- Ne feledjétek, jövő szombaton támadunk! – csengtek a gondolataim között Voldemort utolsó szavai a gyűlésről és szinte láttam magam előtt elsuhanni sötét talárját, ami alatt vörös tekintete és hófehér bőre bújt meg. Rémülten ültem fel az ágyamba, majd párat pislognom kellett és körbe fordulnom, hogy realizáljam elszunnyadtam délután. Kibámulva az ablakon láttam, hogy már a nap lassacskán megy le az égen, csak itt-ott látható még a narancssárgás árnyalata, ami egy dolgot jelentett: indulunk kell.

Felpattantam az ágyról, megigazítottam a taláromat, az asztalomhoz sétáltam és az ott lévő maszkomat és pálcámat a zsebembe süllyesztettem, majd az ajtó melletti seprűm nyelére rámarkolva elindultam lefelé az emeletről.

- Na végre! – tapsolt idegesen anyám. A szememet forgatva megtettem az utolsó pár lépcsőfokot, majd karba tett kézzel bámultam az idegesen mocorgó szüleimet.

- Draco nem jön, csak Lucius és Narcissa – mondta apám. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Akkor jó – feleltem.

- Miért lenne jó? – vonta fel a szemöldökét apám. – Majdnem egyidősek vagytok, ennyi erővel mi is kikönyöröghettük volna, hogy hadd maradhass itthon!

- De, mint tudjuk ti ilyet sosem tennétek – mondtam felhorkantva. – Mehetünk már végre? – vettem fel a maszkom unottan, miközben visszafordultam az ajtóban ahogy észrevettem, hogy a szüleim még mindig a folyosón állnak.

- Ennyire szörnyű szülőnek nézel minket? – kérdezte anyám halkan. – Azt hiszed, ha kérted volna, hogy itthon maradhass nem tettünk volna meg mindent, hogy megtegyük, amit kérsz?

- De, tudom, hogy mindent megtettetek volna... - már láttam ahogy anyám feszült vállai ellazulnak, így egy gúnyos mosollyal folytattam, amit már nem láttak a maszkomtól. - ...hogy aztán amikor csak tehetitek az orrom alá dörgölhessétek – fejeztem be. Anyám arca megkeményedett. Hátat fordítva nekik kiléptem a kissé már hűvösebb levegőre. – Gyerünk, vár ránk egy csata.

***

Gyorsan történt az egész. A levegőben ülve a seprűmön unottan forgattam a kezemben a pálcát, amikor feltűntek Harryék a színen. Azonnal körbevettük őket és a csata másodpercek alatt elkezdődött. Minden irányból piros és zöld fénycsóva száguldott a levegőben, én pedig még fel sem bírtam fogni, hogy mi folyik körülöttem, hisz hét Harry Potter volt előttem. A seprűm nyelét erősen szorítva felgyorsítottam és elkezdtem különböző átkokkal dobálózni, amit mindig sikerült úgy időzítenem, hogy senkit se találjon el. A Főnix rendje lassított, túl sokan voltunk számukra, hogy haladni tudjanak. Mindenki különböző varázsigéket lőtt a másik irányába, egy idő után már nekem is védekeznem kellett, ha nem akartam lezuhanni a mélybe. Az egyik átok ellen nagyon gyorsan lekellett buknom, szinte a fülem mellett süvített el így is, ha jól láttam Bill Weasley küldte felém. Ahogy vissza felkaptam a fejem egy zuhanó valamire lettem figyelmes. A szívem is kihagyott egy ütemet, gyorsan elindulva feléje már láttam, hogy Rémszem Mordon zuhan a sötétségben, így egy kicsit megnyugodtam, mivel vele nem ápoltam túl jó kapcsolatot. Szomorúan elhúztam a szám ahogy figyeltem, hogy eltűnik a felhők közül az alakja, majd kilőttem egy capitulatust Kingsley-ék irányába, amit szerencsésen hárított.

- Ne! – hallottam nem messze tőlem egy fájdalmas kiáltást. Azonnal odafordultam és döbbenten figyeltem ahogy Perselus varázspálcás keze előre szegeződik a tőle nem messze száguldó Remus Lupin és az egyik Harry felé, akinek a füle...a fülén tátongó résből szivárgott a vér.

- Georgie! – kiabálta valaki félelemmel teli hangján az irányába egy másik seprűről, amin Arthur Weasley és egy másik Harry repült. Azonnal összeraktam a képet: George-ot találta el Perselus átka, Fred pedig az, aki a nevét kiáltotta. Teljesen lefagytam. Csak meredtem magam elé és ha Narcissa nem repül gyorsan mellém és húz körénk egy védőpajzsot, akkor meg is hallhattam volna egy felém repülő taroló átok miatt.

- Szedd össze magad! – förmedt rám, majd azonnal tovább repült különböző átkokkal dobálózva. A fejemet megrázva igyekeztem lezárni az elmémet, majd ismét felemeltem a pálcámat, hogy tovább folytassam a harcot. Jobbra fordulva viszont feltűnt, hogy a motoron utazó Hagrid és Harry kiválik a harcolók közül és őrült sebességgel próbálnak lelépni. Perselus, aki pont akkor ért mellém a maszkja mögül rám nézett és szavak nélkül is megtudtuk beszélni az imént látottakat: az igazi Harry Potter Hagrid mellett utazik a motoron. Négy halálfaló kivált közülünk és üldözőbe vették őket, amíg a maradék sorban kezdett elhullani a Főnix Rendje keze által. Egyre nehezebb volt védekezni, támadni annál is jobban, a végén már annyira, hogy a csata üldözésbe torkollott végül. A Főnix rendje tagjai gyors sebességgel haladtak előre, mi pedig utánuk és igyekeztük őket a mélybe taszítani szerencsére sikertelenül. Egy idő után mindenki más irányba fordult, így én és Narcissa, Tonksot és az egyik Harry Pottert vettem üldözőbe.

- Védőpajzs! – rikkantotta valaki hátulról, mire ezt meghallva gyorsan lefékeztünk. A következő pillanatban az ál Potter hátrafordult és utoljára elkiáltotta magát, mielőtt a védőburok menedékébe ért volna:

- Obstructo! – ezután pedig eltűnt a védőpajzs mögött. Gyors sebességgel fordultam meg a seprűmmel és ijedten néztem a mélybe, ahol egy szőke hajú, maszkos nő zuhant lefelé.

- Narcissa, ne! – sikoltottam, majd a seprűmet lefelé kanyarítva felé vettem az irányt. Túl messze voltam még mindig, így rákapcsoltam és végül olyan gyorsan zuhantam lefelé a seprűmmel, hogy a szemembe könny szökött, de nem törődtem vele, csak száguldottam tovább. Mihelyst olyan közel értem hozzá, hogy lehetetlen lett volna őt elvéteni a pálcámat előre szegezve elkiáltottam magam: Mobilicorpus!

Nem talált, elsuhant a nagynéném feje mellett, így pánikolva ismét céloztam, ami végre már eltalálta a nőt és megállt a zuhanásba, amit az előre és hátra lengő feje jelzett. Mihelyst utolértem őt a seprűmmel mellé repültem, majd egyszerre kezdtünk a talaj felé haladni és amikor a lábam alatt a földet éreztem, lassan letettem a pálcám segítségével Narcissát is, aki eszméletét vesztette. Sóhajtva, fáradtan rogytam le a földre a nagynéném mellé és idegesen ledobtam magamról a maszkot. Csak pár másodpercen múlott, hogy meghaljon. Pillanatokkal később az égen megjelent egy sötét alakként repülő személy, amitől azonnal összeszorult a gyomrom, de amikor leszállt kissé megkönnyebbülten eresztettem le a vállam, amikor rájöttem, hogy Bellatrix az.

- Cissy! – guggolt le döbbenten. – Mit csináltál vele? – kapta fel a fejét a göndör hajú nő és a képembe kiabált.

- Megmentettem! – csattantam fel. – Nincs semmi baja, eszméletét vesztette csak! – morogtam, majd a pálcámat Narcissára szegeztem, pontosabban a mellkasára. – Finite! – a nagynéném lassan kinyitotta a szemeit és értetlenül pislogva fordult hol felém, hol a nővére felé.

- Mi történt? – kérdezte.

- Az egyik ál Potter eltalált egy taroló átokkal és lezuhantál. Szerencsére időben utolértelek és egy testlebegtetővel megmentettelek – vázoltam fel a történteket. Narcissa fáradtan felsóhajtott és megfogta a kezem, mire kérdőn néztem rá.

- Köszönöm! – felelte. Halványan elmosolyodtam, majd Bella és én felsegítettük őt. – A többiek? – kérdezte.

- Van pár sebesült, semmi vészes – vonta meg a vállát Bellatrix. – Piton elment Luciussal a Fonó sorra, talán már a Nagyúr is velük van, vagy még Pottert üldözi, nem tudom...

- Láttam, hogy Rémszem lezuhan – mondta Narcissa. – Van más halott is közülük? – kérdezte érdeklődve.

- Nem hiszem, bár Perselus leszedte az egyik ál Potter fülét – erőltettem magamra egy gúnyos vigyort, Bellatrix pedig felhorkantott.

- A Sötét Nagyúr majd elmondja részletesen, hogy mi volt. Gyerünk mi is, ha már a férfiak elmentek, menjünk el mi is – mondta ravasz mosollyal az arcán.

***

- Mundugus volt az aki köpött – mondta Draco a csészéjén dobolva, mire kérdőn felé fordultam. A szobámban az íróasztalomnál lévő széken ült és a Móki által kikészített teáját szürcsölgette.

- Ezt mégis honnan veszed? – kérdeztem az ablak melletti falnak dőlve, miközben a talárom szegélyét morzsolgattam két ujjam között.

- Apám mondta. Pitonnak nem volt őt nehéz megtörnie, szinte azonnal kifecsegett mindent – vonta meg a vállát. Homlok ráncolva tekintettem fel Dracora. Szóval Perselus szedte ki belőle...akkor más is lehet a háttérben.

- Mi az? – kérdezte értetlenül az unokatesóm, mire észrevettem, hogy éppenséggel az ő arcán bambultam el. – Van valami az arcomon? – kapott az említett testrész felé.

- Nem – legyintettem. – Csak elgondolkoztam – sóhajtottam, majd Draco mellé sétálva felkaptam a teás csészémet és iszogatni kezdtem. – Szerinted visszamehetünk Roxfortba? – kérdeztem kerülve a pillantását.

- Ha tavaly megkérdezted volna tőlem nagyképűen azt válaszoltam volna, hogy biztos, hogy nem, a Nagyúrnak nagy dolgai vannak velem...de most – csuklott el a hangja. - ...remélem visszaenged.

- Igen, én is ebben reménykedek – válaszoltam közömbösen.

- Tényleg? – csodálkozott Draco. – Azt hittem te ezt élvezed!

- Jaj, Draco... - ráztam meg a fejem. - ...az csak a látszat. Nincs olyan épp elméjű ember, aki ezt élvezné!

- Ezzel most a nagynénimet sértetted meg...

- Aki egyben az én másodnagynéném – vigyorogtam. Dracoval egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, ami a szívünkre úgy hatott, mint egy gyógyszer, pár másodpercig elhittük, hogy minden rendben és csak egy szokásos nyáriszünetben vagyunk. Ahogy a nevetés alább hagyott úgy tűnt el a mosoly az arcunkról és a helyét egy fájdalmas grimasz vette át. Lehúzva a maradék teámat a tükröm elé léptem, megigazítottam magam, majd megköszörültem a torkom.

- Elmegyek Pitonhoz – mondtam ki.

- Minek? – ráncolta a homlokát Draco.

- Kikérdezem erről a Mundungusos ügyről.

- De már nem vagytok kémek – értetlenkedett Draco. – Vagy...mégis? – kérdezte félénken.

- Mennem kell, Draco – kerültem ki a kérdését. – Ha szeretnél még nyugodtan maradj, engem nem zavar – mondtam felvéve az utazó taláromat. Draco felpattant és akár csak én lehúzta a maradék teáját.

- Legalább a kapuig kikísérlek, aztán én is megyek haza. A héten gyere valamikor át egy teára...vagy csak úgy beszélgetni – mondta.

- A kettő egy és ugyanaz – löktem vállon, ahogy kiléptünk a szobám ajtaján. Draco jókedvűen a szemét forgatta. – Majd megyek – tettem hozzá. Draco aprót biccentett. Lementünk a lépcsőn, majd gyorsan, hogy ne fussak össze a szüleimmel kisiettünk a házból és elindultunk a kapu irányába.

- Hiányoznak amúgy? – kérdezte hirtelen Draco. Az értetlen arcomat látva folytatta. – Az ikrek...meg úgy a többi Griffendéles haverod – mondta. A váratlan kérdést hallva megtorpantam. Nem tudtam Draco szemébe nézni, így olyan keményen ahogy csak tudtam magam elé bámulva válaszoltam.

- Ezt a témát, ha lehet ne boncolgassuk – mondtam. Draco a hirtelen hangnemváltástól ijedten bámult rám, majd ahogy látta, hogy tovább haladok az udvaron, gyorsan utánam sietett.

- Szóval igen – sóhajtotta. Nem válaszoltam erre semmit. Lassan odaértünk a kapuhoz, így előhúztam a pálcámat, majd egy suhintással és egy elmormolt varázslattal köddé vált a rácskerítés, mi pedig kimentünk a hoppanálási ponthoz. – Nos... - fordult felém Draco. – Akkor a héten, majd gyere.

- Rendben – válaszoltam kimérten.

- ...és ne feledd – lépett hozzám közelebb. – Nálam a titkaid mindig biztonságban vannak – mosolygott rám.

- Tudom, Draco – erőltettem magamra is egy mosolyt. – Tudom – ölteltem át majd, amikor szétváltunk mind a ketten más helyekre hoppanáltunk. Nem mondhattam meg neki, hogy nincsennek nála biztonságba a titkaim. Hogy is mondhattam volna meg neki? 'Tudom, hogy jó okklumentor vagy te is Draco, de ha Voldemort sejt valamit addig kínoz, amíg nem mondod el.' Talán, így kellett volna, igen, már nem derül ki...

Egy kihalt, kellemetlen szagú és közérzetű helyre hoppanáltam. Az eső szakadt, mintha dézsából öntötték volna és a környék olyan mértékben néptelen volt, hogy egy percre elkellett gondolkoznom, hogy nem-e egy elhagyatott utcába hoppanáltam. Gyorsan egy vízlepergető varázslatot húztam magam köré és körbefordultam, majd ránéztem a velem szemben álló házra és reménykedtem, hogy jó helyre jöttem. Kihúzva magam a sötét ajtóhoz sétáltam, majd mielőtt bármit is csináltam volna a biztonság kedvéért elkezdtem okklumentálni. Felemelve a kezem erélyesen bekopogtam. Nem is tellett sok időbe az ajtóhoz lassan egy nálam kicsivel alacsonyabb alak szökdécselt, amit az ajtó kis üveg részén láttam meg (bár csak az alakot tudtam kivenni), majd mielőtt még tovább gondolkozhattam róla, hogy ki is az kitárult az ajtó.

- Féregfark! Hát, te? – csodálkoztam.

- Ne nevezz Féregfarknak! – húzta ki magát. A szememet forgatva keményebb hangot kezdtem el megütni.

- Piton itthon van? – kérdeztem. A sokkal erélyesebb hangomat meghallva Féregfark, mintha kicsit összement volna.

- Igen, itthon van.

- Akkor esetleg engedj be addig, amíg jót állok magamért – néztem le rá gúnyosan. Féregfarknak mintha csak most ugrott volna be a Sötét Nagyúrnál betöltött szerepem azonnal félre ugrott és beinvitált. A hosszú talárom suhogásával besiettem a házba, majd megvártam, amíg a kis patkányszerű ember bezárja az ajtót és előre siet, hogy bevezethessen a nappaliba.

- Kijött, Féregfark? – kérdezte egy unott hang a nappaliból. Beljebb lépve megláttam Perselust, aki éppen könyvet olvasva ül egy fotelban.

- Én – válaszoltam gúnyosan mosolyogva. Perselus homlokát ráncolva nézett fel a könyve mögül és miután végigmért letette a példányt az asztalra, majd felállt. – Hagyj magunkra, Féregfark.