Mihelyst megérkeztünk Perselus háza elé alig bírtam kivárni, hogy végre bent lehessünk a házban. Csapzottan, lihegve estem be az ajtón és mint egy fojtogató kígyót, letéptem magamról a Horcruxot és térdre estem lábaim reszketése miatt. Perselus szó nélkül bezárta mögöttem az ajtót, majd a derekamat átkarolva felemelt a földről és a nappaliba vezetett. Miután leültetett engem, kiment a folyosóra a medálért majd, amikor visszabejött a pálcája segítségével megvizsgálta a tárgyat, pont úgy, mint azt az elátkozott nyakláncot, amit Katie Bell kapott Dracotól.

- Nagyon sötét egy tárgy – morogta kelletlenül Perselus ahogy vissza letette a nyakláncot a komód tetejére.

- Igen, tapasztaltam – mondtam gúnyosan. Perselus a szemét forgatva fordult felém.

- Jobban vagy? – kérdezte.

- Igen, valamivel – mondtam őszintén. Már nem reszkettem annyira, mint amikor megérkeztem. – Miért reagáltam így, amikor levettem? – néztem rá kérdőn. Perselus egy halk sóhajjal leült a foteljébe, majd csak úgy válaszolt.

- Nem tudom, Nira...az erő, a lélekdarab, ami a nyakláncban van...teljesen rád akaszkodott, használt téged. Lehet, hogy más hordójával is így viselkedne, de azt nem tudom. Mit éreztél, amikor felvetted?

- Szerinted...magamtól öltem volna meg az ellenállókat a Minisztériumban? – kérdeztem halkan.

- Nem – válaszolta.

- A nyaklánc volt az...beszélt hozzám, irányította a gondolataimat...a Minisztériumban folyamatosan azt suttogta, hogy öljek – rossz volt tiszta fejjel visszaemlékeznem az áldozataimra, de igyekeztem nem teljesen belegondolni, féltem, hogy összeroppannák. – Olyan volt, mintha egy másik szív dobogna a szívem felett...és eszméletlenül dühös voltam, amikor rajtam volt. Még, amikor nem történt semmi, még akkor is enyhe dühöt éreztem, de miközben öltem és amikor...

- ...és amikor megakartam érinteni a nyakad – fejezte be helyettem. Szótlanul bólintottam.

- Mintha a Horcrux megijedt volna, hogy leakarod rólam venni, azonnal dühbe gurult, ezáltal pedig én is – dörzsöltem meg idegesen a homlokom. Perselus felkelt és a nappaliban lévő szekrényhez sétált. Ahogy kinyitotta az ajtaját láthattam mit is tárol benne: mindenféle bájitalokat, főzeteket és kenőcsöket.

- Mit mondott a Sötét Nagyúr? – kérdezte miközben a szekrény előtt állva keresett valamit.

- Látni akarta, hogy hogyan jutottam hozzá a horcruxhoz. Megmutattam neki, de sikerül előle elrejtem az emlék egy részét...

- Mit rejtettél el előle? – kérdezte felém fordulva és a kezében már egy tégelyt tartott.

- Ahogy Ron azt kiáltotta nekem, hogy elkell pusztítanom – mondtam. Perselus mellém ülve lecsavarta a tégelyt tetejét.

- Ez eltünteti a sérülést a nyakadról – mondta, majd a nyakamhoz ért a krémmel. Felszisszentem a hűsítő hatása miatt, ami először meglepett, de aztán nagyon kellemes volt.

- Aztán azt mondta, hogy mindig hordanom kell, ezzel a hűségemet biztosítom a szemében – mondtam tovább és miközben Perselus kenegette a nyakam lehunytam a szemem. – Elmondtam neki, hogy mit éreztem, amikor viseltem. Azt mondtam neki, hogy arra motivál, hogy a kedvéért öljek – csuklott el a hangom.

- Mit mondott rá? – kérdezte halkan, miközben befejezte a nyakam kenegetését.

- Tetszett neki ahogy beszéltem róla és azt mondta mindig viselnem kell...ha meglát nélküle annak következményei lesznek – idéztem vissza a szavait. Perselus csendben hallgatott, miközben felkelt és eltette a tégelyt.

- A bőröd azonnal beszívta a kenőcsöt, holnapra végképp nem fog látszódni – mondta. – Nyugodtan használhatod a fürdőszobámat – fűzte tovább. Egy kád melegvízért meghaltam volna.

- Köszönöm – álltam fel, de mielőtt elmentem volna a fürdőbe megálltam Perselus előtt. – Szörnyetegnek gondolsz? Amiért megöltem az ellenállókat? – kérdeztem halkan. Perselus szomorúan nézett le rám.

- Nem te tehetsz róla, hanem az – mutatott a háta mögé, oda ahol a horcrux pihent.

- Köszönöm – öleltem meg őt.

- Mégis mit? – kérdezte, miközben viszonozta az ölelést.

- Hogy meghallgattál...hogy idehoztál...és, hogy elláttad a horzsolásom – a mondat végén halkan elnevettem magam. Perselus eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Ilyet tényleg nem kellene megköszönni – mondta halkan, miközben a hajamat a fülem mögé tűrte. – Szívesen megcsókolnálak, de még mindig véres az arcod – mondta, mire elkerekedett szemekkel kaptam az arcomhoz.

- Akkor azért néztek rám annyira ledöbbenve a szüleim – tartottam vissza a nevetésem. Perselus az arckifejezésem látva csak a szemét forgatta.

- Menj már lefürödni, közbe visszagondolhatsz a szüleid döbbent fejére és szórakozhatsz rajtuk – morogta, mire nevetve indultam el a fürdőszoba felé és miközben fürödtem hallgattam rá és a szüleim arckifejezésére gondoltam. Perselus bizonyára a nappaliból hallgathatta végig a kuncogásom.

***

Perselus mellkasára dőlve aludtam el. Éjszaka szörnyű rémálmok gyötörtek, ismét láttam a szemem előtt az áldozataimat és nem egyszer ébredtem arra, hogy Perselus csitítgat és simogat...de ahányszor visszaaludtam mindig újra éltem a pillanatot. Tisztán emlékszem, hogy mikor mozdult el mellőlem, mert már nem hallottam utána a szívverését és a közelemben lévő melegséget sem. Egy idő után nyúzottan ébredtem fel a félálmomból és még a szememet is megkellett dörzsölnöm, hogy tisztábban láthassak. A nappali felől hangokat hallottam, így úgy gondoltam bizonyára már a reggeli teáját issza Perselus, szóval egy hosszú nyújtózkodás után megigazítottam a hajamat, majd elindultam kifelé. Egy rossz beidegződés miatt mégis megtorpantam és visszamentem a pálcámért. Talárt is akartam felvenni, de ezt a gondolatomat már leintettem. Minek vennék fel? Reggel van és csak Perselus tartózkodik a házba. Az ő ingjét viseltem, ami szinte ruhaként volt rajtam, mivel a combom közepéig ért. Biztosan tetszeni fog neki a látvány.

Végig sétálva a folyosón már éreztem a tea illatát, alig vártam, hogy én is magamba dönthessek egy adagot, mielőtt visszaindulunk a Roxfortba. Kinyitva a nappali ajtaját viszont a mosoly, amit a tea gondolata okozott lehervadt a számról és helyette elkerekedett a szemem. Perselussal szemben Narcissa és Bellatrix foglalt helyet és most mind a ketten rám pillantottak. Narcissa eltátotta a száját ahogy meglátott engem Perselus ingében, Bellatrix pedig gúnyosan elmosolyodott. Egy hirtelen gondolat miatt cselekedtem úgy ahogy. A pálcámat felemelve egyenesen Bellatrix gúnyos arca felé irányítottam, ami nevetésben készült kitörni.

- Exmemoriem! – kiáltottam. Bellatrix, mint aki számított a támadásra az irányomból még időben előhúzta a pálcáját és egy pajzsbűbájjal kivédte a felejtésátkomat. A pajzsbűbája miatt, viszont feldőlt a kávézóasztal, amivel most senki sem foglalkozott, helyette mindenki pálcát rántott és a másikra szegezte. Bellatrix rám, én vissza rá, Narcissa először rám, de amikor Perselus a nagynénémre szegezte a pálcát ő is felé fordult. Farkasszemet nézett mindenki egymással.

- Nocsak, hát mégiscsak jót tettem az amulettel? – kérdezte gúnyosan Bellatrix, majd hangosan felnevetett, amitől végig futott rajtam a hideg.

- Perselus, ő a diákod! – mondta ledöbbenve Narcissa.

- Tisztában vagyok vele, Narcissa – morogta válaszul. – Mi a fenéért jöttél be a szobába? – nézett rám a szeme sarkából Perselus, miközben tekintetét nem vette le Narcissáról.

- Mert mondjuk nem tudtam, hogy látogatóid akadnak?! – válaszoltam gúnyosan. – Miért nem költöttél fel, hogy maradjak a hálóban? – Bellatrix a háló szót meghallva felhorkantott.

- Mert nem tudtam, hogy szándékoznak maradni és te felébredsz!

- Nézd, Cissy...úgy veszekednek, mint egy házaspár – nevetett fel gúnyosan Bellatrix, de Narcissa nem úgy néz ki, mint aki viccesnek tartja a szituációt.

- Mégis mit gondoltatok? Ha ez kiderül...

- De nem fog! – mondtuk egyszerre Perselussal, mire összenéztünk. Tényleg olyanok vagyunk, mint egy házaspár.

- Minden kiderül egyszer! – vágta rá Narcissa kapkodva közöttünk a fejét.

- Ugyan már, Cissy... - pártolt át a semmiből az oldalunkra Bellatrix. – A Nagyúr biztos vagyok benne, hogy segítene nekik elcsitítani a cirkuszt – mosolygott nyájasan.

- Ha már az amulettes ötletedet támogatta, akkor biztos – morogtam leeresztve a pálcám, mire Bellatrix hisztérikusan ismét felnevetett.

- Mégis milyen amulett? – vonta fel a szemöldökét Narcissa, majd ő is leengedte a pálcáját Perselussal egyszerre.

- Nocsak... - mosolyodtam el gúnyosan. – A nővéred nem világosított fel, hogy mivel érte el, hogy ne menjünk Perselussal a Grimmauld térre? – kérdeztem széles vigyorral az arcomon. Bellatrix csak a szemét forgatta.

- Mit csináltál, Bella? – fordult Narcissa a nővére felé.

- Ugyan már! Nem olyan nagy dolog – legyintett. Perselus felhorkantott.

- Persze...nem nagy dolog – nyomta meg a szavait Perselus. Bella felsóhajtott, majd Narcissa felé fordult.

- Az amuletett megátkoztam egy...nos vágyfokozó varázslattal...

- ...hogy MIVEL? – csattant fel Narcissa. Bellatrix mosolyogva megvonta a vállát.

- Jól sült el, mint láthatod! Ha nincs az az amulett kitudja mikor léptek volna...

- Mondjuk miután Nira befejezi a hetedik évét és már nem diákja Perselusnak! – ült le vissza Narcissa a kanapéra és fáradtan a halántékját simogatta.

- Ne merészeljétek másnak elmondani! – mutattam fenyegetően a pálcámmal az irányukba. Bellatrix csak kinevetett, amíg Narcissa hitetlenkedve nézett rám. Látszott a szőke hajú nőn, hogy nagyon gondolkodik, hogy mégis hogyan feleljen, de végül felsóhajtott és végig mért engem és Perselust is.

- Nem fogjuk. Igaz, Bella? – nyomta meg az utolsó két szót Bellatrix irányába Narcissa. Bellatrix a szemét forgatva megígérte, hogy ő sem fog senkinek semmit szólni. – A szüleid sem tudnak rólatok? – kérdezte Narcissa a nővére válasza után.

- De. Csak 'nem akarják tudni' – forgattam a szemem. Narcissa fáradtan meredt rám és csak most tűnt fel igazán, hogy mennyit változott az elmúlt években. Voldemort visszatérte, a háború és most ez a titok nem igazán tett jót az egészségének szemmel láthatóan, de mihelyst észrevette, hogy figyelem rendezte vonásait is ugyanolyan volt, mint régen. Fiatalnak kinéző, vonzó nő.

- Kérsz egy teát? – lépett mellém Perselus.

- Igen. Utána szerintem már indulhatunk is – meredtem a szoba falán lévő órára.

- Szerintem is – sóhajtotta Perselus, majd kiszolgált egy csésze teával. Bellatrix ezzel egyidőben lehúzta a teája maradékát.

***

- Nem ment olyan borzasztóan, mint vártam – sóhajtottam kilépve a fonó sori házból. Perselus felhorkantott.

- Még jó, hogy nem romboltátok szét a nappalimat Bellatrixal – mondta gúnyosan.

- Ugyan már! – legyintettem, bár mosolyomat nehezen tudtam elrejteni. Erős javító varázslat kellett szegény asztalnak.

- Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét jelezve, hogy társashoppanálást akar végrehajtani. Indulhatunk vissza  Roxfortba...

- Várj... - álltam meg, miközben eszembe jutott valami. – Valamit szeretnék mondani, mielőtt még visszatérnénk Roxfortba – haraptam az ajkamba. Joga volt tudni róla, hogy segíteni akarok a mugliszületésűeken és kitudja...akár ötlettel is szolgálhat számomra.

- Ki vele – engedte le a kezét és várakozóan meredt rám.

- Segíteni akarok a mugliszületésű diákokon – mondtam. Perselus elgondolkodva meredt rám.

- Necces – felelte. - Nem mondom, hogy én nem gondolkodtam rajta...van már ötleted? – kérdezte.

- Nem. Ez a gond – haraptam ismét az ajkamba. Perselus összefonva maga előtt a karját gondolkozni kezdett. Az ötlet pár percen belül meg is született a fejében, még csak nem is kellett sokat várni.

- A szükség szobájával a helyedben próbálkoznék – mondta. Szélesen elmosolyodtam hallva a válaszát és nagyon nehezen bírtam csak ki, hogy ne ugorjak egyből a nyakába, bár tudom, hogy nem bírná elviselni a gyerekes kirohanásom.

- Ez remek ötlet! A többit kitalálom. Tudtam, hogy számíthatok rád – mondtam közelebb lépve hozzá, mire Perselus arcán enyhe pír jelent meg, aminek láttán elmosolyodtam. A markáns, mégis finom kezét megérintve még közelebb léptem hozzá és egy csókot nyomtam a szájára, mielőtt még a Roxfort kapujához hoppanáltunk volna. A kellemetlen rántás után, kissé kótyagosan kinyitottam a szemem, majd szembe találtam magam a Roxfort kapujával, ami előtt Draco összefont karral és doboló lábbal, kissé morcosan várt.

- Már várok egy ideje – morogta.

- Mondtam, hogy az óra kezdete előtt jövök – sóhajtotta Perselus, majd a pálcáját előhúzva egy bonyolult pálcamozdulat és varázslat mormolás után kinyílt a kapu ahogy a védőbűbáj eltűnt róla, majd mihelyst beléptünk rajta ismét vissza is került.

- Te hol voltál, Nira? – fordult felém Draco, miközben felfelé baktattunk a kastély felé.

- Dolgunk volt reggel. Mellesleg összefutottunk anyáddal és a nagynénéddel is – csak nehezen tudtam visszatartani a gúnyos hangsúlyt a mondat végéről.

- Ezt jó vagy rossz értelemben gondolod?

- Mondjuk úgy, hogy csak úgy közömbösen – feleltem végül. Az út további része csendesen telt majd, amikor megérkeztünk a kastélyhoz előhúztam a talárom zsebéből az előzőleg lekicsinyített Griffendéles nyakkendőmet és taláromat, majd vissza felnagyítva eredeti méretébe felvettem magamra. Éreztem ahogy Perselus a szemem sarkából figyel, de Draco mellett nem szóltam semmit, csak önelégülten mosolyogtam magamban. Draco látva a mozdulataimat ő is elővette a saját ruhadarabjait és elismételte a mozdulataimat.

- További szép napot, Malfoy kisasszony, Mr. Malfoy – biccentett mindkettőnk felé, majd suhogó talárjával eltűnt a folyosóról gyors lépteivel.

- Milyen órád lesz? – fordult felém Draco, miután már nem láttunk Perselust.

- Nincs első órám. Addig legalább felviszem az utazótalárom és elintézek egy-két dolgot – mondtam, miközben a fejemben lassan egy terv kezdett el szövődni. – Neked? – kérdeztem.

- Sötét varázslatok kivédése, szóval sietek – mondta, de mielőtt elindult volna megtorpant. – Ma viszik el a mugliszületésűeket – mondta halkan.

- Nem fogják – mondtam komolyan. Draco egy sóhajjal bólintott.

- Szólj, ha tudnák valamibe segíteni – felelte, majd elsietett SVK-ra.

***

Felrohantam a Griffendél klubhelyiségébe és olyan gyorsan kapkodtam a szemem az ott ülő kevés ember között, hogy volt, aki megrémült és bizonyára őrültnek hitt. 

- Hol van Ginny Weasley? – ragadtam meg az éppen mellettem elhaladó Denis Creevey-t. Denis meghökkent a hirtelen mozdulatomon és kellett egy kis idő, hogy észhez kapjon.

- Nem mondom meg! – lökte el a kezem az ingje szegélyétől.

- Denis...én vagyok a prefektus. Több átkot ismerek, mint amennyibe bele tudsz gondolni és befolyásos embereket ismerek...megkérdezem még egyszer. Hol. Van. Ginny?! – halkan beszéltem, de a szavaimat megnyomtam. Denis nyelt egyet és próbálta minden bátorságát összeszedni. Már nyitotta volna a száját, hogy fájó szívvel kinyögje, mire egy lábdobogásra figyeltem fel a lányok hálókörzete felől, majd megjelent Ginny, aki bizonyára lógott az órájáról, mivel tudtommal éppen átváltoztatástanon kéne ülnie. – Ginny! – szólítottam meg élesen. Ginny amilyen gyorsan csak tudott meglepettségében pálcát rántott, bár hozzám képest elég lassan. – Ide figyelj. Beszélnünk kell. MOST! – sétáltam feléje, majd mire felém küldte volna az első rontását karon fogtam és felrángattam a hálókörzetembe. Lavender éppen a ládájában keresett valamit, amikor betoppantunk, de mihelyst meglátott minket pálcát rántott és ijedten hol rám, hol Ginnyre nézett.

- Ginny...

- Megoldom, Lavender – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára. Lavender nyelt egyet, majd lassú léptekkel kisétált a szobából.

- Disaudio! – mondtam, miután bezáródott az ajtó, majd Ginny felé fordultam, aki félig még mindig pálcát tartott rám. – Rakd el, most fontosabb dolgunk van, mint a nézeteltéréseinket felhányni – mondtam unottan, miközben elraktam a pálcám.

- Ó, igen, halálfaló?! Mégis mi az a fontosabb dolog? – rakta csípőre az egyik kezét és a pálcát tartót pedig feljebb emelte.

- A mugliszületésűek megszöktetése a Roxfortból – mondtam ki egy szuszra mozdulatlan arccal. Ginny arcára ráfagyott a grimasz. Először nem reagált, mozdulatlan volt, majd lassan leeresztette a pálcáját maga mellé.

- Csak blöffölsz.

- A saját pozíciómmal játszok, szóval nem hinném – mondtam unottan. A 'pozíció' szó hallatán Ginny felhorkantott.

- Honnan tudhatom, hogy megbízhatok benned? – kérdezte.

- Nem tudhatod. De nincs vesztenivalód. Ahogy jelenleg a mugliszületésűeknek sem. A klubhelyiségben, csak Denist láttam közülük. Hol vannak a többiek? – kérdeztem. Ginny elgondolkodva meredt rám.

- Elbújtattuk őket – felelte.

- Mégis hol? – vontam fel a szemöldököm. Ginny habozva nézett rám, mire felemelve a kezem megállítottam. – Hagyjuk, most ez nem fontos.

- Van terved?

- Inkább egy ötlet. Jó lenne egy segéd tervező – vigyorodtam el, mire Ginny is megengedett magának egy halvány mosolyt.

- Ez a mosolyod olyan volt, mintha a testvéreimet látnám magam előtt – tanulmányozta az arcom.

- Az ikrek?

- Igen – szomorú arckifejezéssé torzult az arcom, mire a fejemben megkellett a gondolataimat pofozni, hogy észhez térjek. – Szóval? Mi az ötleted?

- A szükség szobája – emeltem fel a szemöldököm egy ravasz mosollyal az arcomon.

- Csupa fül vagyok, Malfoy – rakta a talárja zsebébe a pálcáját, majd helyet foglalt Parvati ágya szélén és minden figyelmét nekem szentelte.