Mozdulatlanságába dermedt, összegombolyodva feküdt a jeges, lapos földön. Lábai csálén álltak, combcsontjai kitörtek, kifordult mindene. Bőre helyén csak véres cafatok lógtak, haját társai lenyesték. Lábujjai elferdülve kapaszkodtak a talajba, habár ő egyáltalán nem akart az élethez ragaszkodni már. Legszívesebben kitépte volna magát ennek a világnak a szorításából, eltaszította volna a felé táruló karokat, a gondtalanul hajába túró ujjakat, a kedveskedő biccentéseket, a fesztelen jóságot, melyet mind csak ámításnak vélt. Megtette volna, de képtelen volt. Mozdulatlanságát a némaság okozta, a félelem, hogy véleményét kinyilvánítsa. Senki nem beszélt róla, senki nem beszélt arról, amiért ő élt volna. Így elveszítette a kapcsot, azt a nagyon vékony kis láncocskát eltépette, mely ide kötötte.

– Nem értenek meg – suttogta, majd a saját hangjától kijózanodva felegyenesedett. Levette elszürkült, kopott, ócska ruháit. Végignézte őket, tetőtől talpig. Lyukas cipők, elrothadt bőr, megszaggatott, eltépett ruhadarabok tarkították ürességét, melyek mind ragadtak a piszoktól.

Mindennap látta az aluljáróban a szerencsétleneket. Látta a nyomorúságos, tetves, néhol a huzattól megkopaszodott kobakokat, a sötét arcokat, melyekre a mocsok árnyakat festett. Sosem lesznek már tiszták? – tűnődött, miközben sajnálkozó pillantásit igyekezett egyrészt feléjük irányítani, hogy mutassa, ugyan, ő aztán nem embertelen, se nem érzéketlen, hogy ne vegye tudomásul szenvedésüket, másrészről azonban a lelkiismerete lenyomta, horgasztásra késztette a fejét, elvégre nem segített nekik.

Föléje tornyosultak. Fekete alakok emelkedtek a feje fölé, körbeállták, gúnyolták, mocskosnak és gyöngének nevezték. Nem volt arcuk, mégis látta azoknak a vonásait, akik mellett éveken keresztül munkába menet elhaladt. Igen, ő az, a sebhelyes arcú. Számtalanszor furdalta az elborzasztó kíváncsiság, mi érhette azt a férfit, akinek a jobb szemétől a balig egy vágás éktelenkedett. Egy másiknak a fél lába hiányzott, most fekete árnyéka feléje bicegett.

A csend hirtelen megszólalt.

– Nem segítettél! – süvítette a féllábú.

– Istennek képzeled magad? – köpte szembe egy másik. – Nem vagy te semmi.

– Rosszabb vagy, mint mi – hörgött a harmadik.

– Utálunk.

– Nem érted a mi szabadságunkat, de még arra sem vagy méltó, hogy a szemedbe nézzünk.

– Add a szíved, ne légy olyan fukar! – tartotta ki a kezét egy másik fekete, akinek a mellkasából vér tódult, majd folyóként megindult őfelé.

Befedte meztelen bőrét, elmosta szegényes ruháit. Fülébe duruzsolt. Nem vagy te rossz. Még tehetsz valamit. Változhatsz. Jó lehetsz. Lehetsz bárki, aki csak szeretnél. Add meg magad! Illetlenül, bóktalanul nyaldosta körbe, kapta be, tárta szét lábait, szült neki gyermeket. Egy vörös almát hordott ki a vér tengere. Vér festette piroslóra, viaszosra, barnacsumásra, édes húsúra a gyümölcsöt, melyben egész életek rejtőzködtek.

*

Egy fiatalember fényképezőgépet tartott a kezében. Mosolyogva kattintott, pedig a lehető legszomorúbb dolgot látta, melyet egy ember láthat: hontalanságot, szegénységet, betegséget és reménytelenséget.

– Nekem jó így – mondta az előtte ülő félkarú hajléktalan. – Megfelel. De azért tudja mit? Írja csak meg! Nekem is van szívem, vannak érzéseim. A külső megtévesztő, de én is emberből vagyok.

*

– Régen szóltak már hozzám ilyen kedvesen. Mondja csak, ha kész van, leülne hozzám beszélgetni? Olyan nagy a csend ebben a világtalan zajban.

*

– Hogy engem lefotózzon? No de mit képzel? Nekem is vannak jogaim, még ha nem is ismerem őket!

*

– Szóval az arcomat – tűnődött. – Hát legyen, de cserébe kérek három sört.

*

Újabb hajléktalanhoz lépett. Kihúzta magát, felöltötte legbehízelgőbb ábrázatát, majd ugyan dobogó szívvel, de megszólalt.

– Ne haragudjon, de szeretnék önről egy képet készíteni. Egy művészeti alkotást tervezek. A fotókra ráírom az emberek egy-egy történetét. Boldogsággal töltene el, ha össze tudnánk fogni, és egy jobb világot teremtenénk.

– És nekem mi a jó ebben? – hunyorgott a földön ülő.

– Egyrészt megismertetheti magát a külvilággal. Elmondhat bármit, amit szeretne. Figyelmet kap, megértést. Talán képes lesz újra talpra állni.

– Nem elég.

– Akkor esetleg meghívom egy italra? Vagy esetleg egy cukrászdába?

*

– Egy százas.

*

A férfi vonaglott a földön. El szerette volna érni az almát. Már nem érdekelte, ha fájt a lába, nem törődött a fölötte visító feketeruhás alakokkal, akik már lejárt, értéktelen pengőket dobáltak feléje. Szinte biztatásnak értette sikolyaikat, sürgető, ütemes trappolásukat, a sörösüvegek kupakjának lepattanását, a metró távoli fékezését, az ellenőrök szurkálódó pillantásait. Meg akarta menteni gyermekét, és a képeket. Tekergőzött, akár egy kígyó, egyre csak előre. Fáradhatatlanul, izzadva, meztelenül kúszott az üvegszilánkokkal borított aszfalton. Mellét, hasát, lábait, alkarjait, könyökét cafatra horzsolta. De csak ment és ment.

Hajtotta az álma utáni vágya.

_________________________________________

Hirtelen elromlott az SD-kártyám. Szerintem ez Isten keze, büntet, amiért kétségbe vontam a létezését. Elveszett minden fényképem...

Amúgy a fent írt "alkotást" egyszer meg szeretném csinálni.
Remélem tetszett.

lucyfliver Végül nem kisregény lett, mindössze csak egy novella.
eAdormidarEx A tied annak idején jobb volt.

Later. ~