Kétségbeesetten futottam be a kórház fotocellás ajtaján. Az emberek ledöbbenve néztek engem, sokan félre álltak, hogy utat adjanak nekem. Abban a percben minden mozgolódás és beszélgetés megállt a folyosón, és mindenki azt figyelte, hogy az embereker kikerülve édesanyám szobájához futok. Eluralkodott felettem a káosz, a végtagjaim nehezen mozogtak. A lehető legrosszabbra gondoltam. Nem akartam még ezt. Nem akartam újra átélni azt, amit egyszer már átéltem. Nehéz súly nehezedett a lábamra, és úgy éreztem, hogy bármelyik percben elsírhatom magam. Nem törődtem azzal, hogy az orvosok utánam futottak, félre löktem a nővéreket az útból. Még emlékszek, hogy a kezem lecsúszott a kilincsről, ezért küszködve löktem be magam előtt az ajtót. A függöny el volt húzva, sötétség telepedett a szobára. Tekintetemmel édesanyám ágya felé pillantottam, de az ágy üres volt. A másodpercek töredéke alatt fel sem fogtam, hogy üres ágy és sötét szoba fogadott engem. A felismerés utolért. Édesanyám nem volt a szobában. Hatalmas könnyeimet már nem tudtam visszafogni. Erőtlenül guggoltam le és arcomba temettem a tenyerem. Fájdalom. Kín. Kínlódás. Ugyanaz a kisfiú voltam, mint az, aki elveszítette az édesapját. - Csak te maradtál nekem - fogtam meg az ágy szélét, hogy erőt gyűjtsek. - Ne mondják, hogy meghalt - megmarkoltam a fehér huzatot, de minden összedőlt körülöttem. Éreztem, hogy az orvosok mögém álltak, senki nem mondott egy szót sem. Fájt a szívem, fájt minden porcikám. Elvesztés és hiány. Fájdalom és még több fájdalom. - Hol van az anyukám?! - ütöttem az ágyra dühösen.

- Nicholas...

Szinte lassított felvételben láttam, hogy lassan megfordulok, felpillantok, majd anyukám tekintetével találom szembe magam. A vér kifutott az ereimből, az erőm elhagyott és tehetetlenül zuhantam le a padlóra. Könnyes szemmel fürkésztem anyukám arcát, aki lassan letérdelt elém. A szemöldökömet ráncoltam, nem akartam hinni a szememnek. - Anya? - kezemmel az arca felé nyúltam, majd a füle mögé tűrtem az egyik hajtincsét. - Hogy...hogy lehetséges ez? - az orvosokra pillantottam, akik illedelmesen mosolyogtak, jelezve, hogy édesanyám kigyógyult a katatóniából.

- Nagyon jó hírekkel tudunk szolgálni, Mr. Collins - suttogta az intézmény fő orvosa, miközben anyukám megállás nélkül fürkészte az arcomat. Pislogott. Sírt. A mozdulatai lassú volt, de...élt.

- Tényleg te lennél a fiam? - helyezte arcomra a kezét, majd megsimította a borostámat. - Erős vagy! Egy igazi férfi - ujjaival még mindig a borostámat simogatta, majd megérintette a homlokomat. - Ugyanúgy nézel ki mint az édesapád - ekkor hatalmas könnyek kezdtek hullani a tekintetéből. Megtámasztottam az arcát, hogy segítsek neki, miközben tudatosult bennem az, hogy hatalmas kő esett le a szívemről.

- Hogy érzed magad? - töröltem le a könnyeit. Anya sápadtan fürkészte az arcomat, látszólag zavarodott volt. Nem tudta, hogy mi történt, hogy miért ültünk a padlón. Lassan felsegítettem őt, miközben az orvosokra pillantottam, akik kezüket hátra téve bólintottak.- Hogy van? - pillantottam az anyukámra, aki engem nézett. A haja már őszült, ráncok is megjelentek a szeme alatt. Változott az évek alatt, de úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban minden boldogságot visszakaptam, amit elvesztettem.

- A helyzet az, hogy idő kell neki, Mr. Collins - bólintott határozottan az orvos. - Két napig szeretnénk bent tartani megfigyelésen - fürkészték az anyukám arcát, aki szemöldökét ráncolta.

- Milyen nap van? - hunyorogva pillantott az ablak felé. Megfogtam a kezét és lassan az üveghez álltunk. - Nyár van? - pillantott fel rám. Az arcát fürkészve bólintottam, közben próbáltam megnyugodni és elraktározni a pillanatot. Még mindig alig hittem el, hogy az anyukám meggyógyult. Rémálommal léptem be a kórház ajtaján, de annál többet kaptam. Visszakaptam az anyukámat.

- Igen anya - simogattam az enyhén ráncos kézfejét. - Nyár van - suttogtam, miközben megsimította a vállamat. - Milyen nagy vagy, fiam - suttogta csillogó szemekkel. A szemébe néztem, majd sóhajtva puszit nyomtam a homlokára.

Miközben anyukámat vizsgálták, addig az orvossal konzultáltam az irodájában. Figyelmes volt, hiszen egy pohár vizet is kaptam. Mivel látta rajtam azt, hogy feszült voltam, sokkal közvetlenebb volt, mint eddig. - Az édesanyjának időre van szüksége - kezét feltette, közben kényelmesen hátradőlt a forgószékben.

- Azt hittem, hogy meghalt - sütöttem le a szemem könnyeim között. - Nagyon megijedtem, doktor úr - még mindig remegő kezekkel emeltem ajkamhoz a poharat és szorult torokkal kortyoltam bele a vízbe.

- Úgy gondoljuk, hogy megfelelő gyógyszerek szedése mellett az édesanyja fel tudja venni a tempót a jelennel és képes lesz befogadni a külvilágot - ekkor kihúzta az egyik fiók polcát és recepteket húzott elő egy színes mappából.

- Szóval gyógyszereken fog élni? - mutattam a mappa felé.

- Igen, Mr. Collins - enyhén megnyalta ujja hegyét, majd receptek után kezdett kutatni. - Nekünk is akkora öröm volt, mint magának - pillantott rám fél szemmel. - De úgy gondolom, hogy a megfelelő gyógyszerek szedése nélkülözhetetlen lesz - pecsét, aláírás, pecsét megint aláírás majd több receptet is elém helyezett. Nem értettem a gyógyszerekhez, de összeráncolt szemöldökkel olvastam el az idegen nevüket.

- Köszönöm, doktor úr - suttogtam óvatosan. - A munkáját és a kitartását - fürkésztem az arcát. - Mikor vihetem haza az édesanyámat? - vettem a kezembe a telefont.

- Erről hamarosan bővebb tájékoztatást fogunk adni - mosolyodott el, majd hozzám sétált, megszorította a vállamat és magamra hagyott. Ott maradtam az üres irodában, miközben hosszú idő után, ismételten boldognak éreztem magam. A szívem szinte szárnyra kapott, a lelkem meg mosolygott. Annyira örültem a hírnek, hogy azonnal felhívtam Alvint, aki nehezen akarta felvenni a telefont.

- Haló? Nicholas? - Alvin a telefonba ásított, miközben sziszegve lesütöttem a szemem. - Miért hívsz ilyen későn? - suttogta, közben elképzeltem, hogy felkapcsolja az éjjeliszekrényen található lámpát és az ágy szélére ül. - Remélem, hogy nagyon fontos!

- Nagyon jó hírem van, Alvin - sétáltam az ablakhoz és onnan néztem a sötétbe öltözött Hollywoodot. - Anya jól van - suttogtam. - Nem tudom, hogy történt, de magához tért!

- Mi?!! - emelte fel a hangját. - Ez most komoly, Nicholas? - nevette el magát jókedvűen. - Nagyon örülök a hírnek, haver! Imádlak! Most már megnyugodtál?

- Csak miután hazavittem - masszíroztam a halántékomat.

Három napig bent tartották anyámat, majd végérvényesen is haza engedték. Próbáltam nyugodtan és kiegyensúlyozottan viselkedni mellette. Tudtam, hogy időre és pihenésre van szüksége, ezért jelét sem akartam adni a feszültségnek vagy a nyugtalanságnak. - Itthon vagyunk - az autóból kihajolva megnyomtam egy gombot, majd a kétszárnyú fekete díszes kapu oldalra nyílt. Anya kicsit előre hajolt, miközben felhajtottam a szürke kövekkel kirakott úton, ami a házamhoz vezet.

- Te tényleg itt élsz? - suttogta, miközben leparkoltam a ház bejárata előtt. - Ez hatalmas - a fejét rázta, miközben láttam rajta, hogy magyarázatot vár azzal kapcsolatban, hogy honnan van nekem ennyi pénzem. Úgy gondoltam, hogy nem szeretnék egyszerre mindent a nyakába zúdítani, ezért később fogom elmondani neki, hogy édesapám nyomdokaiba léptem.

- Mindent megmutatok neked, anya - miután leállítottam az autót, megkerültem és kinyitottam édesanyámnak az ajtót, aki hunyorogva pillantott a fehér és fekete ház felé.

- Ez nagyon modern! - simította meg a mellkasomat, miközben bólintással jeleztem, hogy mehetünk. A hosszú lépcsőn felsegítettem őt, miközben kihalásztam a zsebemből a lakáskulcsot.

- Nálam nincsen házvezetőnő - pillantottam rá fél szemmel. - Mindent én csinálok - elfordítottam a kulcsot a zárban, majd belöktem az ajtót és előre engedtem az édesanyámat, aki ajkát nyitva hagyva lépett rá a fehér márványkőre. Falak helyett üvegek ölelték körbe a fehér nappalit. Középen egy szürke kanapé, azzal szemben pedig egy kicsi üveg asztal foglalt helyett. A nappali viszonylag kicsi volt. Bal kéz felől egy keskeny lépcső vezetett fel a hálószobához ami egy térben volt a nappalival. A nappali közepén volt egy fehér falba épített fekete tévé, a háta mögött pedig egy beépített konyha. - Szóval a lakásról annyit, hogy amint látod a nagyrésze fehér és beépített - a kezét fogtam, majd megálltam a kanapé előtt. - Nincsenek falak, szóval az egész egy légtérben van - pillantottam szét, majd az üveghez sétáltam. - A kilátás páratlan, szóval bármikor gyönyörködhetsz a város szépségében - fordultam anyával szembe, majd lassan a konyhába vezettem őt.

- Te szoktál takarítani, mosni és főzni is? - ráncolta a szemöldökét. Egy nagyképű bólintással jeleztem, hogy így van. Ez miatt büszke is voltam magamra.- Ez a konyha eszméletlen - suttogta, miközben szét néztem a kicsi helyiségben. Gránit konyhapult fél kocka alakban volt jelen. A mosogató a szürke hűtő mellett volt.

- Szerinte, imádni fogod a konyhát - támaszkodtam neki a konyhapultnak. - Kisajátíthatod, ahogy itt mindent!

- Nagyon örülök neki, kicsim - fordult felém, majd karikás szemekkel az arcomat fürkészte. Nem mondtam semmit, csak csípőre helyeztem a kezem, majd feltettem a kezem, jelezve, hogy maradjon itt.

- Behozom a kocsiból a táskát! Addig maradj itt kérlek - suttogtam, majd szapora léptekkel kisétáltam a házból.

Ez volt édesanyám betegségének a vége, de valami másnak a kezdete is...