Ki kell majd találnom hogyan is tudom elpusztítani anélkül, hogy a Sötét Nagyúr rájöjjön. Idegesen forgatgattam a nyakamban a medált, majd ahogy eleresztettem éreztem ahogy a nyaklánc a ruhámon keresztül hozzám ér és nem hagyja, hogy a dühöm elmúljon. A nyaklánc egy verő szív volt. Dobogott és éreztem az ingemen keresztül ahogy összezavarja az én szívem dobogását és átveszi az irányítást. Olyan volt, minthogyha egy másik szív lenne a nyakamba akasztva, aminek nem szűnő haragja van. Talán az nem is az én dühöm volt, de nagyon is a sajátomnak éreztem. Az agyamat teljesen elborította az agresszivitás és más gondolat nem is maradt bennem, csupán egy belső hang, ami ennyit mondott: 'Ölj!'

- Jól vagy? – rohant oda hozzám Draco lihegve. Látszólag próbált megfutamodni a küzdelemtől.

- El az utamból! – emeltem fel a hangom és Dracot félre löktem, aki értetlenül meredt utánam. – Avada Kedavra! – kiáltottam a legelöl álló fekete hajú, középkorú férfira, akit olyan hirtelen ért a támadásom, hogy azonnal összeesett holtan. Az emberek felhördültek, a halálfalók felnevettek és az összecsapás tovább folytatódott, de az ölésem által, ami túl könnyen jött össze, mintha fellelkesültek volna a halálfalók. A felém irányuló vörös és zöld fénycsóvákat úgy védtem, mint még soha. Semmilyen félelem érzet nem volt bennem, csupán az öröm ahogy megláttam a félelemmel teli tekintetüket az ellenállóknak. – Avada Kedavra! – ismételtem a halálos átkot, miután hárítottam a számomra gyenge sóbálvány átkot. Ahogy megöltem a második embert éreztem, hogy az erő egyre jobban nő bennem és egyre többet akartam belőle. Harmadik ember megölése után szinte már azt is érzékeltem, hogy ha valaki a hátam mögül céloz rám. Megpördültem és azonnal ki is védtem a taroló átkot és megöltem a vörös hajú nőt, aki megpróbált vele megtámadni. Ezután bekellett húzódnom a szökőkút mögé és így is csak épphogy elkerültem egy meglepően erős kizsigerelő átkot, ami a vállam mellett suhant el. - Confringo! – küldtem egy robbantó átkot nonverbálisan a sárga taláros támadóm felé, de még elég ideje volt felhúzni maga köré egy védőpajzsot, majd utána azonnal egy kötöző ártással támadt, amit már én is kivédtem. – Locomotor Mortis! – a nonverbális varázslat épphogy combon találta a férfit, akit olyan hirtelen ért a lábbilincselő átok, hogy egy rövid botladozás után a hátára esett és elejtette a pálcáját, ami jó pár méterre elgurult a markától. Ravaszul elmosolyodva felálltam a szökőkút mögül és bátran felé lépkedtem. A férfi ahogy felemelte a fejét és meglátta, hogy felé tartok azonnal a pálcája felé kezdett el kúszni, de én egy gyors suhintással még messzebb löktem tőle a varázspálcát. A férfi kétségbeesve nézett fel rám ahogy odaértem hozzá én pedig gonoszan rámosolyogtam.

- Ismered a sectumsempra átkot? – kérdeztem tőle kedves hangot megütve. A férfi nyelt egyet.

- Ne...nem – mondta.

- Akkor be... – kezdtem, de majd megláttam, hogy felém tart egy vörösfénycsóva, így gyorsan kivédtem, majd folytattam. - ...akkor bemutatom rajtad – feleltem nyájasan mosolyogva, majd felemeltem a pálcám.

- Mocskos halálfaló – köpte undorodva bámulva rám, amire csak egy mélyről jövő nevetés volt a válaszom.

- Sectumsempra! – mondtam a férfi mellkasára célozva. A bőre úgy hasadt fel a talárja alatt, mint hogyha csak pergamen volna. Az sárga anyag azonnal elsötétült a mélyvörös vértől és a férfi hirtelen elnémult. Csak szaggatottan vette a levegőt és a fájdalomtól elkerekedő szemekkel próbálta a leszorítani a sebet. – Sectumsempra – ismételtem a torkára célozva, mire az hangtalanul felhasadt és a vér spriccolni kezdett. Mivel levoltam hajolva a férfihoz a véréből egy kevés az arcomra is ment. Ahogy a meleg vér az arcomra fröccsent, mintha kijózanodtam volna, pedig még csak nem is sok került rám. Azonnal elléptem az embertől és döbbenten meredtem le rá. Mégis mit csináltam?! Pánikolva fordultam körbe és csupán annyit láttam, hogy a halálfalók a földbe tiporják a minisztériumi munkásokat, csupán két ember látta, hogy mit művelek. Bellatrix, aki éppen egy fojtó átokkal végezte ki az áldozatát és közben engem figyelt és Perselus, aki csupán vörös fénycsóvákat lövöldözött Arthur Weasley-re, aki közben folyamatosan hátrált meg. Bellatrix büszkén nézett rám, szinte vigyorogva, míg Perselus még az okklumencia ellenére is épphogy tudta takarni döbbenetét.

***

- Mégis mi ütött beléd? – húzott félre a csuklómnál fogva Perselus mihelyst a többiek bementek a Malfoy kúria étkezdéjébe egy rögtönzött gyűlésre. Még éreztem ahogy az ingem takarásában a Horcrux vészjóslóan kezd el dobogni. Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak amikor egy vérfagyasztó hang szólalt meg helyettem.

- Perselus, Nira! Fáradjatok be – szólt ki az étkezőből Voldemort. Perselus elengedte a kezem, én pedig könyörgően néztem rá, jelezve neki, hogy megfogom később magyarázni a tetteimet. Bár azt még nem tudom hogyan.

Megfordulva mind a ketten lobogó talárral siettünk be a szobába, majd elfoglaltuk a méltó helyünket, közel a Nagyúrhoz. Bellatrix Voldemort bal oldalán, jobb oldalán Perselus és közvetlenül mellette én.

- Yaxley, mi történt a minisztériumi fellázadókkal? – kérdezte halálos nyugalommal Voldemort. Yaxley nyelt egyet és megigazította a nyakánál a talárját.

- A legtöbbet elkaptuk és letartóztattuk. Tárgyalás nélkül az Azkabanba küldtük őket... - Yaxley beszámolóját Voldemort olyan nyugodtan hallgatta végig, hogy Yaxleyt már az összeesés környékezte a félelemtől. - ...bár Arthus Weasley is elmenekült, nem találtuk meg. A házában sincs – magyarázta tovább.

- Rendben, Yaxley. A Potteres üggyel kapcsolatban...később számolok veled – mondta megvillanó szemekkel, míg Yaxley szinte összement a széken ülve. Voldemort ezután felém fordult. - Bellatrix az imént, amíg te és Perselus nem érkezetek meg beszámolt a Minisztériumban tett hűséges tetteidről – nézett rám Voldemort. Nyeltem egyet a szavait halva, de nem tudtam hogyan reagálni. – Bevallom őszintén, először nem szerettelek volna téged és Dracot idehívni a Roxfortból, de nem bántam meg. Nem kevés ellenállót megöltél a nevemben és ezért há... - megakadt a mondat közepén ahogy a tekintete a nyakamra tévedt. Felvont szemöldökkel néztem az arckifejezését ahogy a félelem átsuhan rajta, majd dühösen felpattan a székről és elém sétál. Azonnal a nyakamhoz kaptam és beteljesedett a félelmem. Biztosan ahogy siettem leülni kicsúszott az ingem alól a Horcrux és ő észrevette. Voldemort elém sétált és lehajolva hozzám felemelte a medált. – Ez honnan van? – kérdezte sziszegő hangján. A hideg végig futott az ereimen, de hála az okklumenciai védőpajzsomnak, ami bár most a Horcrux miatt gyengébb volt, de fent tudtam tartani és így nem mutattam a félelmemből semmit. Nagy döntés előtt állok. Ebben a helyzetben nem tudok neki hazudni. Ha azt mondom, hogy a Minisztériumban találtam megöl, mert hazudok. Ha elmondom az igazat, hogy Harry elhagyta akkor lehet ők halnak meg, mert Voldemort rájön, hogy horcruxokra vadásznak.

- Nagyuram... - kezdte Perselus, hogy bizonyára a védelmemre keljen valamilyen módon.

- Kifelé. MINDENKI KIFELÉ! – kiáltotta el magát olyan agresszívan, amilyennek még nem láttam. Szó nélkül mindenki felállt és kihátrált a szobából. Draco és Perselus még utoljára hátranézett és szinte éreztem az aggodalmukat. Miután az ajtó becsukódott Voldemort olyan erővel ragadott torkon, hogy azt hittem mentem megfulladok. Levegő után próbáltam kapni, de a hideg, vékony ujjai nem engedtek a szorításból, így fuldokolva a kezéhez kaptam. Az erőtől, amivel fogva tartott egy idő után a látásom is homályosodni kezdett és már levegő után sem tudtam kapni.

- Kérem – leheltem. Voldemort vörösen megvillanó szemmel bámult rám, de végül elengedte a torkomat. Nem lépett el tőlem ugyanúgy felettem állt. Miután kapkodva sikerült levegőhöz jutnom és kiköhögtem magam, lassan felálltam, hogy szembe tudjak állni vele és amilyen nyugodtan csak lehetett beszélni kezdtem, de még mindig olyan volt, mintha az ujjait a torkomon érezném. – Potter elejtette menekülés közben és nálam kötött ki. Azt...

- Mutasd meg – mondta parancsolóan. Meg sem várta, hogy befejezzem a mondatot azonnal tudni akarta, mihelyst Harryhez volt köze. Éreztem ahogy próbál beférkőzni a fejemben, így mihelyst megtaláltam az emléket a fejemben megmutattam neki. Ahogy futnak a tömegben Yaxley elől, ahogy megjelennek az ellenállók, akik őket próbálják védelmezni, majd azt ahogy Harry belefut egy menekülő varázslóba és a kezéből kiesik a medál és egyenesen a lábam elé csúszik a márványpadlón.

Ezután minden erőmmel igyekeztem elrejteni Ron kiáltását, miszerint el kell pusztítanom és egyenesen ahhoz a ponthoz vezettem Voldemortot ahogy felveszem a nyakláncot és megölöm azt a négy ártatlan embert. Óriási erőmbe tellett eltérítenem attól a gondolattól, éreztem, hogy minden erejével látni akarja, de sikerült úgy megoldanom, hogy neki ne tűnjön fel az emlékfoszlány elrejtése. Ahogy kihúzódott a fejemből elgondolkozva meredt rám, majd megfordulva leült a székére. Idegesen dobolt az ujjával és erősen gondolkodott valamin.

- Tudod mi ez, Nira? – kérdezte hűvösen. A sajgó fejemtől és a Horcrux lüktetésétől elveszítettem az erőmet, hogy fenntartsam az okklumenciai pajzsom, így a tekintetét kerülve válaszoltam. 

- Egy medál, Nagyuram?! – félig kérdeztem félig kijelentettem. Voldemort az arcomat vizslatta, így összeszedtem minden erőmet, hogy ismét felemeljem a falakat az elmém körül. Éreztem, hogy Voldemort szinte követeli, hogy ránézzek, így meg is tettem. 

- Milyen érdekes, hogy az embereim közül csupán a te és Perselus fejében nem tudok olvasni...milyen érdekes – meredt rám áthatóan és nagyon lassan beszélt. – Megismétlem még egyszer a kérdésem, Nira és ezúttal ne hazudj. Tudod mi ez? – kérdezte. Nyeltem egyet.

- Gondolom nem egy közönséges medál...érzem...mintha verne, akár egy szív. Gondolatai vannak és olvas az enyémbe is... - ekkor úgy döntöttem, hogy a szavaimat megspékelem olyannal, amit csak Bellatrix mondana Voldemortnak. - ...motivál arra, hogy öljek a kedvedért, Nagyuram – mondtam végig a szemébe nézve. – A medál nélkül is megtettem volna azt, amit a Minisztériumba tettem, de így még könnyebb volt!

- Igazán? – húzta félmosolyra a száját.

- Igen, Nagyuram – válaszoltam. Voldemort gondolkodón hátradőlt a széken.

- Ez a...nyaklánc, csak, hogy tudd...az én tulajdonom. De neked adom. Vigyázz rá mindenél jobban. Még a saját életednél is jobban, mert nekem ez fontos. Megértetted? – kérdezte.

- Igen, Nagyuram. Megtiszteltetés...

- Mindig hord. Sose vedd le. Ha egyszer meglátlak nélküle...annak következményei lesznek – mondta megvillanó szemekkel.

- Igen, Nagyuram. Sosem fogom levenni.

- A többieknek, akik itt maradtak mond meg, hogy elmehetnek...kivéve Yaxley-nak. Küld be őt – vette elő a pálcáját, mire tudtam, hogy mit fog tenni Yaxley-val.

- Mellesleg, Nira... - az ajtóból visszafordulva bámultam Voldemortra. – Ezzel bebizonyítod, hogy igazán az én oldalamon állsz – bökött a nyakamban lévő Horcrux felé. Nyeltem egyet, mielőtt válaszoltam.

- Nem fogsz bennem csalódni, Nagyuram – feleltem. Amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a szobát és átsiettem Dracoék nappalijába, mivel úgy gondoltam ott fognak tartózkodni. Nem is tévedtem, néma csendben ott várt mindenki. Mihelyst benyitottam mindenki egy emberként fordult felém.

- Yaxley, a Nagyúr kéret. Mindenki más hazamehet, ennyi volt a gyűlés – mondtam közömbösen. Aki nem a Malfoy házba lakott felpattant és szinte azonnal elment. Yaxley reszketve ment át az étkezőbe, ahol Voldemort várta, így a szobában már csak a szüleim maradtak, akik csak abban a percben tűntek fel számomra, Draco, az ő szülei és Perselus. Anyám és apám elkerekedett szemekkel mértek végig, amit bizonyára a gyűlés elején nem tehettek meg. Furcsa volt, hogy a félelemben még a saját szüleimet sem vettem észre eddig. 

- Jól vagy? – sietett elém Perselus, megelőzve Dracot, aki éppen nyitotta volna a száját. Elfordulva tőle töltöttem magamnak egy pohár lángnyelv whiskyt és azonnal le is húztam. Perselus mihelyst lenyeltem az alkoholt maga felé fordított és lenézett rám. – Fojtogatott? – kérdezte halkan, amikor meglátta a nyakam, amin bizonyára lila nyomokat hagyott Voldemort ujjai. Halkan kérdezte, bár bizonyára mindenki hallotta, mivel a csendet szinte vágni lehetett volna. Idegesen elfordultam tőle és még egy pohárral töltöttem magamnak.

- Nira, beszélj már! Mégis mi történt? – kérdezte Draco kétségbeesve és ő is felpattant. Dühömet alig bírtam visszatartani a horcrux miatt, de elfojtva azt válaszoltam.

- Mondjuk úgy, hogy biztosítottam a helyem a Sötét Nagyúr oldalán – válaszoltam. Perselus a nyakamhoz akart nyúlni, hogy megvizsgálja, de szinte abban a percben eltávolodtam tőle egy hangos lélegzetvétellel, mintha csak forró vassal akart volna hozzám érni.

- Vedd le, Nira. Az okklumencia pajzsod ellenére is érzem a dühöd – mondta nyugodtan.

- Nem. Itt nem! – mutattam Perselus felé a poharat tartó kezemmel. A mutatóujjamat ahogy felemeltem egyértelműen lehetett látni, hogy reszket.

- Úgy gondolom ideje hazaindulunk, gyere Nira. Majd holnap visszatérsz az iskolába – állt fel apám és anyám.

- Nem – szólalt fel komoly hangon Perselus, amitől megfagyott a levegő. – Velem jön.

- De...

- Nincs de, Samuel. Nem érdekel mi a véleményed rólam, de velem fog visszatérni. Ellátásra szorul, amit te és Elizabeth nyilvánvalóan nem tudtok neki megadni – anyám és apám Perselus válaszát hallva csak hápogni tudtak, de még mielőtt bármilyen választ is kieszelhettek volna megfogta a kezem és Draco felé intett.

- Perselus...Draco, ha nem gond a ma estét itthon tölti – mondta lágyan Narcissa.

- Holnap az órák kezdete előtt a hoppanálási pontnál várom őt – mondta Perselus, majd minden elköszönés nélkül a csuklómról lecsúsztak az ujjai és összekulcsolódott az enyémmel.