Szárnyaló boldogsággal ültem le a nappaliban a széles kanapénkra egy pohár lángnyelv whiskyvel a kezemben és kezdtem el gondolkodtam a történteken. Hát mégis hisznek nekem! Fred és George tudja, hogy a jó oldalon állok! Ennél több nem is kell számomra a boldogsághoz. Igaz, hogy az egész támadást kegyetlennek tartottam, de mégis ezt a rossz érzést elnyomta a boldogság, hogy láthattam George-ot és beszélhettem is vele. Már csak Fred hiányzott volna...

A távolba való mosolygásomat a becsapódó nappali ajtaja szakította meg és azonnal egy komor arckifejezés vette át a helyét ahogy a hang irányába fordítottam a fejem. Anyám agresszívan fújtatva indult az alkoholos pulthoz és tele töltve a poharát aranynedűvel, amit én is fogyasztottam, elindult a velem szemben lévő másik zöld kanapéhoz és levágta rá magát.

- Mi van? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Mielőtt válaszolt volna egy nagyot kortyolt a poharából és az erős alkohol miatt azonnal elhúzta a száját.

- Ugyan mi lenne? Az idióta Potter dehoppanált a barátaival és a támadás során még csak nem is irtottuk ki a Főnix Rendjét! – morogta.

- Senki nem halt meg? – kérdeztem közömbösséget erőltetve az arcomra.

- Nem, maximum megsebesültek – legyintett a szabad kezével anyám, majd ismét az italába kortyolt. – Az idióta Molly Weasley meghalhatott volna a kezem által, ha a férje nem segít be a végén – mondta gúnyosan. Éreztem, hogy a mellkasomban a szívem hevesebben kezd verni. – Az utolsó átkokat már alig bírta kivédeni és már a gyilkos átkot lőttem feléje, amikor megjelent a férje és oldalra lökte őt – mondta dühösen. Egy halk sóhajt megengedve magamnak befejeztem a saját italomat és letettem az asztalra az üres poharat. – Szerinted hová menekültek? – kérdezte hirtelen anyám.

- Potterék? – pillantottam rá.

- Igen – felelte unottan. A szememet forgatva válaszoltam.

- Biztos a Grimmauld térre.

- De hisz te már ott jártál! – csillant fel anyám szeme.

- Igen, de bizonyára új a titokgazdája, szóval biztosan nem találnám meg – vontam meg a vállam. Anyám igazat adva nekem felsóhajtott.

- Azután, hogy Piton ott járt biztos új a titokgazda – felelte.

- Piton ott járt? – meredtem döbbenten anyámra.

- Igen, elment átnézni a helyet, de egy nyelvcsomó átok védi Dumbledore alakjában a házat. Plusz ahogy említetted is azóta biztos új a titokgazda – felelte.

- Biztos csak azért ment, hogy átnézze a helyet? – kérdeztem.

- Persze, mi más miatt? – kérdezett vissza anyám értetlenül. Sóhajtva hátra dőltem a kanapén és fejben már eldöntöttem, hogy valamelyik nap biztosan meglátogatom Perselust, hogy többet megtudjak a Grimmauld téri látogatásáról. Csak egyszer jártam ott életemben, de mégis jó emlékek kötnek oda, tudnom kell mit keresett ott.

***

Kissé idegesen toporogtam Perselus ajtaja előtt, majd végül komolyságot erőltetve az arcomra erélyesen bekopogtam. Nem is kellett sokat várnom Féregfark szinte másodperceken belül megjelent az ajtóban és kitárta azt előttem.

- Nincs itthon Piton – felelte köszönés nélkül.

- Hát hol van? – kérdeztem homlok ráncolva.

- A Nagyúr hívatta – vette halkabbra magát, én pedig rezzenéstelen arccal bólintottam és már fordultam volna meg, hogy elmenjek, amikor Féregfark utánam szólt.

- De megvárhatod itt. Szerintem nemsokára már jön – mondta. Csodálkozva fordultam vissza, majd beleegyezve bementem a házba. Féregfark szinte azonnal el is akart iszkolni, mire utána szóltam.

- Te addig mit csinálsz? – kérdeztem.

- Pakolok. Az estét már a Malfoy kúriában töltöm. Mármint Lucius Malfoyéknál...nem nálatok.

- Igen azt gondoltam, hogy nem nálunk – mondtam unottan, majd néztem az alacsony embert ahogy felmegy a lépcsőn, én pedig elindultam a nappali irányába. A sötéttölgyfa ajtót kitárva hirtelen megtorpantam és éreztem, hogy kissé elpirulok. Eltévesztettem az ajtót és véletlenül a hálószobájába nyitottam be. Közepes nagyságú szoba volt egyszerű fehér falakkal és fabútorokkal. A falakat nem díszítette semmi, csupán az ágy mellett volt egy tükör, semmi más. Az egyetlen szembeötlő dolog az a párnák és a takarók huzata volt, amik sötétzöld színűek voltak. A szobában félhomály uralkodott, a szintén zöld színű sötétítők miatt, így az ablakhoz sétálva elhúztam azt és ismét a szoba felé fordultam. Végül is, kitudja mikor ér haza...

Hirtelen megakadt a szemem az ágy mellett lévő éjjeliszekrényen. Egy elszakított levél és egy mozgókép cafat volt rajta. Tudtam, hogy illetlen mások dolgai között turkálni, de a kíváncsiság győzött, így még utoljára hallgatódzva, hogy közeledik-e valaki végül az éjjeliszekrényhez sétáltam és lepillantottam rá. A képpel először nem is törődve felemeltem a pergamen darabot és ahogy elolvastam a rajta lévő írást a gyomrom azonnal görcsbeugrott.

...és Gellert Grindelwald valamikor barátok voltak. Szerintem Bathildának nincs már ki a négy kereke.

Szeretettel ölel

Lily*

Hát még mindig szereti őt. A padlóra lerogyva bámultam a kézzel írott szöveget és éreztem ahogy a mellkasom elnehezül a visszatartott sírástól. Miért is reménykedtem benne, hogy egyáltalán érez irántam valamit? Csak egy gyerek vagyok a szemébe. Legszívesebben összetéptem volna a sorokat, de erőt vettem magamon és nem tettem, csak lassan felálltam, vettem egy mély levegőt, majd visszaletettem a papírt az éjjeli szekrényre. Lehunytam a szemem, nem akartam ránézni a képre, mert szinte éreztem, hogy azon is Lily lesz, de mégis legbelül kellett a megerősítés. A számat összeszorítva kinyitottam a szemem és lenéztem a képre. A szívem kihagyott egy ütemet ahogy megláttam a képet és reszkető kézzel nyúltam érte. Én voltam rajta. Pontosan emlékeztem, hogy mikor és hol készült az a kép és azt is tudtam, hogy honnan hozta el: a Grimmauld térről.

A kép a Roxfortban készült pár hónappal ezelőtt a Griffendél-Mardekár kviddics meccs után, amit Colin Creevey készített rólunk.

- Azt hittem telibe fog találni az a gurkó! – nevetett Ginny. – Olyan hirtelen teremtél ott, Nira, hogy szinte pislogni sem volt időm – lökte meg a vállam, mire elvigyorodtam.

- Isteni adottság, mit ne mondjak – húztam ki magam tettetett gőgösséggel, mire mindenki felnevetett. Ron büszkén sétált Hermione mellett, miközben azt ecsetelte neki, hogy szerinte nagyon jól védett, amit mi csak csendesen hallgatunk, bár itt-ott egymásra mosolyogtunk.

- Weasley a mi emberünk, velünk van, nem ellenünk! - kántálta egy mellettünk elhaladó másodikos Griffendéles, ami Ron egójának csak még egy adag volt. Hermione csak unottan hallgatta Ront és figyelte az előtte rohanó másodikost, míg Harry mosolyogva a fejét rázta rajtuk, majd visszafordult felém és Ginnyhez.

- Jó meccs volt, megkell hagyni – mondta Harry is. – Kitettünk magunkért!

- Hé, Harry! – futott hirtelen elénk Colin, mire mindannyian megtorpantunk ahogy felfelé haladtunk volna a kastély irányába. – Csinálhatok rólatok egy csoportképet? Nagyon jók voltatok! – mondta izgatottan. Harryn láttam, hogy vacillál, de végül beadta a derekát.

- Jól van, Colin. De a képet kérjük! – mondta, mire Colin csillogó szemekkel bólogatva hátrált, hogy megfelelő szögből lőhesse el a képet, mi pedig addig szorosan egymás mellé állva mosolyogtunk. Ginny hirtelen átkarolt, amitől teljesen meglepődtem és ezt a többiek látva rajtam végül mindnyájan átkaroltuk egymást.

- Aú, a hajam! – szólt rá Hermione Ronra, mire csak egy szemforgatást kapott a fiútól, de miután Hermione kihúzta a hajtincsét Ron karja alól mind a ketten vidáman bámultak vissza a kamerába.

- Mondjátok, hogy durrfarkú szurcsók! – kiáltotta el magát Ron, mire mindnyájan nevetve a kamerába néztünk, Colin pedig szintén vigyorogva ellőtte rólunk a képet. A fotót végül közös megegyezés alapján a Grimmauld téren helyeztük el a nappaliban.

Leszakított engem a képről és hazahozta. Az előbbi kételyeim, miszerint szeret most egy teljesen összezavarodott érzéssé csapott át. Elhozta Lily levelét és az én képemet. Nem bírtam megmaradni a szobában, muszáj volt a házat elhagynom, teljesen összevoltam zavarodva. Rendezetlenül szedve a levegőt ledobtam a saját mosolygós képemet az éjjeli szekrényre, majd sietve kimentem a szobából és becsaptam magam után az ajtót. Féregfark bizonyára még mindig az emeleten lehetett, így nem törődve az elköszönéssel csak kirohantam a házból és amilyen gyorsan csak tudtam haza hoppanáltam a kavargó érzelmeimmel.

***

/Bellatrix Lestrange szemszöge/

– Nagyuram! – borultam azonnal térdre mihelyst a Sötét Nagyúr elé kerültem.

- Bellatrix! Beszédem van veled – mondta egyhangúan, majd intett, hogy felállhatok. Engedelmeskedve azonnal talpra szökkentem és belenéztem a vörös szemeibe, ami szinte igéző hatással voltak rám.

- Hallgatlak, Nagyuram! – mondtam.

- Mint tudod...benned bízok meg a legjobban – kezdte és ezt meghallva ismét meghajoltam előtte. Ennél nagyobb tisztelet senkinek sem jár, csakis nekem! Mit meg nem tennék, hogy ez így is maradjon!

- Ez megtiszteltetés, Nagyuram – mondtam nyájasan és reményekkel teli tekintettel pillantottam fel rá ismét. A Sötét Nagyúr halványan elmosolyodott a reakciómon, amitől megdobbant a szívem.

- A Főnix Rendjében...van egy áruló. Egy áruló, aki megtört Greybacknek és elárulta a rendet – mondta egyre szélesebben mosolyogva.

- Mit árult el, Nagyuram? Kicsoda az az illető? – ámultam el.

- A személy Mundungus Fletcher, akit már egyszer Piton is megtört, de most sikerült még egyszer. Elárulta Greybacknek a Grimmauld teret. Mind kiderült több titokgazda is volt és valamelyik idióta beavatta őt is – mondta megvillanó szemekkel.

- Akkor támadjunk! Azonnal szólok a többieknek is és engedélyeddel támadunk! Lehet ott tartózkodik Potter is! – mondtam és azonnal előhúztam a pálcámat is, hogy megmutassam a Sötét Nagyúrnak, hogy mennyire készen is állok érte harcolni.

- Ne olyan gyorsan, Bellatrix! Először még megakarom vitatni Perselussal...és persze Nirával is – mondta. Hirtelen düh lobbant bennem, hogy nem hallgat rám és először a két kémmel akar beszélni. Nem bízok egyikben sem, főleg nem Nirában! A Weasley lak megtámadásakor sem ölte meg az egyik ikret, biztosan még az ő oldalukon áll!

- Nagyuram... - kezdtem óvatosan. A Sötét Nagyúr érdeklődve pillantott rám, így bátorságot gyűjtve tovább folytattam. – Én...nem bízok bennük. Főleg nem Nirában. Tudom, hogy Piton már többször bizonyította neked a hűségét, de Nira mikor? Múltkor már beszéltük, hogy ráadásul van is köztük valami...kérem, Nagyuram...ne szóljunk nekik a támadásról. Hallgassuk el és nézzük meg, hogy hogyan alakul ez az egész nélkülük – mondtam és hevesen pislogva vártam a reakcióját.

- Nem bízol Nirában? Ám, legyen, Bellatrix. Most az egyszer csakis rád hallgatok – felelte és mutatóujjával végig simított az arcomon és ennek hatására a reszkető lábaim miatt alig bírtam magam megtartani. – Rád bízom őket, Bellatrix. De ne feledd! Fontosak számomra, szóval úgy vond el a figyelmüket az akcióról, hogy nagy bajuk ne essen! – figyelmeztetett, mire ravaszul elmosolyodtam.

- Ne aggódjon, Nagyuram. Már megvan a tökéletes terv – mondtam vigyorogva.

- Remek. Holnapig hajtsd is végre. Úgy döntöttem holnap alkonyatkor támadunk.

***

Másnap késő délután kialvatlanul vonultam le a lépcsőn. Egész nap egy falatot sem ettem, így szóltam Mókinak, hogy készítsen nekem valami ételt, majd bevonulva az étkezőbe egy halvány mosollyal fogattam a gőzölgő ételt, ami az asztalon várt. Leülve azonnal enni kezdtem a tökéletes hőmérsékletű gomba krémlevest és magamban eldöntöttem, hogy utána biztosan szólítom Mókit, hogy megdicsérjem, hisz úgy sem részesül bókokban a szüleimtől. Már csak a tányér alján maradt levest kanalaztam, amikor hirtelen apám lépett be az étkezőbe és meglátva engem felsóhajtott.

- Hát, itt vagy! Anyáddal már mindenhol kerestünk, egyszer csak eltűntél a szobádból – rázta a fejét.

- Pedig nem olyan nagy ez a ház – mondtam unottan, majd gyorsan bekanalaztam még a maradékot. – Miért kerestetek? – kérdeztem.

- Bella ajándékot küldött neked – dobta le elém az asztalra a csomagot, mire értetlenül bámultam a kis fekete dobozra.

- Ajándék? Minek? – kérdeztem.

- Lehet előszülinapi ajándék. Vagy csupán elfelejtette, hogy holnap lesz, nem tudom – vonta meg a vállát. Sóhajtva magam elé húztam a csomagot, majd kis vacillálás után kinyitottam azt. Ámulva figyeltem a medálra, ami szinte megigézett.

- Merlinre, hát ez csodaszép! – emeltem ki az amuletett a dobozból. Aranyból volt a lánc és az aranykeret közepén egy nagy smaragd volt található, ami egyszerűen olyan gyönyörű volt, hogy a szememet sem tudtam róla levenni.

- Elizabeth! – kiáltotta el magát apám, mire összerezzentem kissé, de még mindig nem vettem le a szemem a nyakláncról. – Gyere megnézni mit kapott a lányunk Bellától! – nem is kellett sokat várni anyám pár másodpercen belül megjelent és akár csak én megigézve bámult az ékszerre.

- Próbáld fel! – kérlelt anyám, én pedig bólintva magamra akasztottam a nyakláncot. – Hát ez csodaszép! – sóhajtott. – Ne felejtsd el neki a harc előtt megköszönni! – mondta szigorú anya stílusában, mire csodálkozva pillantottam rá.

- Harc? Miféle harc? – értetlenkedtem.

- Te nem is tudod? – nézett rám meglepetten apám. – Azt hittem csak Perselusnak nem szóltak...megyünk a Grimmauld térre, Mundungus elárulta a rendet! – felelte. Éreztem ahogy teljesen lesápadok a hírtől és botladozva felpattanok az asztaltól.

- Mégis hová mész? – kiáltott utánam anyám ahogy kisiettem az étkezőből és egyenesen a nappali felé vettem az irányt.

- Beszélnem kell Pitonnal! – mondtam. Nem szóltak nekünk. Nem bíznak bennünk és most veszélyben vannak Harryék. Szólnom kell neki azonnal, csak ő tudhatja, hogy mit tegyünk és most a hoppanálás túl lassú lenne, a kandallót kell használnom.