Nem sokkal azután hogy Alexék elhagyták a bázist, Lucas már tűkön ülve várta, hogy kilencet üssön az óra. Már órák óta ébren volt. Szokásához hűen korán kelt, és azonnal lement futni. A reggeli rutinja része volt. Lucas mindig is jó futó volt, és ezt nem is rejtette el. Nem csak gyors, de erős is volt, és büszke volt rá. Bár sosem tudta honnan jön ez mind, próbált nem eltunyulni. Futás után felöltözött és megreggelizett, és a szép napsütés csábítására, nem a portán, hanem a szökőkút tövében várta Krystinát. Nem is kellett sokat várni rá, perceken belül megjelent, és be is mentek az iskola ajtaján. A lány végig vezette az egész épületen, minden egyes centiméterét megnézték. Utána csatlakoztak Andréhoz, Anne-Mariehoz és Edhez, és öten körbejárták a város fontosabb helyeit. Voltak a jobb éttermeknél, a mozinál, az uszodáknál, és beültek a kávézóba, ami már szinte a törzshelyük. Lucas nagyon jól érezte magát, bár kezdte idegesíteni, hogy mindenki ennyire kedves. Próbálta kiverni a fejéből a honvágyat. Azt sikerült is, de azt a lányt még mindig nem. Alex facebook oldalán szó szerint nem talált semmit, és az instagram oldalán is csak pár képet.

Eközben Dant sem kímélték bájcsevegés terén. Mióta beállított Tonyhoz, egy percre sem hagyták egyedül. Pepper és Stark is folyamatosan kérdezgették, meséltek neki, stb. Csak egy pillanatra kerekedett csönd. Amikor Dan olyat kérdezett, amiről Tony hallani sem akart.

- Tony... Nem tudod, hol lehet Amerika Kapitány?

- Tessék? – Kérdezte meghökkenve.

- Steve Rogers. Tegnap... Alex, a Pókarc meg én lementünk a bázisba. Megtaláltuk. A gépet. Howard irodájában volt. És sikerült. Alex mindenre emlékszik. Nem Williams, hanem Rogers.

- Igen, tudom. A DNS vizsgálat elárulta...

- Itt az ideje, hogy végre találkozzon az apjával. Megígértem neki.

Tonyban sok gondolat keringett, és ez látszott az arcán is. Újra feljöttek benne az emlékek a Szokóviai Egyezményről, Kapitányról és a csatáról a reptéren. Szó nélkül felállt és elment. Dan azt hitte végleg ott hagyta, vagy, hogy gondolkodni akar, de Tony visszajött. Egy borítékot tett le a fia elé, vetett rá egy sokatmondó pillantást, majd Pepperrel együtt elhagyták a szobát. Daniel nézte a borítékot, csak azután merte kinyitni, hogy az ajtó bezárult. A tasakban egy kinyitható telefon volt, benne egyetlen telefonszámmal. Kiment az erkélyre és megnyomta a zöld gombot, a telefon pedig csörögni kezdett.

- Tony? – A hang, ami beleszólt a telefonba ismerős volt Dannek.

- Nem, nem én... Én Daniel Stark vagyok, Mr.Rogers.

- Stark? Daniel? Te vagy a vibrániumos srác. Aki Klawwal dolgozott.

- Igen, az már elég régen volt, és erőszakkal vettek rá.

- Tudom, nem is vádaskodni akartam. – Ezután egy pillanat csend állt be. – Mit szeretnél?

- Rogers kapitány én... Nem mondhatom el miért, mert... Bonyolult. Alexről van szó. Williams.

- A francia lány.

- Igen. Azaz hogy nem, mert igazából nem francia származású, el sem hinné, hogy mennyire de... Találkozniuk kéne. Muszáj lenne.

- Akkor miért nem ő keres?

- Mert nem tudja. Kérem! Nagyon fontos lenne. Életbevágó.

- Kérdezze Nick Furyt. Ő mindig tudja, hol vagyok.

- És... És őt hogy érhetem el, vagy hol találom?

- Hol találod? A temetőben, fiam. – Steve letette a telefont.

Nem vallotta volna be, de az egyezményes balhé után kicsit paranoiás lett. Nem merte elárulni hol van, főleg nem telefonban. Dan viszont nem állt meg itt, és azonnal kikérdezte apját, hogy hogy tudja elérni a hivatalosan már halott Furyt, és pár telefon után, végre megszerezte az elérhetőséget. Azonban amikor tárcsázott, nem Nicket hívta, hanem Alexet.

- Hali Williams!

- Hey, Stark. Neked nem repülőn kéne lenned?

- Magángép. Akkor száll fel, amikor én mondom. Hol vagy most?

- Hadtörténeti. Csak nem meguntad Mr.Stark társaságát?

- Nem érdekes. Majd írj. Csá. – Azzal a lendülettel Dan le is tette a telefont.

Alex épp akkor lépett be a múzeumba, méghozzá az Amerika Kapitány kiállítást célozta meg. Úgy érezte az internet nem elég. Olyan közel akart kerülni az apjához amennyire csak lehetett. Hatalmas meglepetés volt, hogy talált egy részleget az Árnyék osztagról. Pontosan emlékezett minden egyes pillanatra, amit megemlítettek. Mindennél jobban élvezte, hogy emlékezett. Addig úgy érezte magát, mint egy szellem, akkor viszont behunyta a szemét, és felidézte a bevetéseket, amikről az audioguide beszélt.

- Egy kis nosztalgia? – Alex mögött egy férfi tűnt fel, kapucniban és napszemüvegben, de a lány hangról felismerte, hátra sem fordult, csak tovább bambulta a Lucast és őt ábrázoló képeket. A sorozaton több kép is volt, időrendi sorrendben, babakén, gyerekkorukból, a bevetésekről.

- Elég szar pillanatokat képes találni a látogatásra, Mr.Fury. Mint az influenza.

- Szerintem meg pont jókor jöttem. Mint a jótevő dzsin, aki akkor jön, ha szólítják. – Alex flegmán a mosolygó férfira nézett, mint akinek semmi kedve beszélgetni, mégis nagyon örült, hogy ott volt Fury. Nem néztek egymásra. Mindketten a kiállítás anyagát nézték.

- Azért csínján a lelkesedéssel, különben mit kapnak a rajongóid?

- Oh, ezek szerint nem kér autogramot? – Kérdezte a lány szarkasztikusan.

- Hova kérhetem? Pólóra?

- Mit szeretne, Mr.Fury?

- Áh, én csak műkedvelő vagyok, éppen ennek a szenvedélyemnek teszek eleget múzeumlátogatással.

- A hadtörténet művészetnek számít?

- Van, akinek igen. Régen láttalak, kisasszony. Őszintén, már kezdtem azt hinni, hogy elnyelte a föld.

- Minden vagyok, csak kisasszony nem. És biztos vagyok benne hogy minden lépésemről tudott. Bár a SHIELDnek már annyi, maga még mindig a kémek kémje. Eddig sosem bukkant fel véletlenül. Mindig oka van annak, ha az oxigénem szívja. Mit akar? - Fury kérdő pillantásokat vetett a hirtelen hangsúlyt váltó lányra, jelezve hogy közel áll ahhoz a bizonyos határhoz. A levegő egy pillanatra megfagyott, majd Alex hirtelen kizökkent a flegma stílusból, és a hideg pillantásokból és bocsánatkérően nézett a férfira. - Én... Bocsánat, nem akartam... Bunkó lenni csak... Eléggé... Sok ez, fel kell fognom az egészet. – Hebegte a lány. - Hirtelen lett egy új életem, családom, amikről nem is tudtam... Fel kell meg dolgoznom, elég feszült vagyok.

- Ugyan, nem veszem magamra. - Fury szórakozottan viselkedett. Bár ez neki nem tűnt fel, Alexet valamiért máshogy kezelte. Utálta a bájcsevegést, bármi történik ő mindig a lényegre tér. Viszont a lánytól még azt is elviselte, ha szemtelen, vagy pimasz. Imádta a stílusát, pont ezért kötekedett vele. Ez Alexet is megtévesztette. Abban a pillanatban is kereste az okot, hogy vajon mivel érdemelte ki a gyors látogatást. Végül az is megfordult a fejében hogy Fury talán tényleg csak azért jött hogy lecsekkolja.

- Magának van családja, Mr.Fury?

- Ezt az információt nem tudják sokan. De nem, nincs. Az embernek egy ilyen munka mellett nincs ideje randevúzni, a rokonaim nagyrésze pedig már alulról szagolja az ibolyát.

- Eddig nekem sem volt.

- Látod? Mi néhány dologban hasonlítunk. Szerintem sokra fogod vinni. – Alex elnevette magát.

- Kihangsúlyoznám, hogy eddig.

- Nem is azt mondtam, hogy egyedül maradsz. Sőt, lehet, hogy én sem fogok. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de szerintem neked ezt nem kell magyaráznom.

- Az eddig alatt nem feltétlenül szerelemre gondoltam.

- Mert ki mondta, hogy én igen? Az életed során köréd gyűlnek olyan emberek, akikben igazán bízhatsz. Nem feltétlenül az a családod, akikkel vérrokonságban állsz. Hanem akik az évek során kitartanak melletted. Az a család a legkedvesebb, amit választunk, mert csak az a tagja, akit valóban mindennél jobban szeretsz. Ezt tanulja az ember, ha olyan sok évet él meg, mint én.

- Idősebb vagyok magánál... – Alex pimasz szemmel nézett Furyra.

- Hát meg is látszik. – Fury végig simította Alex arcát, ráncokat keresve, de a lány elrántotta a fejét.

- Kac kac.

- Lehet, hogy hamarabb születtél, és több év van a szervezeted mögött, de amit én látok, az csak egy összezavarodott gyerek.

- Nem vagyok gyerek. – Fury nem válaszolt, ideg örlő csendben nézte tovább Alex és Lucas fiatalabbik változatát. - Hahó? Föld hívja Furyt.

- Tessék, Mr.Föld! Vagy Mrs...? Nem vagyok hímsoviniszta, csak... - Alex szemforgatása megszakította Fury mondatát.

- Megtaláltuk a bázist. És visszaszereztem az emlékeim. De Lucas... O eltűnt. Elment valahova. Es nem tudom hova.

- Lucasról én sem tudok többet. 2013-ban nyoma veszett.

- Dehogy veszett. Mark Sullivan fogadta örökbe. Elhúzott valahova Kanadába. De meg fogom találni.

- Na, látod, már többet tudsz nálam. Ez elég bosszantó...

- Magát öröm bosszantani.

- Igazán figyelemreméltó a kedvességed. – Alex nevetni kezdett. – Netán mondtam valami vicceset.

- Bírom a szarkasztikus humorát.

- Valóban? Ez igazán hízelgő. – Alex mosolya elhalványult, ismét csak a kiállítást bámulta.

- Fury... Ismerte anyámat, igaz? Apámat is ismeri. Miért nem mondta el? Amikor először találkoztunk? Miért adott Anne keze alá, amikor tudta hogy az apám él? Sőt... Akkor még anya is élt.

- Nem mindig én szabom a szabályokat. Ebben az esetben is a terv szerint kellett cselekednem, sajnálom.

- A sajnálatával most nem sokat érek.

- Csak diplomatikus voltam, továbbra is az a véleményem, hogy helyes volt, amit tettünk. Gondolj csak bele. 12 évesen nem tudtál volna megbirkózni ezzel a hatalmas teherrel.

- Anno fiatalabban is ment.

- Igen. Az 50-es években, bezárva a föld alá, talán sikerült. De ez... Ez itt a 21.század. És már bezárva se vagy. Sok minden változott. Visszavinni nem tudlak, de segíteni igen.

- Ha kiderül... Hogy ki vagyok. És hogy mit tudok. Aláíratják majd velem az egyezményt?

- Remek kérdés. Bár úgy érzem, hogy kicsit korai még a kérdés. Elvégre te sem tudod még igazán, hogy ki vagy.

- Kezdem kapizsgálni... –Alex benyúlt a zsebébe és kivette a régi azonosítócéduláját: "Név: Alexandra P. Rogers Született 1946.06.07. Hovatartozás: Árnyék osztag Kódnév: Árnyék Kapitány", és odaadta Furynak.

- Hát ez aztán igazán sok minden. Nem árul el sokat. Konkrétabbat nem tudsz?

- Nahát, Nick Fury nem csinálta meg a házit? Nem tudja ki az az Árnyék Kapitány? Pedig 58-ban nyilvánosságra hozták az aktánkat. Ugyan, Fury. Ne akarja ezt elhitetni velem. Maga mindenről tud. Különben nem történt volna meg semmi az elmúlt 3 évből. Az első pillanattól tudta ki vagyok. – Alex elkezdte felemelni a hangját, és megütött egy stílust, ami már Furynak sem tetszett. - Tudni akarja, ki vagyok? Amerika Kapitány és Peggy Carter lánya vagyok, Alexandra Peggy Rogers, Árnyék Kapitány, az Árnyék osztag vezetője! Ez vagyok itt a képen! – Alex hangosan beszélt, és a képekre mutatott, de nem állt meg. Tovább osztotta az észt a férfinak. - Mit akar még tudni? Hogy hol van a bátyám? Halványlila gőzöm sincs! Vagy az apám? Arról sincs! Mit akar még?

Alex hirtelen elhallgatott. A terem zaja elcsendesedett, mindenki őt nézte. Közben az emberek sugdolózni kezdtek. Alex végigpillantott a szemeken, majd vissza Furyra, és elrohant mellette, de a férfi elkapta a felkarját, így megállította. Fury egy papírt nyomott Alex kezébe.

- 48 órád van. Kedd hajnalban elutazik. – Súgta a fülébe.

Alex egy utolsó pillantást vetett a férfira és elviharzott. Kirohant a múzeumból. Az embereknek hirtelen élmény volt, viszont volt egy valaki, akinek a kezében lévő kamerán elkattant a „felvétel" gomb. Jessica követte Alexet, pontosan egy ilyenre számított. Hazatérve elkezdte összerakni a portfólióját. Kiírta egy cd-re a felvételt és kinyomtatta a képeit. Felült a metróra, és elindult a kiadó székhelyéhez. Jess állásra pályázott a Hírharsonánál, és ez a story biztos, hogy bejuttatta volna. De a lelkiismerete nem volt tiszta. Alex Williams lenne a Póklány? Sőt! Nem is Williams. Hiszen ő az egyik barátnője. Nyilván nem véletlenül rejti el a kilétét. Nem leplezheti le az osztálytársát, aki az egyik legjobb barátnője.

- Milyen impozáns pókfotók, Sica! – Jess amint meghallotta a hangot maga mellett, elkapta a fejfájás. Az egyik kollégája, a 18 éves szintén szabadúszó fotós, Eddie Brock ült le mellé, és gúnyosan kikapta a kezéből a portfóliót. – A tumblr-ről töltötted le?

- Húzz innen Brock! És már ezerszer mondtam, ne hívj Sicának!

- Miért? Én csak megdicsértem a képeid. – Eddie lapozgatni kezdte az albumszerűen összerakott anyagot, de az egyik oldalon megállt. – Ez... Ez ugye... - Brock annál a résznél járt ahol a leleplező fotók voltak és leesett az álla. Látásból ismerte Póklányt, Alexet is, és Árnyék Kapitány történetét is. De hogy a három egy és ugyanaz legyen, lehetetlennek hangzott. Kivéve ha mégsem.

- Nem tervezem odaadni Jamiesonnak. Ez bizalmas infó. Csak a pókfotókat kapja meg. – Mondta Jess, és elvette a mappát.

- Tőled lehet. – Brock visszavette a portfóliót, összezárta és a hóna alá csapta. – De én szeretek nagyban játszani. Remélem nincs harag, de nekem tényleg kell az a meló. – Eddie kiugrott a metró ajtaján, ami bezárult Jess előtt.

A srác önelégült mosollyal indult taxit fogni, Jessica pedig a fejét fogta.

- Úristen!

Nem csak New Yorkban, de Kanadában is kezdett sötétedni. Lucas alig bírta kivárni, hogy végre elinduljanak. A szobatársai azt mondták, hogy öltözzön lazán, és ő így is tett. Farmert, fekete pólót vett fel, a derekára kötött egy inget és felvett egy baseball sapkát. Amikor csatlakozott a többiekhez a szökőkútnál, iszonyúan meglepődött. Ott volt Krystine, Anne-Marie, Hera, Ed, André és Cameron, és a mindennapi elegáns viseletüktől teljesen eltérő, laza, rockos outfitekben jelentek meg.

- Mehetünk? – Kérdezte Krystine.

A csapat bólintott és elkezdték az utat. Kis, sötét utcákon keresztül vezetett az út egy fémkerítésig, amit átmászva egy betonozott területre értek. Körbe magas épületek falai szegélyezték, kivéve ahol a rács. A falakon, a téglalap alakú placc két rövidebbik oldalán egy-egy kosárpalánk volt, a pálya mellett pedig egy fából és vascsövekből összetákolt háromemeletes lelátó állt.

- Lucas, üdv a pályán! – Mondta Krystina.

- A nevelők nem ismerik, és a diákok nagy része sem. Eldugott hely, senki sem jár ide Mr.Fisk miatt. – Folytatta Ed.

- Az ki? – Kérdezte Lucas.

- Az épület tulaja. Régen lakótelep volt. Most valami vendéglátóhely. Mr.Fisk utálja, ha idejön alaki, de apám főcukrász az egyik hotelében, szóval nekünk megengedi. Sőt, egy földszinti raktárat is kiüríttetett nekünk. – Mondta André.

- És mit szoktatok itt csinálni? – Kérdezte Lucas.

- Legtöbbször? Zenélni. Meg táncolni. Meg graffitizni. És néha szertartásos áldozatként elégetjük a dolgozatainkat a nem létező isteneink előtt. – Hera szavaira Lucas kicsit meghökkent, de végül elmosolyodott a feketeruhás lányon.

Anne-Marie közben elővett egy kulcsot és kinyitott egyet, a pályára nyíló ajtók közül, és kihozott egy szaxofont, és egy szintetizátort. A szaxofont Cameronnak adta, a szintetizátort maga elé vette, André pedig elővett két dobverőt.

- Nyomjátok! – Mondta Krystina.

André elkezdett adni egy ütemet, amire Anne-Marie ráépítette a zongorát. Nem sokkal később belépett Cameron a szaxofonnal. Ahogy a zene felvett egy állandó ritmust, Krystina elindult a pálya közepére. Először csak lépegetett az ütemre jobbra-balra, aztán shuffle-ezni kezdett. Hera csatlakozott, Ed viszont egy kosárlabdát kapott elő a raktárból, és hárompontosakat kezdett lövögetni. A lányok egyre érdekesebb és meredekebb táncmozdulatokat mutattak, Lucas pedig a zenészek mellett ült. 10 perc után tartottak egy kis szünetet, kinyújtóztatták az ujjaikat.

- Lucas, te tudsz táncolni? – Kérdezte Hera.

- Hát... Még nem nagyon próbáltam.

- Gyere, próbáld ki! – Krystina intett Cameronnak, aki elkezdte fújni a szaxofont. A lány a csuklójánál fogva berángatta Lucast a pálya közepére.

- De nem tudok.

- Táncolni mindenki tud. Csak érezd a ritmust és mozogj a zenére!

Lucas először elég szerencsétlenül kezdett inogni egyik lábáról a másikra, de a harmadik perc ringatózás kezdetekor már kezdett belejönni. Több-kevesebb sikerrel próbálta leutánozni Krystina és Hera lépéseit, közben a többiek is bekapcsolódtak a zenébe. A két lány és Lucas összhangban mozogtak, egészen, amíg meg nem állt a zene. Lucas annyira belemerült a zenébe, hogy amikor Anne-Marie leütötte az utolsó billentyűt, felugrott, és szaltóval zárta a számot. Társai persze ledöbbentek, mivel olyan magasra ugrott, hogy lepacsizhatott volna az első emeleti dolgozókkal.

- Üdv a szektában, Lucas! – Ed tátott szájjal kezet fogott vele.

A csapat eleinte kételkedett, de aznap este Lucas bebizonyította, hogy iszonyú jó fej, és hogy jó tagja lesz a társaságnak. Utána még kosaraztak egy kicsit, de nem sokkal kilenc előtt már ismét a koliban voltak.

Nagyjából ekkor ért Eddie Brock a Hírharsonához. A portán bejelentkezett, a lifttel pedig egyenesen a felhőkarcoló legfölső emeletére ment.

- Ismét idefent Eddie? – Kérdezte Mr.Jamieson csinos asszisztense, Angela. A lánynak vállig érő vörös haja volt, a rövidke fekete ruhájának csak a mély dekoltázsos teteje látszott ki a magas íróasztal mögül, ami a főnök irodájának ajtaja mellett állt. Angela épp a rúzsát igazgatta a kis kézitükrében amikor Brock megjelent előtte, és amint meglátta, csábosan beletúrt az élénkvörös hajzuhatagába, átdobva a választását a jobboldalról a balra.

- Hoztam pár pókfotót a főnöknek. Sőt. Nem fogod elhinni! Leleplezte a Póklányt.

- Tessék? – A lány feljebb ült a széken, és az asztalra könyökölt. – Képpel tudod bizonyítani?

- Persze! Amatőrnek nézel?

- Az vagy. Bár amatőr létedre biztos tehetség lehetsz, ha sikerült Leleplezned. És mondd, miért nem jöttél korábban?

- Idő kell egy ilyen profi portfólió összerakásához. Az igényes munkám fog álláshoz juttatni itt.

- Oh, milyen remek hír! Ha a főnök neked adja a melót, legalább többször láthatlak! – Angela felvette az asztalán lévő telefont. – Mr.Jamieson, Eddie Brock van itt.

- Hagyjon békén, épp túlórázok, maga hígagyú liba, megmondtam, hogy ne zavarjon senki! – Szólt a telefonba a férfi.

- De uram, egy egészen különleges fotósorozatot hozott magának!

- Nem érdekel, Clark! Épp egy jó címlapsztorira vadászok, és egy órán belül le kell adnom a tervezetet a nyomdának, hogy holnap reggelre meglegyenek az újságok.

- Leleplezte a Póklányt.

Mr.Jamieson nem szólt bele a telefonba. Hallgatott, mint a sír. A csöndet a zár elkattanása szakította meg, a főnök belülről nyitotta ki az irodáját, Eddie pedig magabiztosan belépett.