Egy piros átok csóva repült el a fejem felett és épp, hogy annyi időm volt, hogy lebukjak előle. A pálcámat azonnal elő rántottam, majd behúzódtam egy mosdó mellé és onnan figyeltem a történéseket. Harry kiugrott a vécéfülke mellől, abban a pillanatban Draco is, majd éreztem ahogy a vér kifut az arcomból és lesápadok az átkaik hallatán, amit egymás irányába lőttek.

- Cruci...*

- Sectumsempra! *

- Harry, ne! – sikoltottam, de késő volt. Az átok mellkason találta az unokatestvéremet és hangos csattanással a víztől ellepett földre esett. Az arcából és mellkasából ömleni kezdett a vér, mintha egy láthatatlan karddal hasítottak volna fel.

- Ne* – nyögte Harry ijedten. Azonnal lendültem és letérdepeltem Draco mellé, nem törődve azzal, hogy tiszta víz lett a hosszú talárom és a ruhám. A szívem majd ki esett a mellkasomból olyan gyorsan vert, de a pánikot megelőzve észrevettem a sarokban lebegő Hisztis Myrtle-t, aki sokkos állapotban meredt felváltva Harryre és Dracora.

- Szólj PIton professzornak! Mond el mi történt, mond, hogy siessen! – hadartam szigorúan csengő hangon, Myrtle pedig azonnal eltűnt. – Tarts ki, Draco – suttogtam kisimítva a szőke haját a vérző sebéből. Draco őrült reszketésbe kezdett, Harry pedig halálra sápadva meredt a fiúra, miközben akár csak én vízben és Draco vérében ázott.

Az ajtó hangosan kicsapódott és a szigorú arcú Perselus lépett be rajta. Harry rettegve tekintett fel rá, majd ahogy Perselus közelebb ért durván ellökte Draco közeléből, Harry pedig még csak nem is tiltakozott. Perselus a varázspálcáját előhúzva Draco sebeihez érintette és végig húzta rajta, miközben valamilyen ismeretlen varázslatot mormolt az orra alatt. Először a nagyobbakkal kezdte a mellkasán, majd lassan áttért a kisebbekre is. Draco nyöszörgött fájdalmában, mire Perselus letörölte a vért a fiú arcáról, majd ott is beforrasztotta a sebeket. Csak ekkor vettem észre, hogy ijedtségemben szinte lihegek. Ahogy láttam, hogy Draco összes sebhelye eltűnik csak akkor tértem magamhoz teljesen és elfutott a düh. Minden egyes porcikámat átjárta, mintha még életemben soha nem lettem volna ideges és minden bajom abban a pillanatban ért volna el hozzám. Harry. Harry Potter tette ezt. Aki igaz a feladatom volt, de én hülye már a barátomnak tekintettem, de most bántotta a családom egyetlen tagját, aki őszintén törődik velem.

- Te tetted! – pattantam fel, ahogy láttam, hogy lassan Draco is magához tér.

- Nem...ezt nem akartam...* - mondta erőtlenül Harry és fájdalmasan rám pillantott.

- Te tetted, te szemét, én pedig a barátomnak hittelek! – ordítottam, majd odalépve hozzá teljes erőmből mellkason löktem. – Bíztam benned, hogy félreteszed a gyerekes hitedet és leszállsz Dracoról!

- Nira, kérlek... - kezdte könyörögve Harry.

- Te ne merészelj tőlem semmit se kérni! Hogy tehetted?! – kiabáltam a képébe. – Ha nincs itt Perselus, meghalhatott volna az unokatestvérem! Az egyetlen rokonom, aki törődik velem! – látásom elhomályosult és éreztem ahogy végig folyik az első könnycsepp az arcomon, de még ennek ellenére is elcsukló hanggal kiabáltam.

- Sajnálom... - ez volt az utolsó csepp a pohárba. A pálcámat előhúzva megelőztem Harryt és nonverbálisan azonnal a bokájánál fogva a levegőbe lógattam, mire Harry ijedtségében egy hangot sem tudott kiejteni a száján.

- Tessék! Olyan megszállott vagy a Félvér Herceggel, hát itt van! Élvezd a varázslatát! Tudtad nagyon jól, hogy a Sectumsempra csakis ellenségekre volt, tudtad, hogy nem szabad használnod, de te mégis megtetted, ráadásul Dracon, aki után lemerem fogadni, hogy te jöttél és nem ő kezdte! Tudtad, hogy milyen veszélyes és te mégis csak mentél a magad feje után! Utállak Potter, hallod?! Utállak! – az utolsó szónál már teljesen átmentem zokogásba és lerogytam a véres vízbe. A vállamat rázta a sírás és amíg Perselus meg nem szólalt, addig teljesen meg is feledkeztem a tényről, hogy ő és Draco is velünk vannak.

- Liberacorpus – mondta halkan, majd Harry egy puffanással a földön feküdt. Pár pillanatig csak a vízcsap csobogását lehetett hallani, majd ismét megszólalt Harry.

- Nem szándékosan tettem* - mondta, bár bizonyára Pitonnak és nem nekem, de a hangját hallva már csak szipogtam és figyeltem minden szavára. – Nem tudtam mit csinál a varázsige. *

- Úgy látszik alábecsültelek, Potter * - halkan beszélt Perselus. – Nem hittem volna, hogy ilyen sötét varázslatokat ismersz. Kitől tanultad? *

- Olvastam róla valahol...*

- Hol? *

- Egy könyvtári könyvben. Már nem emlékszem a címére... *

- Hazudsz * - mondtuk egyszerre Perselussal és mindkettőnk hangja fagyos volt. Tudtam, hogy mi fog történni. Mindannyian tudtuk. Felpillantottam és láttam ahogy Harry erősen próbál védekezni, de Perselus másodpercek alatt a fejébe hatolt és megtalálta az információt, amit keresett.

- Vidd el Dracot a gyengélkedőre, aztán... - kezdte Piton. – Hozd ide az iskolatáskádat * - parancsolta. - ...és az összes könyvedet! Az összeset. Hozz ide mindent! Indulj! * - Harry vitatkozás nélkül felpattant és felsegítette Dracot, majd amilyen gyorsan csak tudott távozott a sebesült fiúval. Letöröltem a könnyeket az arcomról és csak úgy néztem fel Perselusra. A férfi tekintete ahogy találkozott az enyémmel kemény szigorúságból átváltott valami lágyabba, majd kinyújtotta felém a kezét. Szaggatottan felsóhajtottam, majd elfogadtam a tenyerét és felálltam.

- Nem akartam sírni. Csak...már túl sok volt – mondtam halkan.

- Tudom – mondta a nyugodt hangján. Ismét felnéztem rá, majd nem törődve vele, hogy éppen vizes és véres vagyok és diákként kellene viselkednem vele szemben a távolságot megszakítva közöttünk a mellkasához nyomtam az arcom és szorosan megöleltem a férfit. Azt hittem, hogy majd durván eltol magától, de helyette felsóhajtott és viszonozta az ölelésem, majd a homlokát a fejem búbjának támasztotta.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottad – suttogtam. Tisztán emlékeztem, hogy szilveszterkor letegeztem és úgy éreztem most megkell próbálnom, hogy józanul mit szól hozzá. Ölelése megfeszült, de nem engedett el, csak csendben tartott tovább. Ekkor jutott eszembe, hogy Harryt is tegezte. Lehet, hogy annyira utálja őt, hogy már észre sem vette?

Pár másodperccel később finoman eltolt magától és rám nézett. Kezét megemelve kisimította a hajamat az arcomból, ami csak most tűnt fel, hogy véres. Fogalmam sincs, hogy sikerült összekennem, de nem is számított. Abban a pillanatban nem. A kedvessége és az ujjai finomsága ahogy az arcomhoz ért és kisimította a hajamat felülmúlt mindent.

- Most menj. Potter nemsokára visszatér és nem szeretném, hogy akkor még itt legyél. De viszont muszáj megkérdeznem...

- Igen? – kérdeztem, bár tudtam, hogy mi lesz a kérdés.

- Az övé a bájitalkönyv? – kérdezte. Az ajkamba haraptam. Elsőre nem akartam beköpni, de azok után, amit Dracoval tett a düh ismét elködösítette az agyam.

- Igen, az övé. De tagadni fogja. A Félvér Herceg teljesen rabul ejtette – mondtam.

- Értem – felelte halkan és valamiért elkezdte kerülni a tekintetem. – Menj. Megígérem, hogy még beszélünk – mondta.

- Rendben – haraptam az ajkamba, majd megfordulva lassú léptekkel elhagytam a fiúmosdót. 'Még beszélünk'. Ez felért számomra egy gyógyító csókkal a szívemre. Hát mégsem szimplán csak tetszik nekem a tanárom. Szerelmes vagyok belé és ezt csak most realizáltam, bár elég fájdalmasan.

***

- Kérlek bocsáss meg, Nira – mondta Harry. A kezemben tartott könyvből felpillantottam rá és igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni.

- Mit mondott Madam Pomfrey? – kérdeztem halkan.

- Ma éjszakát még a gyengélkedőn tölti, de holnap kiengedi – válaszolt. – Lemehetsz meglátogatni, megkérdeztem – tette hozzá. Azonnal felpattantam és letettem a könyvem, majd begombolva a taláromat elindultam. Kifelé menet Harry elkapta a csuklómat, mire feszülten rápillantottam. – Tényleg sajnálom – mondta. Elgondolkodón meredtem a bűnbánó arcára, majd úgy döntöttem félre teszem a haragom. Már megtörtént a baj, de Draco jól van. Baleset volt. Ha még mindig haragudnák rá akkor is megkellene neki bocsátanom a Sötét Nagyúr miatt.

- Megbocsájtok – mondtam. Harry leengedte a feszült vállát és halványan elmosolyodott. – Lehet egy kérdésem?

- Persze! – mondta, miközben elengedte a csuklómat.

- Őszintén kíváncsi vagyok és ennyivel tartozol nekem, szóval felelj őszintén. Mit csináltok Dumbledore-ral a külön óráitokon? – kérdeztem. Harry gondolkodón meredt maga elé.

- Ezt nem mondhatom el.

- Nem kell semmilyen komoly részletet elárulnod – forgattam a szemem. – Csupán érdekel, ennyi – Harry lassan és kimérten emelte rám a tekintetét, majd nagy nehezen válaszolt.

- Megtanított az okklumenciára, hogy hogyan zárjam ki Voldemort gondolatait és megnéztük Dumbledore emlékeit róla, a fiatal Tom Denemről. Többet nem mondhatok – emelte fel a kezét védekezően.

- Köszönöm, Harry – bólintottam, majd elindultam az unokatestvéremhez a gyengélkedőre. Egy kicsivel több információm van, így nem mondhatja majd Voldemort, hogy semmit sem csináltam és csak reménykedni tudok, hogy nem büntet meg.

Taláromat szorosan körbe fontam magamon, mivel eléggé hűvös volt és csendesen sétáltam a gyengélkedő irányába. Gyors léptekkel siettem le a lépcsőkön és a folyosókon, majd amikor a gyengélkedő elé értem vettem egy mély sóhajt, majd benyitottam. Csend volt és sötét. Hát, persze, hisz már este volt. Nem tudtam, hogy meddig maradhatok takarodó előtt, de nem is érdekelt. Az összes ágy üres volt egyet kivéve és még a sötétben is lehetett látni Draco tejfölszőke haját. Összeszorított ajkakkal az ágya mellé léptem és leültem a szélére. Draco mélyen aludt, amit a szuszogása jelzett. Kisimítottam a haját a szeméből és mosolyogva figyeltem őt. Nem nézett ki úgy, hogy bármilyen komolyabb baja is lenne. Perselus megmentette őt.

Az ajtó halk nyikorgással kinyílt mögöttem, mire azonnal odafordultam és kitapintottam a pálcámat a talárom zsebébe a biztonság kedvéért. A sötét alak megtorpant az ajtóba, de csak egy rövid ideig, majd ugyanolyan sebességgel amilyennel bejött megközelített engem és Dracot.

- Tudhattam volna, hogy itt talállak ilyenkor – mondta halkan morogva. Elmosolyodtam ahogy realizáltam, hogy tegez. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy nem lehet, így elfordítottam a fejem és Dracot néztem.

- Megmentetted az életét – mondtam ugyanolyan halkan, ahogy ő is beszélt. – Nem tudod elképzelni mennyire hálás vagyok emiatt.

- Köt az eskü – felelte. Felpillantottam rá felvont szemöldökkel.

- Anélkül is megmentetted volna és ezt te is tudod – mondtam. Perselus aprót biccentett. Felkeltem Draco mellől és összefontam a mellkasom előtt a karom. Draco úgy néz ki nem ébredt fel a rövid beszélgetésünkre. A szívem majd kiugrott a helyéről arra gondolva, hogy itt vagyok a sötétben azzal az emberrel, akibe beleszerettem. A levegőt is már nehezebben kezdtem szedni és igyekeztem nem rá nézni, mert féltem akkor nem bírnám magamat türtőztetni.

- Malfoy, jól vagy? – kérdezte. Az ajkamba haraptam és próbáltam közömbös hangsúlyt megütni.

- Igen, persze, khm...mi volt Harryvel? – kérdeztem gyorsan témát váltva.

- Nem hozta el a Félvér Herceg könyvét. Valamilyen Roonil Wazlib* könyvét hozta el – mondta és a gúnyos hangját, csak az értetlensége rontotta el ahogy kimondta a személy nevét. Halkan felkuncogtam.

- Biztosan Rontól kérte kölcsön a használt könyvét – feleltem. – Mit mondott, miért az a név szerepel a könyvben? – kérdeztem.

- Elvileg az a beceneve – itt elkellett lépnem az ágy közeléből, hogy ne költsem fel Dracot, mert már alig bírtam visszatartani a nevetésem. – Neked éppenséggel nem dühösnek kellene Potterre lenned? – kérdezte a visszafolytott nevetésemre célozva.

- Megbocsájtottam neki. Nem tudta, hogy mit tesz a varázslat, de persze attól még haragszok rá – fordultam felé, ami nagy hiba volt. Mihelyst megláttam a sötét szemeit ismét hatalmasat dobbant a szívem. Gyorsan elkaptam a tekintetem.

- Szóval megbocsájtottál neki – visszhangozta gúnyosan a szavaimat. Felsóhajtottam.

- Mit csináltál vele utána? – tértem vissza az eredeti témához.

- Büntető munka évvégéig minden szombaton – erre ismét felpillantottam rá.

- Kviddics meccs lesz – mondtam, majd párat pislogtam, miközben realizáltam úgy beszélek, mint Harry. Perselus felhorkantott. – Mármint, persze...örülök neki, biztosan megoldja. Ginnyt beteszi addig fogónak, Deant pedig hajtónak – vontam meg a vállam.

- Azt ne mond, hogy neked is olyan fontos, hogy a Griffendél nyerje meg a házkupát – morogta.

- Dehogy – tartottam vissza a nevetésem. – Nekem nem fontos – bár legmélyen azt gondoltam, hogy most, hogy benne vagyok a csapatba nem is lenne annyira rossz megnyerni. Persze, ha a Mardekár nyerné annak is ugyanúgy örülnék.

Elfeledkeztem arról, hogy a szememet a sötétben álldogáló Pitonon felejtettem. A fülemben hallottam a szívem dobogását és attól féltem ő is meghalja. - Jobb...jobb lesz, ha megyek – mondtam nehezen szedve a levegőt, majd ahogy elmentem volna mellette elkapta a csuklóm. Jaj, ne...ettől féltem.

- Mégis mi van veled? – kérdezte. Nyeltem egyet, majd felé fordultam. Maximum egy méter lehetett köztünk. Okklumentálni akartam, de még azt sem tudtam abban a pillanatban. Mi van, ha megcsókolom? Elutasít? Ellök magától? Vagy viszonozza? Az az egy biztos, hogy utána kerülne engem, hisz a tanárom, hiába vagyok felnőtt. Kockáztatva mindent egy kis lépéssel közelebb léptem hozzá. Perselus nem mozdult, de láttam, hogy megfeszülnek a végtagjai, ráadásul a csuklómat is elengedte. – Ezt...ezt ne csináld – hangja rekedt volt, mint azon az estén amikor majdnem csókolóztunk. Még egy kicsivel közelebb léptem hozzá úgy, hogy finoman már éreztem a lélegzetvételét a bőrömön.

- Akkor ne kérdezd meg, hogy mi van velem – suttogtam. Éreztem ahogy a torkom kiszárad a vágytól, de elléptem tőle. Láttam, hogy Perselus mellkasa egyenletlenül emelkedik és süllyed, így akaratlanul is egy ravasz mosoly játszadozott a szám sarkán. Hát ő is hasonlóan vágyik rám...

Utoljára még ránéztem Dracora, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van, majd kínzóan lassan ismét felpillantottam Perselusra. Engem nézett a sötét szemeivel és az arckifejezése kifürkészhetetlen volt, ha akartam se tudtam volna megmondani, hogy mire gondol. Halkan felsóhajtva jó éjszakát kívántam neki, majd megfordultam és elhagytam a gyengélkedőt. 

________________

* Az idézet a Harry Potter és a Félvér Herceg c. könyvből származik, ami J.K Rowling érdeme.