. Levegő után kaptam, de a torkom elszorult. – Mit tettél? – suttogta. Égető könnycsepp csordult végig az arcomon és már nem tudtam a többit megállítani.

- Nem...nem gondolhatok most bele...nem engedhetek utat az érzelmeimnek...most nem, nincs idő – nyögtem, mintha csak fizikai fájdalommal küzdenék, de ettől sokkal rosszabbról volt szó. Perselus elkapott mielőtt térdre borulnék és megtartott. Nem ölelt meg, tekintetét az enyémbe fúrta.

- Akkor mond el az érzelmeid nélkül. Tudnom kell mit követelt tőled – mondta szigorúan.

- Nem tudom elmondani. Inkább...inkább megmutatom – nyeltem egyet. Perselus nem is hezitált azonnal ki mondta azt az egy szót, amivel bejuthat az elmémbe.

- Legilimens – mondta halkan, én pedig leeresztettem a falaimat arra a rövid időre, amíg megmutattam neki a tetteimet. Nem akartam vele együtt újra élni, de muszáj volt. Máskülönben ő sem láthatná. Éreztem, hogy minden egyes halálos suhintásnál elreped bennem valami, de tartottam magam. Amikor vége lett, Perselus ellépett tőlem és hitetlenkedve bámult rám.

- Nem tudtam mit csinálni...megparancsolta...aztán a horcrux... - csuklott el a hangom. -Perselus, mikor semmisíthetem meg végre? – szakadt ki belőlem a sírás és ezúttal Perselus a karjaiba szorított, mielőtt újra a földre érkeztem volna. Csak zokogtam és zokogtam, úgy éreztem soha többé nem bírom majd abbahagyni. Perselus mégis pár percre rá eltolt magától és ujjaival letörölte a könnyeimet.

- Igazad van, most nincs idő erre – suttogta. – Megígérem, hogy nemsokára elpusztíthatod azt a szörnyűséget, ami a nyakadban van, de tudod jól, hogy azt kell utoljára hagyni...

- Tudom – hunytam le a szemem, Perselus pedig homlokon csókolt. – Ne hagyj most egyedül – suttogtam. – Ha kell segítek szervezkedni, bármit...de most nem hagyhatsz egyedül a gondolataimmal, a medált meg nem vehetem le...bármikor szólíthat – néztem rá könyörgően. Perselus elmerengett a kérésemen, majd egy reszketeg sóhaj után felelt.

- Rendben. Menj fel az igazgatóiba...én elintézem a dementorokat és szólok Carrowéknak...utána fogadjuk Scabiort – mondta, mire felvontam a szemöldököm.

- Scabiort? – kérdeztem.

- Van egy halvány érzésem, hogy Voldemort a fejvadászokat fogja idevezényelni, hogy őrködjenek a Roxfort körül. Ő a fejvadászok vezetője – morogta kelletlenül.

- Kérlek vigyázz a dementorokkal – néztem aggódva Perselusra mielőtt elindultam. A kastélyhoz vezető utam során semmi másra nem emlékszem csak az égető medálra, ami biztosan nyomot hagy a nyakamon. Túl sokáig van már rajtam, ha ez így folytatódik beleőrülök. A kastélyba belépve a földszinti folyosón baktattam végig, amikor realizáltam, hogy még mindig mezitláb vagyok és véres nyomokat hagyok magam után. A koboldok vére már ide is eljutott...

Előhúztam a pálcámat és miután a talpamat és a padlót is letisztítottam, visszavarázsoltam magamra a cipőimet, amit Voldemort eltűntetett rólam, majd mintha semmi sem történt volna tovább mentem az igazgatói felé.