Végre egy kis csend. Én és egy kis borsmentás tea. A délután kellemes meleg napsütés simogatta az arcom. Hihetetlen mennyire elfáradok a kicsik mellett. Szerencsére elaludtak. Olívia már négy éves az én gyönyörű Hercegnőm. Hanji bent tartott minket egy pár napig. Rivaille bent akart ugyan maradt volna, de még a Király se tehet meg mindent. Nem akarom hogy, bárki akár a jó Isten félre értsen. Rivaille arcán most láttam igazán mély érzéseket. Miután elment és elvitte Hanji a lányom elvégezni a szükséges vizsgálatokat egyből telefon hívást kaptam. Elmosolyodtam.

- Mikhail? Hallottad?

- Igen, Rivaille felhívott. Angyalkám mond, mikor mehetek megnézni a kicsi Hercegnőt?

Mikhail hiperaktív mint mindig, de nem baj. Ő már csak ilyen.

- Mikor szeretnéd?

Kérdezem fáradtan, de nevetek is közben.

- Ha a kórházból hazamentek szólsz? Annyira várom, hogy láthassalak bennetek.

- Persze, de akkor pénteken már jöhettek. Üdvözlöm Ivant és Őt is. Mond jól van?

Kérdezem halkabban, mire Mikhail hangja játékosan felcsendül. Az örök játékos Mikhail.

- Rendben Angyalka, ott leszünk. Várj még egy kicsit.

Mikhail átadta a telefon és azt a kellemes hangot hallhattam olyan hosszú idő után.

- Egész biztos vagyok benne, hogy jól áll az anyaság édes, kis Vörösbegyem

- Még találkozunk.

Súgtam és letettem, szerencsére Hanji már vissza is hozta Olíviát és máris nyugodtabb lettem. Ne tudja meg senki sem milyen ha több irányba húzza a szíve.

Hétvégén Mikhail és Ivan is eljöttek. Meglepően nyugodtak voltak a kedélyek. Mind a ketten elvoltak ájulva Olíviától. Alig egy órája lehettek itt, mikor helikopter érkezett. Asami a fiúja, Fei Long és Tao jöttek el. Vicces helyzet, a családok fejei egy helyen voltak. Ki gondolta, hogy valaha majd én hozok békét nekik. Kiderült, hogy a hírek milyen gyorsan is szállnak. Rivaille felhívta Asami-t, Ő pedig Fei-t és együtt jöttek gratulálni. Mikor Mikhail és Ivan elmentek, a nagybátyám kezébe nyomtam egy levelet. Vigyázva nehogy a férjem lássa, nem hiányzik a rosszalássa. Mikor most minden olyan szép

- Tedd meg a kedvemért.

Mikhail bedugta a levelet a zakózsebébe és megcsókolta az arcom.

- Érted a csillagokat is lelopom Angyalka. Köszönöm!

- Mit?

- Hogy nem tagadtad meg, hogy láthassam a Hercegnőt.

Megsimogattam az arcát, belebújt a tenyerembe. Miért is tagadtam volna meg? Mikhail kék tekintete megkönnyebbülten ragyog. Félt, hogy másképp lesz. Nem kellett volna, Ő az én Ördögöm és szeretem. Különben is nekünk egy a vérünk. Búcsút vettünk egy ideig.

A levelet Solt-nak szántam. Mikhail persze egyből tudta. Pár kép volt benne, mindegyik hátúlján néhány sor. Az utolsó képen a kórházban vagyunk Olíviával. A következőt írtam rá.

"Várom a napot, hogy egyszer újra találkozzunk és megismerhessük egymást igazából, titkok nélkül. Amit egyszer neked adtam, azt nálad hagyom. Mert én sem adom vissza azt a darabot a szívedből, amit akaratlanul is nekem adtál."

Most pedig itthon pihenek. A lányom békésen szuszog a kis ágy mellett. Ahol pedig a kis Hercegem alszik. Solt. A kis Solt még csak egy éves. Mondhatnám, hogy nem terveztük előre, de igenis tervezve lett. Egy nagycsalád. Sok-sok gyerekkel. Fáradtan sóhajtok, mert van ami nem változik. Rivaille a Király, én vagyok a Királynő. Nem lettem kitartott feleség, a gyermekvédelemre specializálódtam. Annie és Armin még mindig együtt vannak, de a baba téma kényes ügy. Eren és Historia pedig a nagy babavárásban vannak.

- Alszanak?

Kérdésre felpattantam és szinte repültem a karjai közé. A citrusos illat felhőbe.

- Igen. Végre itthon vagy Rivaille. Hiányoztál már.

- Tudom. Sajnálom, hogy ennyit voltam távol.

Felnéztem a fáradt acél íriszekbe és az ajkaira tapadtam. Pontosan ugyan olyan émelyítően csókol mint minden alkalommal. Hanji cipőjének jellegzetes hangja visszhangzott a nappaliban. Elváltunk, széles mosollyal néztem a barátnőmre. Aki így ilyen bőr szettben kicsit olyan mint valami képregény csaj. Ők is évek után azért egymásra találtak Erwin-nel, bár sokszor van összeférhetetlenség.

- Vigyázok a rájuk.

Mosolygott és elindult a gyerekszobába. Őt ismerve ilyenkor befekszik az unikornisos babzsákba pihenni.

- Fürödjünk együtt. A holnapi úgy is hosszú nap lesz.

- Tetszik az ötlet.

Doromboltam a karjaiban. A fürdőt belepte a pára, sejtelmet adva a kínzó vágynak. A hasam olyan csíkos maradt mint a tigrissé. Egy kicsit bántott is a dolog. Rivaille megfogta a kezem, besegített a kádba éppen csak nem hagyta, hogy leüljek. Helyette egyesével apró puszikkal hintette be minden egyes strikám.

- Szerettem őket, ne próbáld szégyellni. Ezek a kis csíkok emlékeztetnek arra, hogy te szülted meg a lányom és a fiam. Még jobban imádom minden egyes porcikád.

- Tudom, de.

- Ennyi év után tényleg feltételeznéd, hogy zavar?

- Igen, a testem annyit változott. Soha nem fogom bánni az anyaságot. Csak félek, hogy már nem kívánsz majd egy nap.

Ahogy ez a suttogó vallomás elhagyta az ajkaim az ölébe rántott. Éreztem a forrón lüktető erekcióját, az ajkait az enyémre simította. A vállaiba kapaszkodtam. Kétségbe esetten csókoltam. Ez az egész ami közöttünk van, az hogy a karjak között érzem igazán élőnek magam ez nem múlik. Ahogy ölel, csókol, szerető szavakat súg. Érzéki mégis ösztönösen mohó és vad. Elmossa a józan észt.

- Csak is te vagy akit akarok, mert te vagy a Királynőm.

Zihálta a fülembe mialatt én a kád szélébe kapaszkodva próbáltam felfogni amit mond. Miután felöltöztünk a gyerekszobába mentünk ahol Hanji éppen mesézett a kicsikkel. Olívia amint észrevette apját már rohant is hozzá a kis habos babos ruhácskájába. Tagadhatatlanul imádta az apját, a kis Solt is egyből az apja után kapálózott. Mikor megtudtuk, hogy fiú. Azt mondtam Rivaille-nak, hogy két választható név van és Ő ezt választotta. Az évek alatt sokat változott és maga is látott esélyt a békülésre. Mérlegelt újra és újra és végül belátta, hogy az aranyszemű angyalom is csak ember. Hanji elbúcsúzott mi pedig bebújtunk a nappali szétnyitható kanapéra mesézni. A boldogságom teljes ahogy végig nézek a családomon.

Holnap végre hazamegyünk Szentpétervárra és láthatom őket. Rivaille bár tagadja, tudom, hogy ideges. Megértem én is az vagyok, de látnom kell Őt is. Mikhail persze gyakori vendég volt és Ivan is. Ő azonban nem jöhetett vissza, túl nagy lett volna a kockázat. Azok a lányok túl nagy vihart csaptak. Én pedig a legvégén is kiálltam érte, mivel én sértetlen maradtam. Így az elkövető ismeretlen maradt. A jog nem az ártatlanokat védi, ezt az egyet következetesen megtanultam.

Oroszország nyara kellemes volt, a gyerekekre sem volt hideg. Juri teljes tisztelettel vezetett be a halba. Az évek alatt teljesen megváltozott. Ivan és Mikhail ott voltak. Olívia egyenesen a nagybátyám karjaiba szaladt. Imádta Mikhail-t, Ivan a kisfiam vette a kezei közé. A konyhából Tanya csatlakozott hozzánk. Mikor felpillantottam Mikhail-ra a kert felé billentette a fejét. Léptem, de Rivaille megfogta a kezem. A tekintette féltő volt, megsimogattam az arcát.

- Már négy éve.

A kerti virágok mind gyönyörűek voltak. Solt kint ült és valamin nagyon dolgozott. Elkapott minden, amit valaha éreztem iránta. Megálltam mögötte és átöleltem. Azt hittem megáll a szíve a hirtelen érintéstől. Az illata semmit sem változott. Felém fordult, az aranyíriszeit ellepték a könnyek. Ajkain mosoly ragyogott. Négy év és még is alig változott. Egyedül az általan úgy szeretett ezüstös tincsei rövidebbek.

- Christa!

Megráztam a fejem. Nem, neki nem Christa vagyok.

- Vörösbegy neked egyedül. Most pedig gyere!

A kezemet nyújtottam és elfogadta. Olyan sok szép emlék tör rám. Csak vigyorgok és sírok, az ajtó előtt megállított és magához ölelt. Pont úgy mint a háza verandáján azon az éjszakán.

- Bocsáss meg nekem.

- Ezt kérned sem kell, te buta.

Suttogom, majd a halba mentünk. Olívia kiakart ugrani Mikhail kezeiből, mikor meglátott minket.

- Szia, Solt bácsi! A mama sokat mesélt rólad

Az aranyszemű angyalom megilletődött, de mosolyogva mutatkozott be a kislányomnak. Mikhail jóízű nevetése töltötte meg a termet és visszakapta a vállára Olíviát. Rivaille odalépett Solt-hoz és a kisfiúnkkal a karján. Megsimogattam az angyalom vállát, Ő pedig átvette a kicsit.

- Az Ő neve pedig Solt.

Nem szólt semmit egy pillanatig. Mind csendes megfigyelők lettünk. Puszit nyomott a kicsi fejére és Rivaille-ra nézett, majd megszólalt.

- Sajnálom.

A férjem elmosolyodott és bólintott. Ez a mosoly ismeretlen volt a számomra, de Solt-nak nem.

- Én is sajnálom. Őszintén, hiányzik és szükségem van a jobb kezemre. Hibáztam akkor.

- Mind hibázunk.

Mikhail bölcs hangja, mindenki arcára mosolyt csalt.

Így tért végül vissza Solt, addig a lányok ügye rég elcsitult. Mert a ház soha nem volt a nevén, soha nem születtek tényleges bizonyítékok és tudjuk mind. Aki ebbe a sötét világban jár, az sok utat ismer.

Mikhail ingázott ide-oda. Egy alkalom olyan jól sikerült, hogy Angelina is nálunk volt és másnap már otthon volt vele Oroszországba. Kis idő után anyu és apu is ott találták magukat. Mert Mikhail-t megbolondította a húgocskám, Őt pedig Mikhail.

A történetünk itt ért véget. Sok minden történt, de végén mind megbékéltünk. A szerelem kiforrta magát, a szeretet áthidalta a nehézségeket és végül mindenki megtarthatta a szívem darabkáit. Mert az én bűnöm az volt, hogy három férfit is szerettem. A boldogság már nem csak egy rózsaszín buborék maradt, hanem valóság. Rivaille, én és a gyermekeink.

Sziasztok Zsizsikéim. Itt vagyok újra :D Bocsánat a késésért, de megjöttem és köszönöm a türelmet.