Mentálisan fáradtan sétáltam ki a nappaliból, de még igyekeztem a falaimat fenntartani. Lesiettem a lépcsőn, majd olyan gyorsan ahogyan csak tudtam kiviharoztam a házból, de amikor a kapuhoz közelítettem megtorpantam. Megvárt. Perselus megvárt, annak ellenére, hogy mondtam ne tegye. Igyekeztem minél közömbösebb arckifejezést megütni, majd úgy ballagtam a kapuhoz.

- Mondtam, hogy nem kell megvárni – morogtam.

- Tudtommal a szüleid azt akarják, hogy tanítsalak. Most éppenséggel van időm – felelte hűvösen. Egy mélyet sóhajtva megdörzsöltem az orrnyergem, majd felpillantottam Pitonra.

- Jól van. Gondolom az udvarunk elég tágas egy párbajra.

- Igen, megfelel a célnak – mondta gúnyosan. A szememet forgatva a hoppanálási ponthoz sétáltam, majd bevártam Perselust, bár külön érkeztünk meg az otthonomhoz. Egy pálca legyintéssel kitártam a kaput, majd gyors léptekkel elindultam a kúriánk felé, megkerültem azt és végül a hátsóudvaron lyukadtunk ki. Csupán két-három fa vett minket körbe és volt elég nagy hely egy párbajhoz. Szembefordultam Perselussal, majd homlok ráncolva néztem a férfit ahogy kigombolja a talárját és a fa mellé ledobja. – Vedd le a talárod – mondta komolyan. A parancsoló és félreérhető szavaitól éreztem, hogy egy kicsit elpirultam, de minden büszkeségemet félretéve engedelmeskedtem neki és fújtatva egyet levettem a saját taláromat is, ami alatt egy fekete bokáig érő csipkés ruhát viseltem. Éreztem magamon Perselus tekintetét, ami jól eső érzéssel töltött el, de igyekeztem erre nem figyelni. Túlságosan fájt az önbizalmamnak az elutasítása még ha legbelül tudtam is, hogy neki van igaza.

Ledobtam ugyanarra a helyre a talárom ahová ő is tette, majd a pálcámat szorosan markolva visszasétáltam hozzá és felemeltem a pálcámat az orrom elé. Szigorúan egymás szemébe néztünk és tisztán tudtam érzékelni, hogy ő is ugyanúgy okklumentál, mint én. Ezután leengedtük a kezünket, kissé meghajoltunk egymás előtt, hátraarcot vágtunk, majd mind a ketten ötlépést tettünk meg egymástól és ismét a másik felé fordultunk. Hiába emeltünk egymás irányába a varázspálcánkat nem úgy tűnt, mintha Perselus akarna kezdeni, így végül megtettem én az első lépést.

- Obstructo! – legyintettem egyet a pálcámmal. Perselus azonnal kivédte egy gúnyos mosollyal.

- Azt hittem tanultál Potter esetéből, hogy nálam, ha nem tartod csukva a szád nem mész semmire – mondta unottan. Csak egy morgást kapott tőlem válaszul, majd kicsit lazítottam az elmém védelmezésén, hogy a varázslatokra tudjak koncentrálni.

- Confundo! – gondoltam erősen a varázslatra, majd egy pillanattal később a pálcámból azonnal kilőtt a vörös fénycsóva. Perselus arca megkeményedett, majd kivédte. – Támadj te is, így semmire sem megyünk! – mondtam kissé ingerülten. Épp, hogy csak befejeztem a mondandómat Perselus máris támadt. Fogalmam sincs, hogy miféle varázslatok voltak azok, amiket rám lőtt, de ha Harry nem tanította volna meg az erős pajzsbűbájt bizony akkor bajban lettem volna. Több száz üvegszilánk darabot lőtt felém, ami hála a védelmemnek a pajzsomon csupán porszemekként törtek át. Ezután egy robbantóátokkal célzott meg engem, ami ellen hiába is védekeztem, megtorpantam, ami elég idő volt számára, hogy eltaláljon egy szembekötő varázslattal. – Hogy az a! – csattantam fel hangosan morgolódva, majd a kendőhöz érintettem a pálcám. – Finite Incantatem! – mondtam tisztán és érthetően, majd mihelyst eltűnt rólam a szembekötő azonnal Perselusra céloztam a pálcámmal. – Stupor! – gondoltam rá. Perselus egy pálcalendítéssel kivédte. – Stupor! Capitulatus! Reducto! Petrificus Totalus! – Perselus egyenként védte ki az átkokat, mintha csak egy falevelet terelgetne a levegőben. Egyre dühösebb lettem, amíg ő halálosan nyugodt maradt.

- Mozogj miközben rám célzol, így nehezebb az ellenfélnek kivédenie az átkokat – vette elő tanári stílusát. – Ne csak mindig a mellkasomra célozz. Célozz néha...mondjuk a fejemre is, így tovább tart megemelni a kezem – adta az ötleteket. Vettem egy mély levegőt, mielőtt ismét neki kezdtem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni.

- Relaxo! – léptem egyet jobbra, miközben nonverbálisan varázsoltam. Perseluson látszott, hogy ezt már egy félfokkal nehezebben védte ki. Úgy döntöttem egyelőre maradok ennél a varázslatnál. – Relaxo! Relaxo! Relaxo! – jobbra, balra lépkedtem. Néha a mellkasára, néha a fejére, de volt úgy, hogy a lábára céloztam a bűbájjal, ami nem csak láncok meglazítására, de az ellenfél megbénítására is tökéletesen megfelelt. Perselus az utolsó támadás elől csak épphogy elugrott, már ideje sem volt kivédenie. Kissé lihegve, de elmosolyodtam a reakcióján. Perselus bólintott, amit a dicséretnek vettem. Annyira nem voltam hozzászokva az efféle bókokhoz, hogy ez a pár másodperc Perselusnak bőven elég volt és máris éreztem a mellkasomba csapódó tarolóátkot. Éreztem ahogy a lábam alól eltűnik a talaj, majd egy kisebbet repülve egy csattanással a földre esek és minden levegő kiszorul a tüdőmből.

- Nira! – hallottam az ijedt hangját. Igyekeztem minél hamarább összeszedni magam, miközben szinte azonnal mellettem termett Perselus, aki aggódva nézett le rám és lehajolt hozzám. Sajgott mindenem, de igyekeztem kiszorítani a fájdalmat a gondolataim közül, miközben Perselus arcvonásait figyeltem, ami csak egy kéznyújtásnyira volt tőlem.

- Melicio – mondtam két nagy levegő vétel között, mire Perselus megtorpant és döbbenetében leült a fűre. Nem szólt semmit, csak nagyokat pislogva ráncolta homlokát. Mihelyst ismét normálisan tudtam venni a levegőt felültem mellé és kuncogva felé irányítottam a pálcám. – Finite! – mondtam. Perselus hosszan pislogott, majd felnézett rám.

- Ügyes húzás – morogta. Büszkén felnevettem, bár még mindig kissé nehezen szedtem a levegőt. Az átok, amivel eltaláltam nem más volt, mint a kötőhártyagyújtó átok, ami ideiglenes vakságot okozott Perselusnak, aki döbbenetében meg sem tudott szólalni. Leporoltam a ruhámat és megigazítottam a hajam, majd Perselus mellé léptem és kinyújtottam felé a kezem. Perselus szemöldök ráncolva pillantott fel rám, majd a segítségem nélkül felkelt és morcosan leporolta ő is magát.

- Na? – kérdeztem türelmetlenül. – Mi a véleményed?

- Nem rossz – felelte kimérten és még hatásszünetet is tartott, csak hogy jobban idegesíthessen.

- Nem rossz? – kérdeztem vissza homlokráncolva.

- Igen. Jobb, mint amit az évfolyamtársaid produkáltak az elmúlt egy évben – fejtette ki. Felhorkantottam a válaszán, de nem firtattam többre. Mind a ketten az egyik fához sétáltunk és megrázva a talárunkat magunkra terítettük. Egy másodpernyi pillanatig feszengve egymásra néztünk, majd elindultunk a szüleim háza felé. – Szóval Bellával is párbajozni fogsz? – kérdezte gúnyosan.

- Igen, muszáj – mondtam közömbösen. – Egy hirtelen ironikus megjegyzésemnek köszönhetem mellesleg – sóhajtottam. Perselus érdeklődve pillantott rám, így folytattam. – A szüleim mindenáron azt akarták, hogy taníts engem én pedig dühömben azt vágtam oda, hogy hamarább járnák Bellatrixhoz külön órákra – mondtam. Perselus éreztem, hogy elkapja rólam a tekintetemet és közömbös arccal előre bámult.

- A szüleid nem kérdezték, hogy miért nem akarsz tőlem különórákat venni? – kérdezte.

- Ha kérdezték volna sem méltatom őket válaszra – morogtam.

***

Lenyomva a súlyos faajtó bronzkilincsét beléptem a Malfoy kúria étkezőjébe, ahol a gyűlést tartottuk. Egy percre nem tűnt fel semmi, csupán a néma csend, amit úgy gondoltam az érkezésem okozott, így nyugodtságot erőltetve magamra, bezártam az ajtót és az asztal végén ülő személyhez fordultam.

- Nagyuram – hajoltam meg tisztelettudóan, majd igyekeztem nem tudomást venni az asztal felett fejjel lefelé lebegő volt mugliismeret professzoromról. A szobában több aranykeretű tükör is volt, így, ha az ember bármilyen irányba is nézett akkor is látta a lassan levegőben forgó nőt. A többi halálfaló érkezésemet teljesen addig figyelemmel kísérték, amíg helyet nem foglaltam. Voldemort csak egy biccentéssel adta tudtomra, hogy tudomásul vette az érkezésemet, többre nem is méltatott, ahogy másokat sem. Pár perccel később Piton is megérkezett Yaxley társaságában, akik szintén megtorpantak a félhomály és a lebegő emberfigura láttán.

- Yaxley, Piton...! * - csendült élesen Voldemort hangja. – Kis híján elkéstetek * - Perselus és Yaxley közelebb sétáltak az asztalhoz, majd Voldemort felemelte a kezét, hogy beszédét mutogatás is kísérje. – Perselus ide! * - mutatott a hozzá legközelebbi székhez, ami köztem és a Nagyúr között volt. – Yaxley, Dolohov mellé * - parancsolta. Miután mindenki helyet foglalt hivatalosan is elkezdődött a gyűlés. – Nos? * – kérdezte élesen.

- Nagyúr! A Főnix Rendje jövő szombaton, a sötétség beálltakor készül kihozni Harry Pottert jelenlegi védett tartózkodási helyéről * - mondta Perselus nyugodt hangon. A többi asztalnál ülő ember feszengve mozgolódott, de volt olyan, akit felcsigázott a hír és minden figyelmét Pitonnak és Voldemortnak szentelte. Voldemort Perselus szavait visszhangozva a férfi sötét tekintetébe fúrta vörösen izzó szemeit. Többen ekkor elfordultak, én pedig kíváncsian kapkodtam közöttük a tekintetemet, míg nem realizáltam, hogy Perselus legilimencia segítségével mutatja meg Voldemortnak az információ eredetét. Hosszú idő után mosolyra húzódott a Sötét Nagyúr vékony ajkai.

- Remek. Kitűnő. Az információ forrása pedig...*

- A már említett személy * - válaszolt Perselus. Bizonyára megmutatta neki az embert, akitől a hírt szerezte. Yaxley közbeszólva tagadta Perselus állítását, mi szerint ő mást hallott egy Dawlish nevű aurortól. Perselus szája gúnyos mosolyra húzódott. – Dawlish köztudottan érzékeny a konfúziós bűbájra, nyilván azt szórtak rá. Nem az első eset lenne. *

- Biztosíthatlak, Nagyuram, hogy Dawlish ezt mély meggyőződéssel állította * - érvelt tovább Yaxley. Nem bírtam megállni, gúnyosan felhorkantottam.

- Ha konfúzzá tették, akkor is mély meggyőződéssel mondja, amit kell ** - szóltam közbe. Yaxley összeszűkült szemekkel bámult rám, de már nem folytatta erősködését. Páran ekkor felém fordultak, hogy megnézzék maguknak ki is volt a bátor személy, aki közbe szólt. 

- Az auror csoport a továbbiakban nem vesz részt Harry Potter védelmezésében. A rend ugyanis úgy tudja, hogy beépített embereink vannak a minisztériumban * - mondta Perselus.

- Legalább egyvalamit jól tudnak, he...? * – kajánkodott egy Yaxley mellett ülő férfi, mire páran felnevettek az asztalnál. Yaxley ismét szóra nyitotta volna a száját, de Voldemort leintette őt és ismét Perselus felé fordult.

- Hol akarják ezután elrejteni a fiút? * – kérdezte Voldemort. Ezután Perselus előadta a történetét, miszerint a rend egyik védett házába fogják elbújtatni Harryt, amit minden egyes védővarázslattal, amivel csak képesek voltak felvérteztek, így az lenne a legokosabb, ha az odaszállítása ideje alatt támadnánk. Voldemort egyetértve bólintott Perselus felé. - Nos, Yaxley? * - váltott témát Voldemort. – Elbukik jövő szombatra a minisztérium? * – kérdezte.

- Ebben a kérdésben jó hírrel szolgálhatok, Nagyuram. Elfog. Egyre több embert tudtunk Imperius átok hatása alá vonni és már csak idők kérdése – válaszolta vigyorogva Yaxley. – Ha Potter hoppanál, vagy a Hop Hálózatot használja, már arról is tudni fogunk...

- Egyiket sem fogja tenni* - vágott közbe Perselus.

- Annál jobb* - válaszolta Voldemort. Ezután ecsetelni kezdte egy jó hosszú ideig, hogy Harry Pottert neki kell megölnie és csakis neki, mert az ő kudarcából maradt életben, de okkult belőle. Ekkor hirtelen egy fájdalmas jajveszékelés hangzott fel az alaksorból, mire Féregfark dadogva és félelemmel tele elindult lefelé, hogy helyre tegye a személyt. Kérdőn fordultam Narcissa, Lucius és Draco felé, akik összehúzva magukat meredtek a semmibe. Nem értettem a helyzetet, de inkább nem kérdeztem rá mindenki előtt. – Kölcsön kell vennem valamelyikőtök pálcáját, mielőtt elindulok kivégezni Pottert – szólalt meg ismét Voldemort, miután Féregfark leosont a pincébe. Mindenki döbbent csenddel fogadta a Nagyúr szavait. – Nincs önként jelentkező?

- Majd én, Nagyuram! – jelentkezett önként apám. Voldemort egy halvány vigyorral leintette, jelezve, hogy már megvan a kiválasztottja, de értékeli az ajánlatát.

- Na lássuk csak...Lucius! – sziszegte. A nagybátyám nevét hallva összerezzent és felnézett Voldemortra.

- Nagyuram? * - pislogott meggyötörten.

- A pálcádat, Lucius. Add át a pálcádat! *

- De... * - az asztal alatt Narcissa a férje csuklója után kapott és ez a futómozdulat elég volt Luciusnak, hogy a talárja zsebébe nyúljon és reszkető kézzel átadja a varázspálcáját Voldemort vékony, fehér kezébe.

- A fája? *

- Szil, Nagyúr * - suttogta Lucius.

- Magja?

- Sárkány...sárkányszívizomhúr *

- Remek * - Voldemort háta mögül a sziszegés, ami ezúttal nem az ő szájából jött, egyre jobban felerősödött. Borzongás futott rajtam végig, de ahogy körbe pillantottam nem én voltam az egyetlen. Bellatrix nyájasan, érzelmekkel fűtve biztosította, hogy a Malfoy kúriában bármikor szívesen látják Voldemortot, mivel Lucius és Narcissa nem volt képes ezt mondani. Voldemort fejét oldalra döntve bámult a nőre, majd felhozta nem rég létrejött unokahúga és Remus Lupin házasságát. Majdnem mindenki felnevetett Bellatrix és Narcissa szégyenén, amíg én csodálkozva pillantottam Perselusra, hogy vajon ő tudott-e Tonks és Lupin házasságáról.

- Igaz ez? – suttogtam szinte hangtalanul, amit a nevetés közepette meg se lehetett hallani, bár Perselus így is meghallotta és felém fordulva egy bólintással megerősítette Voldemort állítását. Legbelül mosolyogtam a hír hallatán, de külső szemlélőknek nem adtam elő ebből az őszinte örömből semmit.

- Felismered a vendégünket, Perselus? * - kérdezte Voldemort hirtelen, miután elhalt a nevetés.

- Perselus! Segítsen! * - könyörgött a nő, miközben arcán végig csordult egy könnycsepp, ami a haján folytatódott.

- Á, igen* – bólintott Perselus hűvösen.

- És te, Draco? Nira? – kérdezte, miközben a kígyója félig az ölébe csusszant, Voldemort pedig a fejét kezdte el simogatni. Draco megrázta a fejét, én viszont bólintottam.

- A vendégünk Charity Burage, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola tanára volt. Mugliismeretet tanított – a kijelentését dühös moraj vagy éppenséggel kacaj fogatta. – Meglep Nira, hogy te ismered őt – fordult felém.

- Egy évig jártam az órájára. Megkell hagynom, jót szórakoztam rajtuk – húztam gúnyos mosolyra a szám, mire a többség felnevetett a megszólalásomra. A nő könyörögve tekintett Perselusra, aki közömbösen bámult rá vissza és csak gondolni mertem, hogy ez milyen nehéz lehet Perselusnak.

- Avada Kedavra * - Voldemort szavai halkan csengtek, de mégis olyan hűvösen, hogy a szoba legtávolabbi pontjában is tisztán lehetett hallani. A nő halott teste egy hangos csattanással zuhant az asztalra, mire Draco, Lucius és az anyám összerezzentek. Én csupán lassan lehunytam a szemem és elkellett háromig számolnom, hogy az okklumenciai képességem ne tűnjön el abban a percben. – Vacsora, Nagini * - mondta nyájasan Voldemort, majd még utoljára végig simított a kígyója fején, mielőtt az lakmározni kezdett.

***

- Nira, te még maradsz – szólalt meg egyszer csak Bellatrix, ahogy észrevette, hogy már mennék. Döbbenten pillantottam rá teljesen addig, amíg nem realizáltam, hogy a párbajról lehet szó. A többiek is érdeklődve fordultak felénk, majd megszólalt Voldemort.

- Miről van szó? – kérdezte.

- A szüleim szeretnék, ha Bellatrix felmérné a tudásomat varázslás terén. Szerintük tanárra van szükségem – mondtam. Voldemort érdeklődve mért végig, majd a szüleimet is.

- A párbajt én is látni szeretném – mondta, majd a kezét felemelve intett, hogy álljunk fel. Nyeltem egyet, majd az asztalt kikerülve megálltam Bellatrixal szemben és a nő máris elővette a pálcáját. Mielőtt még bármit is mondhattam volna azonnal egy átkot küldött az irányomban, amit még épp, hogy kivédtem, mivel a pálcám belevolt akadva a taláromba.

- Semmi meghajlás? – fújtattam, majd feléje lőttem egy kábító átkot. A nő hangosan felnevetve védte ki az átkomat.

- Nem szokásom – mosolygott rám gúnyosan, majd amilyen gyorsan csak tudott minden létező átkot felém lőtt, ami csak az eszébe ötlött. Úgy ugráltam, mint egy felhúzott játékbábu az átkok elől, miközben minden erőmmel próbáltam kivédeni őket. Nagyon ritkán volt esélyem támadni, de amikor csak lehetett megtettem és egy kötöző átok épp, hogy csak elsuhant a nő mellett. – Ügyes, ügyes – bólogatott Bellatrix. – De ezzel is elbírsz? Crucio! – támadott kiabálva én pedig ugyanabban a másodpercben lőttem felé egy taroló átkot. A két varázslat a szoba közepén összeért és a két vörös fénycsóva viaskodni kezdett egymással. Már két kézzel kellett fognom a varázspálcát, mert egyre nehezebb volt fenntartani az átkot és Bellatrix arckifejezéséből arra mertem következtetni, hogy ő is hasonlóan érezhet, mert taktikát váltott, amit egy ravasz mosoly előzött meg, majd a pálcáját elrántva a két átok a kandallónak ütközött, ami ezután teljesen használhatatlanná vált, bár visszafordítható volt egy Reparoval. Bellatrix a kandalló incidens után a pálcáját az asztalnál ülő Perselus felé fordította. – Crucio!

- Ne! – kiáltottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam a varázslat elé vetettem magam és egy gyors pálcamozdulattal kivédtem. Lihegtem a kimerültségben, de a pánik elhatalmasodása nem engedte, hogy észrevegyem.

- Nocsak, nocsak, nocsak...- kuncogta Bellatrix. – Valahogy nagyon véded Pitont... - húzta gúnyos mosolyra a száját. – Csak nem több van köz...

- Crucio! – nem hagytam, hogy befejezze a mondatát egyből elhatalmosodott rajtam a tömény gyűlölet, amit mind belesűrítettem az átokba. Bellatrix egy másodpercnyi védtelensége pont elég volt, hogy ne figyeljen eléggé, így nem volt ideje elugrani az átok elől és bordán találta a vörös fénycsóva. A nő fájdalmában felordított és lezuhant a padlóra. Magzatpózba összehúzta magát, de még úgyis észre lehetett venni az enyhe rángatózását, amit a fájdalmas sikolyai követtek. Elhúztam a pálcámat az irányából és figyeltem ahogy megszűnik az átok hatása, mire Bellatrix azonnal felpattant és vészjósló tekintettel nézett rám.

- Te kis...

- Elég – szólalt meg Voldemort leintve Bellatrix éppen elkezdett káromkodását. – Samuel, Elizabeth...a lányotoknak nincs szüksége tanárra, mint láthattuk tökéletesen a sarkára tud állni párbaj helyzetben...sőt, lehet nektek kellene tőle tanulnia – mosolyodott el halványan, mire a társaság nagy része felnevetett a gúnyolódáson.

- Köszönöm, Nagyuram – hajoltam meg kissé, majd megtöröltem a gyöngyöző homlokam és lassan a még mindig földön ülő Bellatrixhoz sétáltam és a kezemet nyújtottam felé. Bellatrix dühösen fújtatva ellökte a kezem és felkelt magától. Szembe fordulva a társasággal igyekeztem Perselus tekintetét kerülni, de így is éreztem magamon a csodálkozó, mégis lágy tekintetét.