- Megvan a fiú? – nyílott ki ismét az ajtó, ahol a szikrázó szemű Voldemort állt és tekintete azt sugallta, hogy nagyon megbánja az illető, aki idehívta és ha nincs meg a fiú. Harryék pontosan érkezése előtt két perccel tűntek el.

- Nagyuram...elszöktek...mindnyájan...csak pár...pár perccel ezelőtt. Kérem könyörüljön rajtunk! Tényleg megvolt! – esett térdre Bellatrix nem törődve azzal, hogy alatta csillárszilánkok vannak. Bizonyára félelmében meg se érezte.

- Ismét csalódnom kellett bennetek. Mindannyiótokban! – kiáltotta el magát dühösen, mire szinte egytől egyig mindenki térdre ereszkedett ura előtt. Még Draco is, igaz az anyja húzta le maga mellé. – Nira, te mit keresel itt? – förmedt rám hirtelen ahogy észrevett.

- Nagyuram, Draco szólt, hogy elkapták Pottert, így én is eljöttem segíteni. Nagyon sajnálom, hogy csalódást okoztunk... - ezúttal én is térdre ereszkedtem.

- A medál még meg van? – kérdezte hirtelen és hangja egy másodpercig aggodalmat tükrözött. Felnéztem Voldemort vörös tekintetébe, majd előhúztam a ruhám takarásából a medált.

- Természetesen, Nagyuram. Vigyázok rá, ahogy megígértem – mondtam. Voldemort feszült válla mintha ellazult volna.

- Szóval Draco hozott ide... - nézett át a szőke fiúra, aki sápadtabb volt a szokottnál és a padlót pásztázta.

- Nagyuram...hála neki, hogy idehozott tudtam segíteni azonosítani Pottert és a barátait, ráadásul tudtam segíteni Bellának a sárvérű kínzásában.

- De persze az itt tartásukban már nem tudtál...

- Nagyuram...

- Nem! – csattant fel. – Nem akarom hallani a kifogásaidat. Megértettem, hogy igyekeztél segíteni. Most menj. Téged még most megkíméllek – mondta. – Menj! Mielőtt meggondolom magam!

- Igen is, Nagyuram. Köszönöm a könyörületét! – hajtottam fejet, majd amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és kimentem a szalonból. A lépcsőn lefele menet már csak a sikolyokat hallottam. Megtorpantam egy pillanatra és lehunytam a szemem. Nem lehet. Mennem kell tovább. Nem tudnám megállítani Voldemortot.

***

Roxfort kapujához hoppanálva a talpam azonnal a talajhoz fagyott. Velem szemben Perselus állt felszegezett pálcával egyenesen rám célozva. Mihelyst meglátott, hogy kivagyok dühösen mért végig.

- Mégis mit képzeltél? Hogy a védelmi rendszer nem fog nekem jelezni, ha valaki áttöri?! – förmedt rám.

- Perselus...elkapták Harryéket...mennem kellett – Perselus keze erősebben markolta maga mellett a pálcáját. Az ujjai teljesen elfehéredtek és arca megkeményedett a szavaimat hallva, szemében pedig láng robbant a dühtől. – Épphogy csak elszöktek, de lehet valamelyikük megsérült. Mielőtt hoppanáltak volna Bellatrix egy kést dobott az irányukba, ami szintén eltűnt velük együtt – dörzsöltem meg idegesen a fejem.

- Miért. Nem. Szóltál?! – kérdezte próbálva elfojtani a dühét, de ezúttal az arckifejezésének nem tudott parancsolni és erősen grimaszolt.

- Draco a könyvtárból rángatott ki...

- Ó, az a féreg! Megölöm, csak kerüljön a kezeim közé! Hogy merészelt belekeverni...

- Perselus! – fordítottam magam felé, amikor már kezdett volna fel alá járkálni. – Ne mondj ilyet! Megrémült, nem tudta mit csináljon! – álltam Draco oldalára. – Ne hibáztasd az unokatestvérem...nagyon szépen kérlek – mondtam. Perselus mélyet sóhajtott, majd miközben végig akart mérni, hogy meggyőződjön róla, hogy semmi bajom nem esett, megakadt a szeme a medálon.

- Vedd le azt a szart, addig nem folytatom a beszélgetést – morogta. A mondatát hallva önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám és közben engedelmeskedve levettem a medált, és a talárom zsebébe süllyesztettem. A bűntudat, ami eddig elkerült viszont óriási erővel hullott a mellkasomra ahogy új szemszögből realizáltam az eseményeket. Az én szemszögemből. A horcrux befolyása nélkül.

- Borzasztó volt – csuklott el a hangom. – Le...lekellett Hermionét fognom, miközben...miközben Bellatrix kínozta őt. Nagyon nehezen tudtam csak segíteni rajta és...és a fiúkon – dadogtam. Perselus a remegő hangomat hallva, és az ijedt arcomat látva közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt.

- Hogyan segítettél rajtuk? – kérdezte suttogva.

- Egyszer...lekellett mennem a tömlöcbe a fiúk után és amikor nem figyeltek felkaptam Hermione táskáját és odaadtam nekik. Emiatt tudtak kiszabadulni... - szipogtam. – Hermione...Hermionét kínzás közben a padlóra kellett szorítanom, amíg Bella... - itt sírásban törtem ki, Perselus pedig ismét megszorított és csitítgatni kezdett. – Lényegtelen...azt tátogtam neki, hogy Griffendél Godrik kardja, ami náluk volt csak egy másolat. Szerencsére értett a szóból... - Perselus eltolt magától, hogy kérdőn a szemembe tudjon nézni.

- Emiatt kínozta meg őt Bella? A kard miatt? – kérdezte.

- Igen. Elvileg van egy hamisítvány a széfében és azt hitte odatörtek be – mondtam megtörölve a szemem.

- Hát persze – morogta Perselus, majd ismét megölelt. – Nálad bátrabb embert nem ismerek, Nira. Megmentetted őket.

- ...és Deant, Lunát, Ollivandert és egy koboldot is – mondtam a talárjába mosolyogva. Perselus jókedvűen felhorkantott.

- Na látod, és még... - hirtelen összerezzent az ölelésemben Perselus, mire azonnal eltoltam magamtól és ijedten rámeredtem.

- Ugye nem...

- Szólít. Menj be! – húzta elő a pálcáját, majd gyorsan feloldva a védőfalakat beengedett az iskola területére. – Menj az igazgatóiba és várj meg! – mondta, miközben már húzta fel a talárja ujját. Gyorsan szedve a levegőt még utoljára odaléptem hozzá és megcsókoltam.

- Óvatos légy! Dühös lehet Dracoék miatt – figyelmeztettem két csók között, majd megfordulva rohanni kezdtem a kastély irányába. Az igazgatóiba lihegve estem be és a térdemen megkellett kapaszkodnom, hogy ne dőljek el. Miután nehezen sikerült kifújnom magam egy utolsó mély lélegzetvétellel felemelkedtem, majd kissé hátra hőköltem ahogy észrevettem, hogy az összes volt igazgató portréja engem néz érdeklődően.

- El.. elnézést! Per... Piton pro... Az Igazgató úr mondta, hogy várjam meg itt – a nyelvbotlásaim után elvörösödtem és inkább elfordultam a portrék irányából, hogy ne lássam az arcukat.

- Mi történt, Nira? – kérdezte egy kis szünet után Dumbledore.

- A Sötét Nagyúr szólította Piton professzort és mondta...

- Úgy értem veled mi történt. Perselus említette, hogy valaki áttörte a Roxfort védőfalait. Erre csak egy nagyon erős varázsló vagy boszorkány képes...vagy, akit megtanítottak rá. A te esetedben mindkét állítás megfelel – mosolygott pajkosan Dumbledore. A bókot halva egy apró mosollyal az arcomon megráztam a fejem.

- Elfogták őket, Dumbledore professzor. Ezúttal lehet a segítségem nélkül nem tudtak volna megszökni. Felelőtlen voltam, bajba sodorhattam volna saját magam, Dracot és akár Perselust is – ezúttal már egy kicsit sem érdekelt, hogy a többi volt igazgató is jelen van. Páran a szólítást halva meglepett levegővételt ejtett, de senki sem mert közbeszólni.

- De ez nem történt meg. Helyette megmentetted őket – mosolygott csillogó szemekkel Dumbledore.

- Nos, igen – sóhajtottam. Ezután az igazgató ajtaja kicsapódott, mire ijedtemben azonnal felpattantam és pálcát szegeztem az érkezőre. Perselus kitágult szemekkel ijedten meredt hol rám, hol Dumbledore-ra.

- Tudja. Tudja, hogy magáé volt a bodzapálca. Elkellett őt a sírhoz kísérnem. Mostanra már övé a pálca. Övé a Pálcák Ura – a szám elé kaptam a kezem a kijelentésén és leeresztettem a saját pálcám.

- Igen, erre számítottam. Nos...Harry kezében van a sorsunk. Elkell pusztítania a horcruxokat...ez az egyetlen esélyünk – mondta komoly arccal Dumbledore és az előbbi mosolyának hűlt helye volt.

***

A húsvéti szünetek után Ginny sem tért vissza a Roxfortba. Tudtam, hogy azért, mert rájöttek, hogy Ron nem fekszik otthon betegen, hanem Harrynek segít, de mégis furcsa érzéssel töltött el a tudat, hogy biztosan bujkálnia kell. Ginny eltűnésén kívül semmi izgalmas nem történt a következő héten, Carrow testvérpár diák kínzásain kívül. Amycus a büntetésben lévő diákokra más diákokat kért meg, hogy Cruciátus átokkal büntessék meg őket, néha ő maga is örömmel besegített. Igyekeztem mindig kimaradni ebből, de volt úgy, hogy nekem is 'példát kellett statuálnom'. Neville, viszont jó pár kékzöld foltot kapott amiért teljes mértékben ellenállt. A testvérpár nem igazán mert rajta komolyabb kínzásmódokat alkalmazni aranyvére miatt, így maradt a fizikai.

- Hé, jól vagy? – integetett az arcom előtt Draco, mire feleszméltem.

- Ja, persze. Csak elgondolkodtam – pislogtam párat, majd ismét lebámultam a reggelimre, majd lassan elkezdtem enni a rántottámat.

- Szóval, csak annyit mondtam, hogy az elmúlt egy hétben nem történt semmi újdonság, még lehet, hogy a hét úgy fog véget érni, hogy nem történik...

- Harry Potter betört a Gringottsba! – ordította el magát Terry Boot a Hollóhátasok asztalanál.

- ...semmi – fejezte be fáradtan sóhajtva Draco, majd idegesen felborzolta a haját. – Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

- Harry betört a Gringottsba és Ronnal és Hermionéval egy sárkány hátán szöktek el! Ez, ha nem Griffendéles bátorság, akkor semmi! – állt fel a helyéről Terry Boot, mire Amycus szintén felpattant, majd eléje rohanva levágott neki egy öklöst. A fiú nyekkenve zuhant a padlóra, de félelmet nem mutatva fekve Amycus felé fordult és rávigyorgott.

- Hiába töri be az orrom, attól még ez megtörtént!

- Fogd be a pofád! – rúgott a földön fekvő fiúba.

- Na, de kérem! – pattant fel Flitwick professzor előhúzva a pálcáját. – A nagyteremben nem szabad ilyen módon gyerekeket fegyelmezni! – kiabálta. Amycus dühösen mordult kettőt, majd Perselusra nézett. Amikor ő nem szólt semmit sem, csak fújtatott és visszaballagott a helyére.

- Szerinted igaz a hír? – kérdeztem Dracot, miután megbizonyosodtam arról, hogy a társai felsegítik Bootot.

- Nem tudom...de remélem igen – Dracora pillantottam a mondatát halva és halványan elmosolyodtam.

- Kíváncsi vagyok mit tervez a három idióta – mondtam jókedvűen. - ...de szorítok nekik. Na, mindegy. Flitwickről jut eszembe, a bűbájtan könyvemet a Griffendél toronyba hagytam, szóval, ha megbocsájtasz... - álltam fel az asztaltól.

- Megint alig ettél – rázta a fejét Draco a tányéromra meredve.

- Te sem ettél többet – bámultam át az ő tányérjára.

- Tusé – sóhajtotta Draco. A kínzások, amit Voldemorttól kapott a szüleivel együtt szerencsére nem látszott meg kívülről rajta. Utoljára rámosolyogva az ajtó felé sétáltam, majd igyekeztem sietni a toronyba ahogy realizáltam, hogy befognak az első órára csengetni. Már a lépcsőn felfelé tartottam, amikor hirtelen megtorpantam a tompa fájdalomtól, ami az alkaromat járta át. Mit akarhat? Mit akarhat ilyenkor reggel?

Felgyorsítottam a lépteimen és az utolsó lépcsőfokokat szinte már átugráltam.

- Látom már megint rohansz, milyen jó, hogy rövidebb jelszóra cserélted a régit – fonta össze a karját vigyorogva a Kövér Dáma. – Jelszó?

- Csokibéka – mondtam. A bejárat azonnal feltárult és habozás nélkül beugrottam rajta, és felfutottam a lányok hálókörzetébe. A szobámba beesve előhúztam a pálcámat és a ládámról az összes védővarázst leszedtem, majd amilyen gyorsan csak tudtam felpattintottam a fedelét és a ruháim között turkálva kihalásztam a Horcruxot és a nyakamba akasztottam. Lehúztam gyorsan magamról a Griffendéles taláromat és nyakkendőmet, majd helyére magamra kaptam a hosszú utazótalárom és begomboltam magamon, így egy olyan hatást keltve, mintha ruha lenne rajtam talár helyett.

A sietségben már arra sem emlékszem hogyan tettem meg a kijárat felé az utat, csak arra emlékszem, hogy lihegve, csillagokat látva felemelem a pálcám és hatástalanítom az igazgató, ez esetben Perselus védőpajzsait. Megint nem volt neki időm szólni, de majd igyekszek valahogy kimagyarázni. Kilépve a kapun felhúztam a talárom ujját és a pálcámmal megérintettem a bizsergő sötétjegyet, ami türelmetlenül tekergett a karomon, a következő percben pedig már éreztem is a köldökömnél a rántást.

- Esküszöm, hogy boszorkány vagyok! Kérem! Segítsen! – ez volt az első dolog, amit meghallottam, amikor megérkeztem, de egy kicsit sem lepődtem meg. Lenézve láttam, hogy egy hajléktalan mellé hoppanáltam az Abszol Útra. – Nem vagyok pálcátlan, én...

- Hallgass! – mintha nem is a saját hangomat hallottam volna, de a nyaklánc dübörgésétől a mellkasomon és még a mindig gyorsan verő szívemtől szinte meg sem tudtam állapítani. – Kotródj innen, te pálcátlan! – a következő pillanatban Bellatrix mellém lépett és az asszony hátába rúgott. Hát akkor mégsem én voltam, aki rászólt a mugliszületésűre. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, egy perc erejéig azt hittem, hogy már ennyire áttudja felettem venni az irányítást a horcrux.

- Bella – biccentettem a nő felé, aki most eléggé nyugtalannak tűnt.

- Tudod miért hívott ide minket a Nagyúr? – kérdezte felnézve az épületre, ami előtt álltunk. Követve a pillantását felnéztem a Gringotts épületére és nyeltem egyet.

- Van egy sejtésem, de ha igaz, akkor ennek nem lesz jó vége – mondtam. Bellatrix megigazította a haját, majd kihúzva magát felsétált a lépcsőn.

- Mire vársz? Ne várassuk meg a Sötét Nagyurat! – pillantott hátra, majd a magas nő után iramodtam.

- Furcsa, hogy nincsennek kint őrök – vontam fel a szemöldököm.

- Bizonyára bent vannak – tárta ki az ajtót Bellatrix, majd mind a kettőnknek elállt a szava.