- Perselus, Nira...sokat késtetek – mondta Voldemort, aki az asztalnál ült egy whiskys pohárral a kezében. Ezt látva rájöttem, hogy nem volt sürgős ügy. Mindenki más csoportokba verődve beszélgetett és iszogatott. Ezek szerint anyámék elhívták az összes halálfalót.

- Elnézést kérünk, Nagyuram – hajolt meg Perselus előtte, majd én is.

- Áh, szóval ezek szerint ketten voltatok – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Még egyszer ne forduljon elő, hogy egymás miatt késtek, ha hívlak titeket – váltott komoly arcra, mire a szívem hevesebben kezdett verni.

- Nem fog még egyszer előfordulni, Nagyuram – hajoltam meg előtte, mire a horcrux kiesett az ingem takarásából, mintha csak egy jól rendezett színdarab lenne az egész beszélgetésünk.

- Látom hordod a...nyakláncot, amit adtam. Ennek örülök – mondta végig mérve vörös szemeivel a tárgyat, mintha csak hibát keresne rajta amiért megróhat.

- Természetesen, Nagyuram – mosolyogtam rá óvatosan.

- Szerettem volna veletek is közölni valamit, amit már a többiekkel megtettem – intett a mellette lévő két székre, mire helyet foglaltunk Perselussal egymással szemben. Okklumencia pajzsot még épp időben az elmém elé húztam, mivel utána Voldemort egyből belenézett a vörösen izzó szemeivel, majd utána Perseluséba is, hogy megállapítsa szokásosan mind a ketten okklumentálunk. – Pottert majdnem elkaptuk Godric's Hollow-ban – mondta és hatásszünetet tartott, hogy figyelhesse a reakciónkat, ami természetesen a közömbösség maradt az okklumencia miatt. – Nagini belebújt a halott Bathilda Bircsók bőrébe... - nagyon nehezen tartottam vissza, hogy ne rázzon ki a hideg. Ahogy elképzeltem a szemem előtt egy kissé az inferusokra emlékeztetett. – A bolond Potter mit sem sejtett amikor felhívta Nagini őt az emeletre a lány nélkül...azt sem vette észre amikor párszaszóul beszélt hozzá – nevetett fel hűvösen Voldemort, mire végig futott rajtam a hideg. Voldemort arca ezután dühössé vált és csak maga elé meredt. – Nagini megpróbálta Pottert a földön tartani, de közbelépett a sárvérű és káoszt keletkezett. A ház, főleg az emelet szinte romokban áll, felrobbantották. Amikor megérkeztem pont kiugrottak az ablakból. Ha nem tudtam volna, hogy Potterről van szó biztosan nem ismerem fel őket, százfűlé-főzet hatása alatt voltak. A szemem előtt menekültek el, de dühömet a fiú biztosan megérezte, ebben biztos vagyok – mondta bosszúsan. – De legalább a pálcája eltört. Igaz, Nagini? – fordult a jobbján csúszó kígyó felé, majd párszaszóul kezdtek beszélni.

- Ebben is van valami jó, Nagyuram – szólalt meg Perselus, mire Voldemort és én is felé fordultunk.

- Még pedig? – kérdezte megvillanó szemekkel.

- Gregorovics halott. Ollivander a fogjunk. Nem fog sehonnan sem tudni pálcát szerezni csupán, ha másoktól elveszi...de biztos vagyok benne, hogy az nem lesz számára hatásos – mondta, mire én az ajkamba haraptam. Gregorovics haláláról nem tudtam és manapság Ollivanderről is megfeledkeztem, hogy Dracoék tömlöcébe raboskodik.

- Mindig tudod mit kell mondanod, Perselus – dőlt hátra a székén Voldemort. - ...és ezúttal is igazad van, barátom. Menjetek...élvezzétek a partit! – mondta szinte már sziszegve, majd ismét a kígyójához fordult, mi pedig felkeltünk. Mihelyst biztos távolságra értünk Voldemorttól Perselus felé fordultam.

- Ő ölte meg Gregorovicsot? – kérdeztem.

- Szerinted? – vonta fel a szemöldökét, mire ingerülten morogtam egyet.

- Miért? – kérdeztem, miközben éreztem ahogy a medál egyre szaporábban ver a mellkasomon, ami nagyon zavaró volt.

- Nira...kérlek értsd meg, te sem tudhatsz mindenről – próbált kedvesebb hangnemet megütni, mire elkaptam a csuklóját, ami éppen felém tartott, hogy nyugtatóan a vállamra tegye a kezét.

- Ne most szórakozz velem, Perselus. Rajtam van a medál – préseltem ki a fogaim között és éreztem ahogy a düh végig szánkózik az ereimben.

- Ahh, Nira, Perselus! – lépett mellém egyszer csak anyám, mire automatikusan mind a ketten közömbös arckifejezést vágtunk felé és én elengedtem Perselus csuklóját.

- Szia, anya – köszöntem megerőltetve magam.

- Elizabeth – biccentett Perselus anyám felé, miközben a szeme sarkából engem figyelt.

- Igyatok valamit! Hisz, szilveszter van! – mosolygott ránk. Még csak el se próbálta játszani, hogy hiányoztam neki, pedig már egy jó ideje nem látott úgy igazán. – Csak nem megzavartam valamit? – mért mindkettőnket végig ártatlan arckifejezéssel, ami csak gerjesztette bennem a dühöt.

- Mint mindig, anyám – vettem át az ártatlan arckifejezését egy kedves hanggal, mire anyám egy sokkal flegmább arckifejezést öltött magára, ami sokkal jobban illett a személyiségéhez.

- Vagy úgy – morogta. – Nira, nem tetted ki magad, ami az öltözködést illeti – mért végig, mire én is lenéztem a ruhámra.

- Először is, nem szándékoztam eljönni, a Nagyúr hívott minket – mondtam, miközben a 'Nagyúr' szót kihangsúlyoztam, amitől kicsit vesztett a magatartásából. – Másodszor, ha nem is ruha van rajtam, mint a többi itt lévő nőn, legalább szoknya – igazítottam meg a fehér ingem, ami a hosszú, bokáig érő fekete szoknyámba volt betűrve. A félcsizmám, aminek enyhe sarka volt most koppant a márvány padlón, ahogy agresszívan hátra léptem.

- További jó szórakozást! – fordult el sértetten, majd visszament a társaságához, ami apámból, Luciusból és Narcissából állt. Még véletlenül sem dicsért meg, ne hogy valami jót mondjon.

- Szóval? – fordultam vissza Perselus felé.

- Kérlek ne itt. Elmondom, majd később – mondta halkan. – Tartsd kordába az érzelmeidet, ne csinálj jelenetet – nyúlt a nyakláncom felé, majd az ingem mögé süllyesztette. Igaza volt, megint kezdtem elveszíteni a fejem.

- Miért van rám ilyen hatással? – kérdeztem rendezve a vonásaimat. – Harryékre is ilyen hatással lett volna?

- Nem tudom. Bizonyára mindenkire máshogy hat – mondta majd, amikor észrevette, hogy éppen Móki halad el mellettünk megszólította. – Móki, hoznál nekünk két pohár bort? – kérdezte Perselus és mind a ketten észrevettük a manót, hogy jó párszor meg lehetett verve, mert borzasztóan festett. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem ki művelte ezt vele, mire a nappali ajtaja hirtelen kinyílt és jó pár számomra ismerős alak jött be rajta.

- Ne bort. Inkább vodkát – mondtam, miközben nyeltem egyet. Apám rokonsága érkezett meg. Csupa orosz és szlovák rokonok. – Do piče* – káromkodtam az orrom alatt szlovákul, ahogy végig néztem a személyeken.

- Ezek mégis...

- Apám oldaláról rokonok, az ott... - időm sem volt befejezni már is megrohamozott a fiú, akitől a legjobban féltem.

- Nira! Moja láska!* – tárta szét a karjait Ľudovít játékosan, mire mosolyt erőltettem a számra. 

- Ahoj, Ľudovít, dávno som ťa nevidela* – majd kínosan megöleltem őt. Ölelése szoros volt, így pár másodpercen belül igyekeztem el is lépni tőle. – Perselus, bemutatom Ľudovítet, Ľudovít ő itt Perselus – váltottam vissza az anyanyelvemre.

- Örülök, hogy megismerhetem – mondta Ľudovít a szlovák akcentusával.

- Szintúgy – mondta Perselus, majd nehézkesen, de megfogta a kezét és megrázta köszöntésképp.

- Malfoy kisasszony... - szólított meg Móki, mire lenéztem. – Meghoztam az italokat – nyújtotta felém a tálcát, miközben fejét lehajtotta. A tálcán három feles volt, bizonyára már Ľudovítnak is hozhatta.

- Köszönjük, Móki – mondtam illedelmesen, majd mind a hárman elvettük a felespoharat.

- Ehh, apad' titkoskészletebö' van, lemerem fogadni – méregette az italát. – Na akkor! Egészsek'! – emelte poharát, majd miután mind hárman lehúztuk, jól esően cuppantott a szájával. – Na, én megyek köszönök a többieknek is. Örültem – biccentett Perselus felé, majd rám pillantva kacsintott egyet, amitől teljesen elvörösödtem.

- Rokon, mi? – kérdezte gúnyosan Perselus, miután messzebb került tőlünk.

- Másodunokatestvérem – néztem fel Perselusra fájdalmasan.

- Ó. Nem tudtam, hogy nálatok is divat családba házasodni – vonta fel a szemöldökét.

- Reménykedtem én is benne, hogy nem 'divat'. Tudtommal a családom utolsó generációjában nem is volt rá szükség, de manapság minden aranyvérű vagy halott, vagy családtag vagy véráruló – mondtam fintorogva. – Nem kell aggódnod, igyekszek őt elkerülni – fordultam vissza Perselus felé, akinek az arckifejezése hűvös volt. – Most mégis mi van? – kérdeztem értetlenül.

- Hát, nem is tudom...mondjuk most tudtam meg, hogy tartod a kapcsolatod apád rokonságával, beszélsz szlovákul és van számodra egy férjjelölt – mondta szinte már felháborodva.

- Kicsit oroszul is beszélek – húztam tovább az eszét, mire felhorkantott. – Sosem volt témában ezek közül egyik sem, én pedig nem tartottam fontosnak, hogy megemlítsem – mondtam. – Ne haragudj rám kérlek... - néztem rá könyörgően, mire csak morgott az orra alatt. – Kérlek tedd félre ezt és kezdj el aggódni inkább – fontam össze a karom.

- Aggódni? Miért most azonnal házasodtok össze? – ráncolta a homlokát.

- Nem te lüke! Hanem mert a Sötét Nagyúr is itt van – szűrtem ki a fogaim között és közelebb hajoltam Perselushoz, hogy még véletlenül se haljanak minket.

- Arra gondolsz, hogy apád azért hívta ma őket ide, mert beakarja őket szervezni? – kerekedett el a szeme. Válaszolni már egyikünk sem tudott, mert egyszerre fordultunk az asztal irányába, ahol Voldemort ült. Előtte éppen letérdepelt és fejet hajtott öt szláv rokonom.

- Nagyuram...megtisztelne minket azzal, hogyha szolgálhatnánk magát...és még jobban, ha visszamehetünk az országunkba és katonákat gyűjthetünk neked az elkövetkező harcba!

- Mi a neved? – kérdezte.

– Jozef Novák, nagyuram – felelte.

- Apám unokatestvére. Szóval másodnagybátyám...azt hiszem – gondolkoztam el. – Mindegy, rokon – legyintettem le végül. Perselus kissé szórakozottan fordult felém.

- Ő Ľudovít apja? – kérdezte kíváncsian.

- Igen.

- Akkor, igen, ő a másodnagybácsid – erősítette meg, mire rá pillantva csak mosolyogva megráztam a fejem. Ezután mind a ketten elkomolyodtunk és visszafordultunk Voldemort felé.

- Üdvözöllek közöttünk, Jozef. Nagyon örülök, hogy a mi oldalunkat választottad – mondta elégedetten mosolyogva Voldemort. Jozef még egyszer utoljára meghajolt, majd felállt.

- Nagyuram, bemutatom a fiamat Ľudovítot!

- Én is nagyon örulök' , hogy szolgálhatom magát, Nagyuram – hajolt meg Ľudovít.

- Á, szóval a gyermeked. Hány éves vagy, fiú? – kérdezte megvillanó szemekkel.

- 22, Nagyuram – felelte kihúzva magát.

- Jó harcosnak nézel ki, hasznodat fogjuk venni – mondta Voldemort, mire Jozef büszkén nézett a fiára. Ezután további három rokon ment oda köszönteni Voldemortot, akiket csak látásból ismertem. Bizonyára távolabbi rokonok lehettek.

- Gondolom volt Durmstrang növendékek – nézett rám Perselus, mire megerősítve bólintottam.

- Egy részt nekik közelebb van, másrészt oda nem vesznek fel mugliszületésűeket, ami számukra hívogató volt – morogtam.

- Te, hogy hogy nem oda kerültél? – kérdezte szórakozottan Perselus.

- A roxforti levelem hamarább jött meg – mondtam vigyorogva, mire Perselusnak megkellett vakarnia az orrát, hogy elrejtse vigyorát.

***

- 10!

- 9...

- 8...

- 7...

- 6...

- 5!

- 4...

- 3...

- 2...

- 1! Boldog új évet! – kiáltotta el magát mindenki, engem és Perselust kivéve. A többi emberrel ellentétben, akik elől a kertben állva felfelé bámultak a tűzijátékra, mi addig kissé távolabb álldogáltunk.

- Nem gondoltam volna, hogy egyszer részt veszek egy halálfaló szilveszteri partin – horkantottam fel. Ekkor a medál ismét erősebben kezdett a mellkasomon dobogni, mire összébb húztam magamon a meleg talárom.

- Fázol? – kérdezte felém fordulva.

- Kicsit. A medál megint hevesebben ver, félek, hogy megint a hatása alá kerülök – mondtam halkan.

- Menni szeretnél? – kérdezte.

- Csak, ha te is – mondtam. Perselus bólintva megfogta a kezem és mindenféle köszönés nélkül elindultunk a kapu felé. Mihelyst kiértünk rajta már elakartam a kezét engedni, hogy hoppanálni tudhassak (nekem az egyedüli hoppanálás kicsivel jobb, mint a társas), amikor Perselus visszarántott.

- Boldog új évet – mondta halkan. Csak nagyjából tudtam kivenni az arcát, mivel a kúria körüli lámpák fénye már nem ért el a kapun túlig.

- Boldog új évet – mosolyogtam rá a sötétben, majd finoman megcsókoltam, Perselus pedig a átkarolt a derekamnál fogva.

A hoppanálás után a kastélyhoz vezető utat halkan tettük meg. Az egész birtokon néma csend honolt, szinte már kihaltnak tűnt az egész hely. A szünetig és a diákok érkezéséig még volt egy nap, így az éjszakát még Perselusnál töltöttem mindenféle aggodalom nélkül.

- Mellesleg még jössz egy magyarázattal a Gregorovics ügyről – mutattam Perselus irányába, miután beléptünk a szobába. Perselus sóhajtva töltött magának egy utolsó italt, majd leült a kanapéra.

- Keresett valamit...amit Gregorovics nem tudott hol van, ezért megölte őt.

- Mit keresett? – kérdeztem meglepve és tudtomon kívül én is leültem a vele szembe lévő fotelba.

- Ismered a halál ereklyéi legendáját? – kérdezte rám pillantva.

- Persze, hogy ismerem, ki nem ismerné?! – néztem Perselusra értetlenül.

- Nos, sokáig én is kételkedtem valósságában, de mint kiderült igaz. Létezik mind a három tárgy és ebből két tárgy tulajdonosa Dumbledore. Vagyis Dumbledore volt – nézett rám Perselus és várta a reakciómat. Először meglepetten néztem Perselusra, majd a várakozó arcát látva hangosan elnevettem magam.

- Nagyon vicces, Perselus. De most komolyan, miért ölte meg Gregorovicsot a Nagyúr? – nevettem még mindig.

- Nem viccelek. A halál ereklyéi léteznek, még hogyha nevetségesen is hangzik – mondta komoly fejjel Perselus. Látva, hogy elővette a tanári szigorát megszeppenve meredtem rá.

- Az lehetetlen – mondtam. – Ez nem igaz! – hitetlenkedtem és észre sem vettem, hogy felpattantam a fotelből.

- De, sajnos igaz. A Nagyúr azért ment Gregorovics után, mert azt gondolta, hogy nála van a bodza pálca. Gregorovics azt állította, hogy ellopták tőle, ezért a Nagyúr megölte őt. Viszont Gregorovics tényleg igazat mondott. Ellopták tőle. Helyesbítve Grindelwald lopta el tőle – mondta Perselus, mire én fel-le kezdtem el járkálni és még mindig próbáltam felfogni a szavakat.

- Szóval Grindelwaldnál van a bodzapálca – mutattam rá a tényre, mire Perselus megrázta a fejét és tanár stílusában összefonta maga előtt a karját.

- Ki küzdött meg Grindelwalddal, és nyerte el tőle a pálcát? – segített ki.

- Dumbledore... - suttogtam. – Tudja ezt a Nagyúr? – néztem Perselusra halálra rémülve és időközben a nyakamban a horcrux 'szívverése' ismét felgyorsult, így idegbeteg módjára a nyakamhoz kaptam és amilyen gyorsan csak tudtam letéptem a magamról.

- Még nem. De már csak idők kérdése – sóhajtotta Perselus. – Ha megszerzi...

- ...ha megszerzi nem lesz ember, aki legyőzheti őt – fogtam a fejemet, miközben szinte már lihegtem olyan gyorsan vert a szívem.

- Kivéve persze, ha elpusztítják az összes horcruxát – tette hozzá Perselus.

- Azt...azt mondtad két tárgy állt Dumbledore birtokában. Mi a másik? – kérdeztem.

- A feltámadás köve – mondta, mire összerezzentem. Még mindig lehetetlennek tartottam.

- Ettől már csak az lenne a röhejesebb, ha kiderülne, hogy Harry-é az igazi láthatatlanná tévő köpeny – nevettem fel hisztérikusan, de Perselus komoly arcát látva eltátottam a szám. – Ugye nem...

- De.

- Merlin szakállára! – csaptam a homlokomra. – Ők tudják? – kérdeztem az aranytrióra célozva.

- Nem tudom...egyszer biztosan megtudják.

----------------------------------------------------------

Fordítás szlovákról magyarra azoknak, akik nem következtették ki:

Do piče – A picsába

Nira! Moja láska! – Nira! Szerelmem!

Ahoj, Ľudovít, dávno som ťa nevidela – Szia, Ľudovít, rég nem láttalak / de rég láttalak!

Legelőször oroszul szerettem volna beleírni a párbeszédet, de az túl bonyolult lett volna, mert nem tudtam eldönteni hogyan írjam le: ciril betűkkel, fonetikusan, vagy magyarul. Ez még kérdéses, egyelőre a szlovák rokonoknál maradtam.